5. rész

Sziasztok. Meghoztam az ötödik részt. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott kommenteket és pipákat. Higgyétek el, nagyon sokat jelentenek nekem.Köszönöm a biztatást is és igyekszem minél érdekesebb részeket hozni nektek. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást és továbbra is azt kérem, hogy fejtsétek ki a véleményeteket. Kövi rész szombaton jön. :))

A hazaút csendben telt el. Láttam rajta, hogy feszült és bántja valami, ezért inkább meg sem szólaltam. Kis idő múlva leparkolt a házunk előtt és kiszálltunk. Kulcsaim segítségével bejutottunk a lakásba és egyből a szobámba mentünk. Leült az ágyamra és tenyerébe temette arcát. Leguggoltam elé és térdére pakoltam a kezem.

-Mi a baj? – kérdeztem, mire rám emelte tekintetét. Szeme könnyes volt, arca szomorúságot árasztott.

-Olivér kilépett. – mondta ki nehézkesen ezt a két szót, ami igencsak váratlanul ért.

-Micsoda? De miért?

-Mások az elképzelési, mint nekünk és szeretné valóra váltani az álmait.

-Nagyon sajnálom, de Őt is meg tudom érteni.

-Én is megértem és mindenben támogatom, de Olivér az egyik legjobb barátom és most úgy érzem, hogy el fogom veszíteni.

-Dehogy fogod! Gondolj csak a mi kapcsolatunkra. Egy évig nem láttuk egymást és most ugyanolyan viszonyban vagyunk, mint azelőtt. – próbáltam vigasztalni.

-De mi van, ha soha többé nem fogom látni? – nézett rám kétségbeesve.

-Biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni. Most elmegy egy kicsit, éli az álmait és idővel hazatalál majd.

-Bár így lenne.

-Hidd el, így lesz. Mondtam én valaha is butaságokat?

-Hát azért volt rá példa. – mosolyodott el.

-Látom, a humorérzékeddel nincs gond. – ültem le mellé.

-Azzal sosem volt. Viszont van itt még valami. – folytatta.

-Ugye nem még egy rossz hír?

-Nem.

-Mondjad már! – sürgettem.

-Jól van, na! Szóval, tegnap beszéltem Ákossal és azt mondta, hogy pár héten belül összeköltözik a barátnőjével, úgyhogy felszabadul a szobája. És arra gondoltam, hogy ha fel szeretnél költözni Pestre, akkor a Tiéd lehetne az a szoba. Mással nem szívesen osztanám meg a lakást. – mondta.

-Huuu! – sóhajtottam egy nagyot. – Igazából még nem sikerült értelmes döntést hoznom, és ez a hír egy kicsit váratlanul ért.

-Kérlek! Mindennél jobban szükségem van most Rád és egy napot nem bírnék ki nélküled.

-Jó. De így is várnod kell, míg Ákos ki nem költözik. – egyeztem végül bele.

-Arra semmi szükség. Addig elleszünk a szobámban.

-Te ezt előre kitervelted? – néztem Rá.

-Volt min gondolkodnom az éjjel. Akkor reggel költözöl? – kérdezte.

-Hova sietsz ennyire? Még össze is kéne csomagolnom.

-Csak a legszükségesebb dolgokat szedd össze, a többiért majd visszajövünk. – szólt lelkesen.

-Tudok én neked nemet mondani? – mosolyodtam el, mire az Ő arca is felderült. – De akkor itt kell maradnod éjszakára.

-Rendben. De reggel nem lesz lustálkodás, hanem korán felkelünk és összepakolunk. – főnökösködött.

-Az a korán hány órát takar?

- Hét.

-Mennyi? – kérdeztem vissza, mint aki nem hallotta.

-Ne sápítozz! Egyszer kibírod!

-Majd meglátjuk. Most viszont csináljunk valami kaját, mert éhen pusztulok. – álltam fel és Ő is így tett. Lementünk a konyhába és eldöntöttük, hogy csinálunk sült krumplit. Bekapcsoltam a rádiót és zenehallgatás közben meghámoztuk a krumplit. Nem tudom miért, de ha meghallok egy ismerős dalt, egyből énekelni kezdem, és néha még táncolok is hozzá. Nem zavartattam magam, hogy Ya Ou is itt van, mellettem, hisz tudja milyen bolond tudok néha lenni. Nincs valami jó hangom, szóval egy kicsit azért sajnáltam a füleit.

-Hanna, drágám! Nem lehetne, hogy inkább csak táncolj? Az valahogy jobban megy, mint az éneklés.!- fogta be fülét.

