4. rész

Sziasztok! Megérkeztem a 4. résszel. Itt is arra kérlek titeket, hogy fejtsétek ki a véleményetek, mert nem tudom, hogy tetszik-e amit csinálok, vagy nem. Nincs különösebb hozzáfűznivalóm a részhez, úgyhogy jó olvasást, és kérlek hagyjatok nyomot magatok után. :))

Reggel nem éppen úgy ébredtem, ahogy szerettem volna. Az ajtó kivágódott, Bálint pedig ránk vetette magát.

-Ébresztő!!! – kiáltott hangosan rajtunk.

-Öcskös, ha nem mászol le rólam, lecsaplak! – nyöszörgött Ya Ou.

-De keljetek már fel! Dél is elmúlt és fél 2-re szóltam a haveroknak. – ugrált.

-Kicsi Feng! Megígérem, hogy addigra ott leszünk, csak hagyj felébredni! – szóltam álmosan.

-Egy órátok van! – szállt le rólunk és kiment.

-Ez mindig ilyen hiperaktív? – fordultam a mellettem fekvő fiú felé.

-Csak, ha be van sózva. – nyújtózott egy hatalmasat.

-Azt hiszem, fel kéne kelnünk. – ültem fel.

-Nem ártana, mert a végén még megint közénk csapódik. – kuncogott, majd kimászott az ágyból és a szekrényében turkált. Kivett egy fehér pólót és egy rövid nadrágot és el kezdett előttem öltözni.

-Khm…. Nem mennél ki mondjuk a fürdőbe felöltözni? - kérdeztem, mire fedetlen felsőtestével felém fordult.

-Zavar? – mosolyodott el.

- Igen.

-Miért? Nem tetszik a látvány? – vigyorgott, én meg éreztem, hogy totálisan elvörösödök.

-Na jól van Feri. Be lehet fejezni!

-Mit mondtál? – jött közelebb.

-Hogy fejezd be!

-Nem-nem. Előtte?

-A Ferire gondolsz? – nevettem.

-Meg ne halljam még egyszer! – nézett rám fenyegetően.

-Mert mi lesz, Feri? – piszkáltam tovább.

-Te akartad, Manó! – ugrott rám és az ágyra döntött. Rám nézett, pimaszul elmosolyodott és őrülten csikizni kezdett.

-Ya Ou! Hagyd abba! – vergődtem alatta, miközben csupasz mellkasát ütögettem. Mint aki meg sem hallotta volna, folytatta tovább a kínzásomat. – Kérlek, hagyd abba!

-Na jó. De legközelebb nem úszod meg ennyivel! – nézett rám sötét íriszeivel, majd lemászott rólam és felöltözött. Én is felkeltem és összeszedtem a ruháimat. Rám nézett és csak nevetett rajtam. Kinyújtottam a nyelvem és a fürdőbe indultam. Nagyon hiányzott már ez a kis bolondozás. Az éjjel is olyan nyugodtan aludtam mellette, mint még soha. Hideg vízzel megmostam az arcom és megfésülködtem és miután elkészültem, kimentem a fiúkhoz, akik épp reggelit csináltak.

-Milyen kis szorgalmasak. – néztem Őket mosolyogva.

-Haha. Inkább ülj le! – terített meg Bálint és leültek Ők is. Csendben és viszonylag gyorsan megreggeliztünk, aztán pedig elpakoltunk.

-Mehetünk?- kérdezte izgatottan a legkisebb.

-Igen. – szóltunk egyszerre és elindultunk. Ya Ou előrement a kocsiért, mi pedig addig lent vártunk Rá.

-Beszállás! – állt meg. Én beültem mellé, öccse pedig hátra és a focipályához indultunk. Nem sokkal később meg is érkeztünk és két 15 év körüli srác várt ránk.

-Sziasztok.- indultak felénk.

-Sziasztok. – köszöntünk.

-Hanna, Ők itt Dani és Ádám. Fiúk, Ő itt Hanna. – mutatott be egymásnak.

-Már sokat hallottunk Rólad. – mosolygott Ádám.

-Igen? Azt is, hogy lealázlak Titeket fociban?

-Na azt nem. De akkor mutasd, mit tudsz!

-Oké. Ki lesz velem? – néztem Rájuk.

-Én. – állt mellém Ya Ou.

-Király. Hárman kettő ellen, de így is végetek! – mondtam eltökéltem és elhelyezkedtünk a pályán. Mivel csak 2-en voltunk, ezért mi kezdtünk. Egymásnak passzolgatva a labdát, jutottunk el a kapuig, ahol Dani állt védőként. Ya Ou egy határozott lövéssel juttatta a labdát a hálóba, majd rohantunk vissza a saját térfelünkre. Bálint és Ádám gyorsan közeledtek felénk, mi pedig igyekeztünk elvenni Tőlük a labdát. Ám egy kisebb dulakodás alakult ki köztünk és valaki a földre terített.

-Ne haragudj Manó, de megbotlottam. – mentegetőzött rajtam.

