Hanna szemszöge:
Dög unalmasak a napjaim már harmadik hete. Reggeltől-estig itthon kell punnyadnom, mivel a lábam miatt suliba nem mehetek, Ya Ou pedig az utcára sem akar kiengedni. Az egyedüli "örömöm" akkor van, mikor hetente kétszer gyógytornára járok. A gipszemet már levették, de annyira legyengült a lábam, hogy pár lépést is néha kész szenvedés megtenni. Ma szombat van, azt hiszem, de nem vagyok biztos benne, annyira egyformák a napok. A mankóm segítségével kibotladoztam a nappaliba és a változatosság kedvéért leültem a tv elé. Mást nemigen tudtam csinálni a négy fal között. Annyira jól esne már egy kis változatosság a szürke napokban, de attól tartok, hogy amíg teljesen rendben nem leszek, addig meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a legnagyobb környezetváltozás akkor lesz, ha kimegyek az erkélyre. Ya Ou persze könnyen beszél, hogy pihenjek, meg minden. Nem neki kell heteket töltenie ugyanabban a légtérben. Neki ott vannak a próbák, a koncertek, meg miegymás, nekem meg a tv és a laptop a legjobb barátom. Unottan váltogattam a csatornák között, amikor egy szál gatyában, holt álmosan mászott elő a szobájából.
-Jó reggelt, Manó! - ült le mellém.
-Jobbat. - feleltem morcosan.
-Ne legyél már ilyen! Napok óta hozzád sem lehet szólni!
-Csodálkozol? Be vagyok ide zárva, mint valami zakkant!
-Dehogy vagy bezárva! Tudod, hogy bármikor lemegyek veled sétálni, ha szeretnéd!
-Húú, de izgi! Szülinapomon meg leviszel a boltba?
-Befejeznéd? Csak a te érdekedben teszem! Nem akarom, hogy bajod essen!
-Nagy lány vagyok! Tudok vigyázni magamra! És ne gyere azzal, hogy mégis itt vagyok törött lábbal! Bárkivel előfordulhat!
-Jó, igazad van, de had féltsem már a barátnőmet!
-Nem vagyok a barátnőd, ha elfelejtetted volna! - néztem rá komolyan.
-Jaa, bocsánat! - kelt fel mellőlem, aztán mérgesen kiment a konyhába. Hiába kapja fel a vizet, akkor is nekem van igazam! Nem vagyok már gyerek, hogy vigyázni kelljen rám és nem vagyok a barátnője sem! Ha tetszik, ha nem, szakítottunk és ő is tudja jól, hogy csak azért maradtam itt, mert megígérte, hogy betartja a barát zónát. Bár nem látom, hogy olyan nagyon próbálkozna vele...
-Egész délután koncertezünk és csak este jövök haza, elleszel addig? - jött vissza a nappaliba és a kezembe nyomott egy tányért, amin ha jól láttam sajtos szendvics volt.
-Köszi. És el.
-Ha akarod, szólhatok mondjuk Szabinak, hogy jöjjön el pár órára.
-Nem kell. Nem hinném, hogy idebent bármi is elgázolna!
-Szólj, ha meguntad a bunkózást! - mondta, majd visszament a szobájába. Remek! Legalább egy ideig békén hagy. Így megy ez már hetek óta és csodálkozik ha nem vágok jó képet hozzá. Nem tudom fordított esetben ő mit tenne! Főleg, hogy ő is olyan, mint én, hogy nem szeret egy helyben lenni sokáig. Értékelem, hogy ennyire figyelmes, de kezd túlzásokba esni. A kórházas verekedés óta, mintha kicserélték volna. Értem én, hogy nem akar elveszíteni, de azért megfojtani sem kellene. Egyébként kicsit fura együtt élni a történtek után. Próbálok természetesen viselkedni, mint azelőtt, hogy bármi történt volna közöttünk, de nemigen tudom leplezni a zavaromat, ha meglátom póló nélkül. Hiába, nem lehet manipulálni az érzéseket, pedig néha nagyon jó lenne.