-De kedves vagy! – forgattam a szemem. – Akkor Te meg énekelj! – néztem Rá.

-Oké. – helyeselt és dalolni kezdte az épp elkezdődő Álmodj még sorait. Közben feltettük sülni a megmosott krumplit és csak ámultam milyen varázslatos hangja van. Az első perctől fogva imádom a különleges mély hangját. Nem is tudom mihez hasonlítani. Ha elkezd énekelni, minden megszűnik körülöttem és csak a hangjára figyelek. Most is ez történt és észre sem vettem, hogy már vége lett a dalnak és még mindig tátott szájjal bámultam.

-Mi az? – mosolyodott el.

-Imádom a hangod. – néztem Rá fülig pirulva.

-Én meg ahogy táncolsz.

-Na jó. Ha így kölcsönösen imádjuk egymást, akkor megnézhetnénk a kaját, mert le fog égni. – léptem a tűzhelyhez és belekukkantottam a krumplisütőbe. Már egész jól átsült, úgyhogy kiszedtem egy tálba, majd megteríttettük az asztalt és enni kezdtünk.

-Öcsédet otthon hagytad egyedül? – kérdeztem.

-Nem. Tegnap hazament apához. – szólt két falat között.

-Értem. De ugye nem fog szétesni a banda, mert Oli kilépett?

-Nem. Folytatjuk tovább, hisz ez a mi álmunk és a rajongók is számítanak ránk.

-Akkor megnyugodtam. – folytattuk tovább az evést. Miután befejeztük, gyorsan elpakoltunk és felmentünk a szobámba.

-Nézünk valami filmet? – néztem Rá kérdőn.

-Nem aludni kéne inkább? Téged ismerve, egy élmény lesz reggel kirángatni az ágyból.

-Jó. Akkor fürödjünk meg és feküdjünk le. – mondtam.

-Menj előre! – szólt, majd megkerestem a pizsamám és a fürdőbe indultam. Igyekeztem gyorsan elkészülni, majd átadtam Ya Ou-nak a helyet. Addig megágyaztam és feltettem töltőre a telefonom. Amikor belépett az ajtón, kicsit meglepődtem, hogy csak egy fekete színű boxert viselt. Felém indult, és lefeküdt mellém. Betakaróztunk, majd leoltottam a lámpát.

-Jó éjt, Manó. – suttogta.

-Jó éjt. – mondtam és kis idő múlva elaludtam.

Ya Ou szemszöge:

Kora reggel az ébresztőóra hangos csipogására ébredtem. Nagy nehezen elhallgattattam és megdörzsöltem álmos szemeim. Ahogy kitisztult a látásom, Hannára pillantottam, aki még az igazak álmát aludta szorosan mellettem. Arcomra széles mosoly kúszott látványától és megsimogattam puha arcát. Végre újra teljesnek érzem magam, most, hogy itt van velem. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró lányból mennyi szeretet és tisztaság árad. Mellette mindig jobban érzem magam és elég pár szó ahhoz, hogyha baj van, akkor megnyugtasson. Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküle ezt az egy évet. Talán a munka miatt nem tűnt olyan vészesnek. De egy biztos, most, hogy visszakaptam, soha többé nem fogom elengedni. 

Kikászálódtam az ágyból és felvettem a tegnapi ruháim, majd a fürdőben megmostam az arcom és megigazítottam kócos hajamat. Visszamentem a még mindig szunyókáló lányhoz és megpróbáltam felébreszteni. Bár Őt ismerve ez a feladat szinte lehetetlen.

-Manó!! Ébresztő! – ültem le mellé és először finoman keltegettem, de nem reagált semmit.

– Manó!!! – szólongattam hangosabban, mire csak nyöszörgött és a fejére húzta a takarót. Nem volt mit tenni, kimentem egy pohár vízért. Jó hideget töltöttem, és visszamentem. Kezem a pohárba nyomtam és a rákerült folyadékot egyenesen Hanna arcára fröcsköltem.

-Jézusom!!! – kelt fel ijedtében.

-Hát jó reggelt! – nevettem Rajta.

-Te normális vagy? Kora reggel a szívbajt hozod rám! – nézett rám mérgesen.

-Sajnálom Manó, de nem voltál hajlandó felkelni, pedig az este figyelmeztettelek.

-Jó, most már örülhetsz! Fent vagyok. De még egy ehhez hasonló ébresztés és véged! – morgolódott, majd felkelt. Ruháival a fürdőbe ment és nem sokkal később frissen és mosolyogva lépett be az ajtón.

-Na, pakolhatunk? – néztem Rá kérdőn.

