34. rész

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem, de tegnap elég sűrű napom volt. Még mielőtt olvasnátok a részt, egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Most szeretném először és utoljára kérni, hogy a chat-et ne veszekedésre használjátok! Ha problémád van a másikkal, akkor négy szem közt oldd meg és ne itt a blogon, mert ezt nem szívesen nézem és szerintem a többiek sem! Csak ennyi lett volna a mondandóm, úgyhogy jó olvasást és várom a komikat. :))



Nem bírom tovább! Egyszerűen nem megy! Amikor Szabi közölte, hogy apa meghalt, el sem akartam hinni. Csak döbbenten néztem magam elé és azt mondogattam, hogy ez csak valami hülye átverés. 
-De ezt mégis honnan veszed? - nyökögtem. 
-Anya hívott fel. 
-Hogy történt? - kérdeztem alig hallhatóan.
-Nekiütközött a szalagkorlátnak.
-Jézusom! De hisz apa mindig is kiváló sofőr volt. Ezt valahogy nem tudom elhinni. Mi van, ha valaki szándékosan leszorította az útról?
-Hanna, ne találj már ki ilyen rémtörténeteket! Épp elég bajunk van így is, ne tetőzd még jobban!
-És ha igazam van?
-Az szerinted visszahozza apát? - emelte fel a hangját.
-Nem, de akkor sem tudom ezt elhinni! Majd én kiderítem mi történt!
-Nem derítesz Te ki semmit! Maradj nyugton és ne csinálj felesleges problémát! - kiabált velem dühösen.
-Nem Te fogod megmondani, hogy mit csináljak, érted? Lehet, hogy téged nem érdekelnek a szüleink, de engem igen!
-Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy nekem is fontosak!
-Akkor miért nem voltál velük? - léptem közelebb hozzá zokogva. - Ha ott maradsz, akkor talán nem történik meg ez a szörnyűség! - ütögettem a mellkasát ész nélkül, Ő viszont ahelyett, hogy leordított volna, szorosan magához ölelt. Percekig zokogtam a karjai között, gondolom összekönnyeztem az egész pólóját, de szükségem volt Rá, mi több szükségünk volt egymásra. Valahogy ezt is túl kell élnünk, de abban még mindig nem hiszek, hogy ez baleset volt. Szörnyű belegondolni abba, hogy a férfi aki felnevelt, már nincs többé. Lehet, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de mégis csak az apám és szerettem, illetve még most is szeretem. 
-Hívd fel Ya Ou-t hogy jöjjön haza! - engedett el, miután egy kicsit lecsillapodtam.
-Rendben. - bólintottam, majd elővettem a mobilom és tárcsáztam barátom számát. Amikor azonban felvette, nem tudtam megszólalni, mert megint kitört belőlem a sírás.
-Manó, te vagy az? - kérdezte.
-Igen. - nyögtem ki nagy nehezen.
-Úristen! Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten.
-Gyere haza, kérlek!
-Azonnal indulok, de mi a baj?
-Csak siess! - zártam le a beszélgetést és bontottam a vonalat. Most biztosan megijesztettem, de nem voltam rá képes, hogy elmondjam mi történt.
-Anya hogy van? - néztem bátyámra.
-Próbálta leplezni a telefonban, de hallatszott a hangján, hogy nagyon ki van borulva.
-Oda kellene mennünk hozzá.
-Németországba? 
-Igen. Össze kell tartanunk. - mondtam.
-És itt hagynál mindent? Különben is, nem tudunk mit csinálni! Fel kell dolgoznia anyának is és nekünk is.
-De akkor is szüksége van ránk!
-Hanna, egyedül biztos, hogy nem mész ki Németországba, én meg nem mehetek veled!
-Nem vagyok már kis lány! Tudok vigyázni magamra!
-Nem vitatkozom! Nem mész sehová! - zárta le határozottan. Rá hagytam a dolgot, de úgy is az lesz, amit én akarok!
Néhány perc múlva nyílt az ajtó és Ya Ou rontott be rajta nagy gázzal. Eleve riadt volt az arca, de miután ránk nézett, még rosszabb lett.
-Mi történt? - lépett elém.