-Semmi baj, de lemásznál rólam? – nyögtem ki lihegve a szavakat. Lekászálódott rólam és folytattuk a játékot. Hiába voltak hárman, a végén csak mi nyertünk.

-Na, mit mondtam, hogy végetek? – néztem Rájuk büszkén.

-Nem rossz egy csajtól. – szólt Ádám.

-Srácok, egy élmény volt veletek játszani, de mennem kéne. – pillantottam Ya Ou-ra.

-Öcsi, én hazaviszem Manót, de legyél otthon, mire hazaérek! – szólt rá testvérére.

-Úgy lesz.

-Na, szia te bolond! – öleltem meg.

-Ugye nem egy év múlva látlak újra? – nézett rám.

-Nem. Hamarosan találkozunk, megígérem. – nyomtam egy puszit arcára, majd elköszöntünk és beültünk a kocsiba. Ya Ou beindította a motort és útnak indultunk.

-Annyira jó volt ez a két nap. Biztos, hogy nem maradsz? – kérdezte reménykedve.

-Biztos. Haza kell mennem. És hétfőn tudom meg az érettségim eredményét is, szóval a suliba is be kell mennem. – mondtam.

-Értem. Csak olyan kevés volt ez az idő, ezután az egy év után.

-Tudom. De igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy jó legyen. – válaszoltam. A hátralévő idő viszonylag csendben telt el. Ez nem  kínos csend volt, csak nem volt szükségünk szavakra. Lassacskán hazaérkeztünk, sajnos. Leállította a járművet és kikapcsoltam az övet.

-Bejössz? – néztem rá kérlelve.

-Csak egy kicsit. – egyezett bele és kiszálltunk. Kinyitottam a kaput, majd az ajtót is és bejutottunk a lakásba.

-Itt nem változott semmi! – nézett körül, aztán a szobámba mentünk. Ahogy meglátta a falamon a sok ByTheWay-es posztert, egyből mosoly kúszott arcára.

-Ne vigyorogj! Így legalább minden nap látlak.

-Jaj, Manó. Már most hiányzol! – ölelt magához.

-Nem maradsz itt? – kérdeztem reménykedve.

-Nem lehet. Holnap megint 3 koncertünk lesz és még beszélnünk kell a srácokkal. Sok a vita mostanában. – hajtotta le a fejét.

-Baj van? Hisz tegnap olyan vidámak voltatok.

-Az csak a látszat. Nem értünk mindenben egyet mostanában.

-Remélem, hogy megoldódik.  – simítottam végig karján.

-Én is. De most már muszáj mennem. – mondta szomorúan és lekísértem. Az ajtóban szorosan megöleltük egymást és akaratlanul is kiszökött egy könnycsepp a szememből.

-Ne sírj, kérlek! – törölte le a nedves folyadékot arcomról.

-Vigyázz magadra. – néztem szemébe.

-Te is. És gondolt át, amit az éjjel mondtam. – nyomott egy puszit az arcomra és elment. Talán ez a pillanat nehezebb volt, mint az elmúlt egy év bármelyik napja. Pityeregve mentem fel a szobámba, majd lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.

Ya Ou szemszöge:

Eszméletlen jó volt ez a két nap újra manóval. Nagyon hiányzott már az életemből. A puszta jelenlététől feltöltődtem energiával és nagyon remélem, hogy átgondolja ezt a költözős dolgot. Már igencsak este volt, mikor hazaértem és csak egy forró fürdőre vágytam. Be is mentem a fürdőbe és egy pihentető zuhanyt vettem. Elég fáradt voltam már, így amint bedőltem az ágyba már aludtam is.

    Kicsit kómásan ébredtem fel reggel, de sietnem kellett, mert Olivér összehívott egy megbeszélést. Mostanában nagyon furán viselkedik és elég feszült a hangulat közöttünk. Sietősen felöltöztem és egyből a próbaterembe indultam.

-Sziasztok. – estem be az ajtón.

-Na végre! Most, hogy mindannyian itt vagytok, komolyan szeretnék beszélni Veletek. – állt fel Olivér és mind elhallgattunk. – Azt tudjátok, hogy mostanában eléggé eltérő a véleményünk sok mindenben. Nagyon hosszú ideig gondolkodtam, mire meghoztam ezt a nehéz döntést, de úgy érzem, így lesz a legjobb. Szóval, arra az elhatározásra jutottam, hogy kilépek a bandából! – közölte a sokkoló tényt.

-Mi van? Ezt nem teheted, Haver! – döbbentem le.

-Kérlek, ne nehezítsétek meg! Hisz mindig azt tanítottuk az embereknek, hogy kövessék az álmaikat. Most én is ezt teszem, csak valahol máshol.

-És mi lesz a bandával? A közös céljainkkal?

-Biztos vagyok benne, hogy nélkülem is menni fog és hatalmas sikereket fogtok elérni.

-Végleges a döntésed? – nézett Rá Benny.

-Igen.

-Akkor sok sikert, Tesó! – ölelte meg Sziki, majd Bence is csatlakozott.