-Aha. – indult szekrényéhez. – Leveszed a bőröndömet? Nem érem el. – pislogott kérlelve.

-Persze. – léptem mellé és leemeltem a szekrény tetejéről. Letettem az ágyra és kinyitottam. Addig Ő szorgalmasan dobálta ki a ruhadarabokat, néhány még rám is került.

-Ennyi ruhából egy boltot is nyithatnál. – kuncogtam.

-De vicces vagy! Inkább pakold befelé a táskába. – fordult vissza és folytatta a kutakodást. Miután egy kisebb hadseregnek elegendő ruhanemű terítette be az egész szobát, a fürdőből is egy nagy halom cuccal tért vissza.

-Azt azért ne felejtsd el, hogy kocsival vagyunk és nem egy kamionnal! – figyelmeztettem.

-Most mi van? Ezek csak a legfontosabb dolgaim. – tömködte a teli bőröndöt. Még eltette a laptopját és az ehhez tartozó kütyüket és végre elkészültünk. Lehordtam a csomagokat a kocsihoz és beerőszakoltam a csomagtartóba. Végül Hanna is megjelent és a kapu bezárása után kocsiba ültünk és elindultunk.

-Komolyan gondoltad ezt az egészet? – nézett rám, miközben az utat kémleltem.

-Persze, de miért? – kérdeztem vissza.

-Mert szerintem egy hét alatt az agyadra fogok menni.

-Ha 20 év alatt nem mentél az agyamra, akkor ezután sem fogsz. – mondtam.

-Hát jó. De ne mondd, hogy nem szóltam. – mosolygott és nekidőlt az ablaknak.

-Csak nem álmos vagy?

-De, képzeld igen. És, ha már ilyen érdeklődő vagy, akkor elmondanám, hogy éhes is vagyok! – nyafogott.

-Kibírod hazáig?

-Nem hiszem.

-Akkor majd megállunk valahol.

-Az jó lesz. – tette kezét hasára. Egy órával később végre már Pest közelében jártunk. Amint Hanna meglátta az első McDonalt's-t, rögtön meg kellett állnunk. Én csak egy sajtburgert ettem, de Ő szinte kikérte a fél éttermet.

-Csak tudnám, hova veszik el benned az a sok kaja. – néztem, milyen jóízűen tömi a buksiját.

-Van itt hely mindennek! – mosolyodott el és falatozott tovább. Miután mindent megevett és látszólag jól lakott, visszaültünk a kocsiba és meg sem álltunk hazáig. Még 20 percig utaztunk, aztán megálltam a ház előtt. Kioperáltuk Hanna cuccait a csomagtartóból és mivel elég necces lett volna a harmadikra felvánszorogni, megvártuk a liftet. Mikor felértünk, előkotortam a lakáskulcsot é bementünk. Lepakoltam a bőröndöket a szobámban és leültünk egy kicsit a kanapéra.

-El kéne mennünk még vásárolni. Semmi ehető nincs itthon. – néztem mosolygós arcára.

-Oké. – egyezett bele és újra útnak indultunk, de most gyalog. Út közben másoltattunk Neki  lakáskulcsot, majd a bevásárlóközpontba igyekeztünk. Amikor odaértünk, meglepetten néztem a rengeteg embert a bolt előtt. Nem tudtuk mit kereshettek itt, de nem foglalkoztunk velük. Viszont ahogy az ajtóhoz értünk, egy hangos kiáltást hallottunk.

-Nézzétek! Az ott Ya Ou a ByTheWay-ből és egy ismeretlen lánnyal van! – kiáltott valaki és már csak azt láttuk, hogy egy csomó ember szalad felénk kamerával és fényképezőgéppel.

-Francba, az újságírók! – szóltam mérgesen. – Gyere! – ragadtam meg Hanna kezét, aki eddig szótlanul figyelte az eseményeket, és húztam magammal. Berohantunk a szerencsére jó nagy hipermarketbe, de oda is  követtek. Fogalmam nem olt, hova bújjunk, de hirtelen megpillantottam egy ajtót, szertár felirattal és csak remélni tudtam, hogy nyitva van. Manó szótlanul szedte a lábait utánam és mázlinkra nyitva volt. Gyorsan bementünk az igen csak szűk kis helyiségbe és becsuktam az ajtót.

-Ya Ou, mi folyik itt? – kérdezte értetlenül, mire finoman az ajtóhoz nyomtam és befogtam a száját.

-Csssss! – néztem a kissé ijedt lány gyönyörű szemeibe. Elenyésző volt arcunk között a távolság és maga alá kerített egy különös érzés.