-Apa... - ahogy kimondtam ezt a szót, ismét belém hasított a fájdalom. Belegondoltam abba, hogy többé nem mondhatom ezt a szót senkinek sem. 
-Mondd már, hogy mi van! - türelmetlenkedett, de egy hang sem jött ki a torkomon, úgyhogy Szabi mondta el neki, hogy mi történt. Ő is kisebb sokkot kapott, de próbált vigasztalni, bár nem járt sok sikerrel. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetben nincsenek megfelelő szavak. Magányra vágytam és gondolkodnom kellett, úgyhogy bezárkóztam a szobámba. Muszáj volt hallanom anyát és tudnom kellett, hogy jól van-e, már amennyire jól lehet ilyenkor az ember, úgyhogy fogtam magam és felhívtam. Pár csörgés után recsegett a vonal túlsó fele és meghallottam az oly rég nem hallott hangot.
-Haló.
-Szia, anya! 
-Hanna? Kis lányom, Te vagy az? 
-Igen, én vagyok. - válaszoltam könnyes szemekkel.
-Hogy vagy?
-Inkább az a fontos, hogy te hogy vagy? Szabi elmondta mi történt apával. - mondtam egy hatalmas gombóccal a torkomban.
-Hát... megvagyok.
-Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzád, de Szabi nem enged.
-Hallgass a bátyádra! Ő csak jót akar. - mondta.
-Tudom, de melletted akarok lenni. Mi lenne, ha reggel vonatra ülnék, de Szabinak nem szólnánk róla? 
-Hanna, én megvagyok. Maradj csak otthon.
-Nem tudsz lebeszélni róla. Reggel az első vonattal indulok. - fejeztem ki magam határozottan.
-Jó. De hívj fel, ha megérkezel és kimegyek eléd.
-Rendben.
-Vigyázzatok egymásra kicsim. 
-Úgy lesz, anyu. Holnap találkozunk. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - hallottam elvékonyodott hangját, amiből tudtam, hogy sírni fog, csak próbálja előttem leplezni. Én sem tettem másképp, miután bontottuk a vonalat. Az ágyamba feküdtem, magamra húztam a takarót, a fejem pedig a párnába fúrtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen velem is megtörténhet. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire hamar. Igaz az a mondás, hogy akkor tudjuk meg, hogy valaki mennyire sokat jelent számunkra, mikor már nincs velünk. Össze kell szednem magam, nem szabad, hogy anya holnap egy érzelmi roncsot lásson a lánya személyében. Letöröltem a könnyeim, kikeltem az ágyból és egy kisebb bőröndbe pakoltam néhány ruhadarabot. Nem tudom hány napig maradok, de addig biztosan, míg nem látom, hogy anya egyedül is boldogulni fog. A fiúknak majd hagyok egy levelet reggel. Nem akarom őket előre beavatni, mert akkor tuti, hogy nem engednek el. A hegyi beszédükre meg aztán végképp nincs szükségem. Miután végeztem a pakolással, az ágyam alá rejtettem a bőröndöt, majd kimentem a nappaliba a fiúkhoz. Eléggé csendesek voltak, mondjuk megértem.
-Hogy vagy? - néztek rám.
-Megvagyok, nem kell aggódni! - ültem le Ya Ou mellé a kanapéra. A vállamnál átkarolt, majd szorosan magához húzott, ami nagyon jól esett, így még közelebb bújtam hozzá. Egyikünk sem szólalt meg, csak szótlanul ültünk a nesztelen szobában, ami jobban idegesített, mint bármi más, úgyhogy fogtam magam és bekapcsoltam a tv-t. 
-Gyerekek, én megyek most már. - állt fel Szabi. - Húgi, pihenj le és ne kezdj semmiféle magánakcióba! Értve vagyok? - nézett rám.
-Igen. - bólintottam, majd megöleltük egymást, Ya Ou-val pedig kezet fogott, majd elment.
-Annyira sajnálom, Manó. - mondta barátom.
-Elhiheted, hogy én is.
-Tudok valamiben segíteni? - kérdezte kedvesen.
-Csak legyél mellettem.
-Az nem is kérdés. - mosolyodott el halványan és magához ölelt. Jó volt elveszni a biztonságot nyújtó karok között és egy pillanatra kizárni mindent a világomból, de ez a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna, mert csak apa járt a fejemben és az állítólagos baleset, aminek holnap utána járok. 