Tévé bámulás közben ismerős zene hallatszott ki a szobámból. Természetesen a telefonom csörgött és persze, hogy nem hoztam ki magammal, szóval biceghettem be érte. Mire sikerült bemennem, abbahagyta a zenélést, de a vonal túlsó végén lévő személy nagyon akarhatott valamit, mert újra dalra fakadt a készülék. A kijelzőre pillantva, Ricsi nevét láttam meg. Kettős érzés kavargott bennem a neve láttán. Egyrészt rég beszéltünk és hiányzik valamilyen szinten, viszont ott voltam, mikor Ya Ou-val mindenfélét egymás fejéhez vágtak és mondott dolgokat, amik nem estek jól tőle és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki ha fogadnám a hívását, úgyhogy inkább elutasítottam. Nem mentem vele sokra, ugyanis pár másodperc múlva újra hívott. Gondoltam biztos valami fontosat akar, úgyhogy inkább felvettem.
-Haló! - szóltam bele.
-Szia, Hanna! - hallottam meg szomorkás hangját.
-Mit szeretnél?
-Csak hallani akartam a hangod.
-Azon kívül? Mert gondolom nem ezért emelted fel a telefont.
-Figyelj! Szeretnék bocsánatot kérni! Tudom, hogy hülye voltam és semmi jogom nem volt beleszólni az életedbe. Ne haragudj rám!
-És ez így három hét elteltével jutott eszedbe?
-Nem. Csak nem volt bátorságom eddig.
-Ricsi, én nem tudom, hogy most mit vársz tőlem! Félre ismertelek, nem is kicsit. És nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van-e még miről beszéljünk!
-Ne mondd ezt, kérlek! Nagyon fontos vagy nekem és te is tudod, hogy mit érzek irántad!
-Tudom, de ez nem változtat semmin! Megmondtam neked világosan, hogy részemről csak barátok lehetünk! - magyaráztam neki.
-De én nem akarok a barátod lenni, nem érted? - emelte fel a hangját.
-Akkor sajnálom! Szia. - köszöntem el tőle és már bontottam is a vonalat. Nem tudom, hogy mi ütött belé és hogy mit képzelt, mi lesz, ha most felhív és elmakog egy bocsánatkérés félét. Annyira bírom egyébként, hogy ők kreálják a problémát, azután meg azt hiszik, hogy ha kiböknek egy sajnálomot, akkor minden megoldódik egy-kettőre! Hát ki kell ábrándítsam őket, mert ez nálam nem így működik! Mondjuk szerintem másnál sem, de mindegy is.
-Bejöhetek? - láttam meg Ya Ou-t az ajtóban.
-Persze. - bólintottam.
-Baj van? - ült le mellém és tekintetével az arcomat kémlelte.
-Nincs.
-Ismerlek!
-Tényleg nincs semmi. Mikor jössz haza? - váltottam témát.
-Valamikor este. Biztos, hogy elleszel?
-Ya Ou! - szóltam rá.
-Bocsi, csak na! Nem szeretnélek egyedül hagyni.
-Mondtam már, hogy nem lesz semmi, ha pár órára egyedül hagysz. Lefoglalom magam.
-Jó. Sietek haza, de most megyek, mert elkések. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd kisietett a szobámból és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam, majd síri csend lett a lakásban. Úgy utálom ezt. Komolyan, ha jönne egy betörő, megkérném, hogy beszélgessünk, vagy nem tudom, de ez így szörnyű.
Egész délután unatkoztam, megnéztem pár filmet, csináltam vacsit, aztán inkább elmentem fürödni és reménykedtem benne, hogy Ya Ou hamarosan megérkezik. Lehet, hogy nem sok mindenről beszélgetünk mostanában, de jobb, mintha egyedül unatkoznék. Már nyolc is elmúlt, mikor még mindig nem érkezett haza, aztán kis idő múlva csengettek. Ő nem lehetett, mert van kulcsa. Nem szeretek este ajtót nyitni senkinek és nem is akartam, de aztán az illető hangosan el kezdte kiabálni a nevem. Ricsi hangja volt az és egyáltalán nem tűnt józannak. Két lehetőségem maradt: hagyom, hogy tovább óbégasson, amíg a szomszédok ráhívják a rendőröket, vagy beengedem. A másodikra esett a választásom, már csak azért is, mert fogalmam nem volt, hogy mégis milyen állapotban van.