-Köszönöm, srácok. – törölte meg könnyes szemét és Rám néztek. Még mindig lefagyva álltam egy helyben. Az egyik legjobb barátom itt fog hagyni minket! Várható volt ez a bejelentés, de reménykedtem benne, hogy meggondolja magát.

-Hiányozni fogsz Patocska! Rohadtul hiányozni fogsz! – öleltem meg könnyekkel küszködve. Ez volt az a pillanat, mikor egyikünk sem szégyellte könnyeit. Átbeszéltük, hogy mi lesz ezután és elindultunk koncertezni. Nagyon nehéz lesz, de Olivér a barátom és támogatnom kell. Remélem, hogy sikerül megvalósítania az álmait. A koncertek idejére átszellemültünk és mindent beleadtunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Már este volt, mikor hazaértem és meglepő módon Ákost otthon találtam.

-Téged is lehet látni? – pacsiztam le Vele.

-Előfordul. De csak néhány cuccomért ugrottam haza.

-Lassan már a barátnődhöz költözöl. – viccelődtem.

-Igazából azt tervezzük, hogy összeköltözünk. – döbbentett le Ő is.

-Ez komoly?

-Igen. Itt az ideje. Már csak egy közös albérletet kell találnunk és utána pakolunk. Ezt mondani is akartam, mert így új lakótárs után kell nézned.

-Igazából lehet, hogy nem is kell annyit keresgélnem. – gondolkodtam el.

-Na tessék! Csak nem csaj van a dologban? – kíváncsiskodott.

-Majd megtudod.

-Csak okosan! Na de én lépek is. Csá Tesó! – fogtunk kezet.

-Szia. – köszöntem el és becsuktam az ajtót.

Hihetetlen, hogy Ő is itt hagy. Kicsit sok volt ez mára. Most még nagyobb szükségem lenne Hannára. Egyből Rá gondoltam, mikor Ákos közölte, hogy elköltözik. Muszáj valahogy rávennem, hogy jöjjön fel Pestre. Holnap első dolgom lesz elmenni hozzá. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy sikerült az érettségije, ezért eldöntöttem, hogy most én lepem meg.

Hanna szemszöge:

A vasárnap hamar eltelt. Egész nap azon elmélkedtem, hogy mit kezdjek magammal. Abban igaza van Ya Ou-nak, hogy Pesten mégis csak több lehetőség van mindenre, de őszintén szólva félek, mint mindig. Még most sem vagyok biztos magamban. Gondolataimba merülve vettem magamra frissen vasalt ünneplő ruhámat. Kivasaltam a hajam és feltettem egy natúr sminket. Felvettem a cipőm és az ajtó bezárása után a buszmegállóba siettem. Felszálltam az épp megérkező járműre és helyet foglaltam. Egész úton csak töprengtem. Nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Szívem szerint már itt sem lennék, de tartok a szüleim reakciójától. Hiába vannak külföldön, biztos, hogy megtudnák. Mikor az iskolához értünk, leszálltam és a bejárathoz sétáltam. Utoljára beléptem az épületbe és a tornaterem felé indultam. Egy jó azért van abban, hogy vége. Mégpedig, hogy nem kell újra látnom a nem éppen kedves osztálytársaim. A terem már szinte tele volt és mivel mindenki utál a sor elején állni, én kerültem oda Vikivel. Elkezdődött az ünnepély és a szokásos beszédek után sorban szólították a végzős diákokat. Nem féltem az eredménytől, hisz már úgysem változtathatok rajta. Kicsit unalmas volt a sok nevet végighallgatni és mindenkit megtapsolni. Mikor azonban az ajtó felé pillantottam, egy nem várt személyt fedeztem fel. Nagyon meglepődtem és óriási mosoly ült ki arcomra látványától. Felém indult, én pedig megpróbáltam észrevétlenül hátrasomfordálni. Ahogy odaért hozzám, egyből magamhoz öleltem.

-Ya Ou, te mit csinálsz itt? – suttogtam.

-Nem bírtam nélküled. És kíváncsi vagyok hogy végeztél. – mosolygott. Nem érdekelt, hogy ki bámult minket, csak szorosan hozzábújtam és beszívtam illatát.

-Szentesi Hanna! – hallottam a nevem és elengedtem Ya Ou-t.

-Te jössz. – súgta fülembe és kimentem a bizonyítványomért.

-Gratulálok! – nyújtotta át egy kézfogás után az igazgató az eredményem és visszamentem a sor végére.

-Na, hagy nézzem! – kapta ki a kezemből és a papírt kémlelte. –Nagyon büszke vagyok Rád. – adta vissza mosolyogva és egy puszit nyomott az arcomra. Nem sokkal később vége lett az ünnepségnek és mindenki ment a maga útjára.

-Hazaviszlek, jó? – léptünk ki az ajtón.

-Oké. De baj van? Gondterheltnek tűnsz. – néztem komoly arcára.

-Majd elmondom. – nyitotta ki nekem az ajtót, majd beült mellém és elindultunk.