-Megleszel amíg elmegyek bevásárolni? - kérdezte percek múlva. - Nincs itthon semmi ehető.
-Persze. Menj csak.
-Sietek. - nyomott egy puszit a homlokomra és sietősen elviharzott itthonról. Visszamentem a szobámba, ahol csengett a telefonom, így hát felvettem.
-Haló! - szóltam bele.
-Szia, Ricsi vagyok. Na, milyen a szabadság? - kérdezte vidáman.
-Hát, eddig nem túl jó. - feleltem lehangoltan.
-Történt valami?
-Meghalt az apukám. - mondtam ki nehezen. Minél többször kimondom, annál igazabbnak tűnik az egész.
-Úristen! Nagyon sajnálom! Ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni szeretnél, akkor szólj!
-Köszönöm. Aranyos vagy, de holnap elutazom anyához Németországba egy időre. - osztottam meg Vele az információt.
-Egyedül mész?
-Igen. De légyszi, ne szólj róla senkinek, mert csak te tudsz róla! - kértem meg.
-Ya Ou se tudja?
-Nem.
-De miért?
-Mert egyedül nem engedne el.
-Értem. Nem szólok senkinek, de azért vigyázz magadra, jó? És hívj, ha megérkeztél.
-Úgy lesz.
-Kitartás, Csajszi!
-Igyekszem, de nem könnyű.
-Erős lány vagy! Menni fog! - biztatott.
-Köszönöm, Ricsi.
-Ez csak természetes.
-Most leteszlek, ha nem baj, mert mindjárt jön Ya Ou.
-Persze. Jó legyél. Szia. - köszönt el.
-Szia. - mondtam és letettem a telefont. Jó, hogy vannak az embernek barátai, akik mindenben támogatják. Alig, hogy letettem a mobilom, máris nyílt az ajtó. Ya Ou hozott egy csomó kaját, de őszintén szólva nem volt semmi étvágyam. 
-Inkább elmegyek fürödni, ha nem baj. - néztem rá.
-Persze, menj csak. - válaszolta, majd vettem egy forró fürdőt és belebújtam a pizsamámba. Míg Ő is megfürdött, beállítottam az ébresztőórát és lefeküdtem. Utálok hazudni neki, de ezt most muszáj. Ki kell derítenem, hogy mi történt valójában!
-Kész is vagyok. - jött be a szobába, majd bebújt mellém a takaró alá. A mellkasára hajtottam a fejem, Ő pedig a hajamat simogatta, míg el nem nyomott az álom.
      Reggel igen korán rezgett a telefonom, jelezve, hogy keljek fel. Szerencsére óvatos voltam és nem ébresztettem fel alvó barátomat. A szobámban átöltöztem, megfésülködtem, majd a bőröndömmel együtt csendesen elhagytam a házat. Persze írtam egy cetlit, hogy ne aggódjanak miattam, aztán hívtam egy taxit, ami egészen a vasútállomásig fuvarozott. Ott vettem jegyet, majd fél órás várakozás után felültem a vonatra. Egész sokan voltunk, de még így is volt helyem. Fülhallgatót helyeztem a fülembe és zenehallgatással próbáltam elterelni a figyelmem, de túl hosszú volt az út ahhoz, hogy ne gondolkodjak. Félúton szinte kiürült a vonat, a kabinomban is csak egy baseball sapkás, napszemüveges fura alak maradt. Nem foglalkoztam vele, csak bámultam kifelé az ablakon, de aztán hirtelen valaki becsapódott mellém, mire annyira megijedtem, hogy felsikoltottam.
-Nyugalom, kis szívem! - mondta a sapkás pasi.
-Ki a fene maga és mit akar tőlem? - vontam kérdőre.
-Ejnye! Hát nem ismersz fel? - csóválta a fejét, majd levette a sapkáját és a szemüvegét.
-Kristóf, te mi a jó büdös francot csinálsz itt? Követsz, vagy mi? - kérdeztem dühösen.
-Ami azt illeti, igen. És most az a helyzet, kicsi Hanna, hogy te fogsz engem követni!
-Mi van? - értetlenkedtem.