-Ricsi, te mi a francot keresel itt? - nyitottam ki nagy lendülettel az ajtót és találkozott a tekintetem az övével. Bár nem tudom látott-e egyáltalán valamit.
-Hozzád jöttem, Hanna! - vigyorgott idiótán.
-Kisasszony! Ha nem hallgattatja el a fiatalembert, akkor kihívom a rendőrséget! - kiáltott át a szomszédból egy bácsi.
-Elnézést kérek! - mondtam, majd beráncigáltam Ricsit az ajtón. - Elárulnád, hogy mit ordítozol itt részegen este nyolckor? - vontam kérdőre.
-Ya Ou nincs itthon? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem.
-Nincs. De örülnék, ha válaszolnál!
-Szeretlek kis lány! - nézett a szemembe.
-Ezt már megbeszéltük! Menj haza, kérlek!
-Nem megyek én innen sehova! És ami azt illeti, nem is nagyon tudok.
-Hát azt látom! Egyáltalán hogy jutottál el idáig?
-Kocsival.
-Te komolyan ilyen állapotban vezettél? - kérdeztem dühösen, mire bólintott. - Hát te nem vagy normális! És ha valami bajod esik?
-Mit számítana? Úgysem hiányoznék senkinek! - rántott egyet a vállán.
-Befejezted? És díjaznám, ha az önsajnálat helyett összeszednéd magad és kezdenél valamit az életeddel! Barátok vagyunk és nem akarlak így látni!
-Nem akarok a barátod lenni!
-Akkor nem értem, hogy mit keresel itt!
-Tényleg nem? Megmutassam? - indult felém. Nem nagyon tudtam hátrálni. Egyrészt a lábam miatt, másrészt pedig a mögöttem lévő fal is az utamban volt.
-Ricsi, ha meg mersz csókolni, komolyan mondom, hogy lecsaplak! - fenyegettem, mire hátrébb lépett egyet és bűnbánóan rám nézett.
-Ne haragudj, kérlek! Én nem tudom, mi van velem! - szabadkozott.
-Nem haragszom, de jobb ha most lefekszel és kialszod magad, még mielőtt újabb hülyeséget csinálnál! A szobámban lefekhetsz! - mutattam az ajtó felé.
-És Ya Ou mit fog hozzá szólni?
-Azzal most ne foglalkozz! nyomás! - utasítottam és mentem vele. Megvártam, míg lefekszik, majd megfogtam a telefonomat, lekapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót. Nem hiszem el, hogy mikre nem képes ez a pasi! Az biztos, hogy reggel nem teszi zsebre, amit tőlem kapni fog! Nem elég, hogy leitta magát, de még kocsiba is ült részegen! Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha valami baja esik, vagy ha megállítja egy rendőr. Nem normális, az biztos! Nos, mivel a szobámat elfoglalták, a kanapén meg nem igazán kényelmes, így bementem Ya Ou szobájába és ott feküdtem le. Remélem nem fog az éjszaka közepén kidobni.
Ya Ou szemszöge:
Három koncert után kicsit elfárad az ember, főleg este tízkor. Álmosan és kicsit rekedten ültem be a kocsiba. Azt hiszem nem volt túl jó ötlet rövidnadrágban és pólóban ugrálni tizennyolc fokban. Remélem azért nem fogok megfázni. Más se hiányzik, minthogy egy hétig az ágyat nyomjam. Mondjuk nem lenne hátrány, ha otthon maradhatnék Hannával. Igaz, hogy mostanság úgy érzem, hogy néha a pokolba kívánja a túlzott törődésemet, de nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy elhanyagolom.
-Mi a helyzet? - ült le mellém Bence.
-Elfáradtam. - sóhajtottam.
-Úgy is nézel ki, de nem hiszem, hogy csak ennyi.
-Tényleg nem. Nem tudom mit csináljak Hannával. Én szeretném elölről kezdeni, de ő hallani sem akar róla!
-Hát ne csodálkozz! - szólalt meg Sziki. - Hagyj neki időt! Mást egyelőre nem nagyon tehetsz!
-Értem én, de olyan rossz tehetetlennek lenni!
-Hagynod kell, hogy ő döntsön!
-Megpróbálom nem elszúrni a dolgokat. - mondtam, majd hátradőltem és bámultam kifelé a sötét ablakon. Azt hiszem el is aludtam, mert Benny lökdösött meg, mikor megálltunk a ház előtt. Gyorsan elköszöntem tőlük, majd felmásztam az emeletre és csendben bementem. Tudtam, hogy már alszik, úgyhogy igyekeztem a leghalkabban megfürödni és megvacsorázni. De mikor bementem a szobámba és felkapcsoltam a villanyt, kellemes meglepetés ért. A szépséges lány az ágyamban feküdt és nyakig betakarózva az igazak álmát aludta. Még a villany erős fényére sem ébredt fel, ami nem is baj, mert akkor lehet, hogy ki is ment volna. Óvatosan melléfeküdtem, majd leoltottam a lámpát és nem kellett sok idő ahhoz, hogy elaludjak.
Reggel, alig tudtam kinyitni a szemem, annyira fáradt voltam. Hanna még mélyen aludt mellettem. Feljebb húztam rajta a takarót, majd felkeltem. Azt hiszem sikerült az éjjel megfáznom, ugyanis kisebb tüsszögő roham tört rám. Remek! Már csak ez hiányzott.
-Egészségedre! - szólt egy álmos hang.
-Bocsi. Nem akartalak felébreszteni.
-Semmi baj. Megfáztál? - nézett rám ásítozva.
-Valószínű.
-Gyere ide! - mondta, mire leültem mellé. A homlokomra tette egy pillanatra a kezét, majd rám nézett.
-Tűz forró vagy! - állapította meg.
-Ugyan! Kutya bajom! Egy kis tea mindent megold. - álltam fel, majd kimentem a konyhába, ahol viszont egy nem kívánt személlyel találkoztam.
-Te mi a jó büdös francot keresel itt? - néztem rá dühösen.
-Hosszú sztori. Hanna ébren van már?
-Nem kérdezem még egyszer, hogy mit keresel itt! - emeltem fel a hangom. Már amennyire tudtam, mert totál berekedtem.
-Ne veszekedjetek kora reggel, légy szíves! - jelent meg Hanna is az ajtóban.
-Elárulnád, hogy mi folyik itt? - kértem számon.
-Ricsi, hogy is mondjam, az este ideállított részegen és nem engedhettem haza, úgyhogy mondtam, hogy aludjon a szobámban. Ezért aludtam nálad. - magyarázta, de nem sokat értettem meg belőle.
-De mit kerestél itt részegen? - néztem Ricsire.
-Nem tudom mi ütött belém. Bocsánatot kérek mindkettőtöktől. Jobb, ha most megyek!
-Azt ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg? - szólt utána Hanna.
-Igen tudom, de ne most akarj megölni! Így is pocsékul érzem magam. Na sziasztok! - köszönt, majd el is ment.
-Ne nézz így rám! Mégis mit tehettem volna! - szólalt meg egyből.
-Mondjuk felhívhattál volna!
-És akkor hazarohansz, vagy mi?
-Igaz. Felejtsük el inkább. - hagytam annyiban a dolgot, mert nem igazán volt kedvem még ezen is vitatkozni.
-Szerintem feküdj vissza, mert nem nézel ki valami jól. - nézett rám.
-Ennyire rémesen festek?
-Aha.
-Kösz szépen!
-Hát de most na! Mondanám, hogy fal fehér vagy, de az nem lenne igaz! - vigyorgott.
-Látom kialudtad magad!
-Nem, csak megnyugtat a tudat, hogy mostanában te sem mész sehova se. Max az orvoshoz! - nézett rám kárörvendve, majd azért csinált nekem teát. Hát így jártam. Utálok beteg lenni, de ha ilyen társaságban vagyok az, akkor nem hiszem, hogy annyira szörnyű lesz.