-A következő megállónál leszállunk!
-Azt lesheted! Nekem mennem kell az anyukámhoz!
-Meg kell Őt vigasztalni?
-Te miről beszélsz?
-Szomorú dolog, ha valaki váratlanul eltávozik a családból. - mondta együttérzést tettetve.
-Te ezt honnan tudod?
-Az legyen az én titkom. Most pedig leszállás! - utasított.
-Nem fogok leszállni! - makacskodtam.
-Ne akard, hogy kényszerítselek! - nyúlt a zsebébe és elővett egy pisztolyt. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem. Kész, vége! Mi jöhet még ezek után?

33. rész

Üdv ismét, drága olvasóim. Meghoztam az újabb fejezetet, amiben történik egy-két érdekes dolog. elöljáróban csak ennyit szeretnék elárulni. Viszont lenne egy kérésem hozzátok, mégpedig az, hogy írjátok le a véleményeteket, vagy legalább egy pipával jelezzétek felém, hogy tetszett-e a rész, vagy sem. Nekem ez nagyon sokat jelentene. Még annyit mondanék, hogy jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))



Hanna szemszöge:
Eléggé meglepődtem, mikor Kristófba botlottunk Szabinál, mondjuk azt álmomban sem gondoltam volna, hogy összeszólalkoznak Ya Ou-val és hogy annyira elfajul a dolog, hogy még verekednek is. Nagyon megijedtem, mikor Ya Ou egyszer csak a földre zuhant.
-Jézusom! Ya Ou, jól vagy? - guggoltam le mellé. - Kristóf te nem vagy magadnál? - néztem Rá dühösen.
-Szerintem a pasid az, aki nincs magánál, kis szívem! - vigyorgott, mire Ya Ou felkelt a földről és kezdődött minden elölről.
-Fiúk hagyjátok már abba! - szóltam rájuk, de rám sem figyeltek.
-Ha még egyszer meglátlak a barátnőm közelében, esküszöm, hogy kicsinállak! - fenyegette Ya Ou, de Kristóf csak öntelten kinevette.
-Ugyan már, kis gyerek!
-Na most volt elég! - csattant fel Szabi. - Kristóf húzzál innen, de nagyon gyorsan! - nézett Rá.
-Jól van már, Szabika! - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Mi pedig még találkozunk. - kacsintott rám, amitől még a gyomrom is felfordult, majd elment.
-Elárulnád, hogy mégis mire volt jó ez az egész? - kérdezte testvérem Ya Ou-t.
-De hát Ő ütött meg!
-De neked meg eleve le sem kellett volna állni vele vitatkozni! Ha elmentek, ahogy mondom, akkor elrendeztem volna a dolgokat! Most viszont várhatjuk, hogy mikor fog újra rászállni Hannára! - járkált fel-alá a szobában.
-Sajnálom! De nem hagyhattam annyiban, hogy zaklatja a barátnőmet!
-Fejezzétek már be, légy szíves! Legalább Ti ne veszekedjetek! - szóltam közbe.
-Hannának igaza van. Majd lesz valahogy. Reméljük, hogy csak a szája járt. - mondta Szabi.
-Nagyon fáj? - néztem barátomra, akinek lett egy szép monokli a szeme alatt.
-Van jég a hűtőben. - mondta Szabi.
-Mindjárt hozok. - feleltem és kimentem a konyhába. A mélyhűtőből vettem elő jeget, egy ruhába csavartam és visszamentem a fiúkhoz. - Tessék, nyomd rá! - adtam át Ya Ou-nak, majd a puklijára nyomta és egyből fel is szisszent a hidegtől, vagy a fájdalomtól, vagy mindkettőtől.
-Húgi, pakold össze a cuccaid, addig elbeszélgetek a barátoddal! - nézett rám bátyám.
-Szabi, ne veszekedjetek, kérlek!
-Ki mondta, hogy veszekedni fogunk? Azt mondtam beszélgetünk.
-Jó, de sietek! - mondtam és bementem a szobába, de résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy halljam, ha vitáznak. A lehető legcsendesebben kezdtem el bepakolni a holmimat a bőröndbe és közben igyekeztem fülelni, hogy miről is folyik kint a beszélgetés. Szerencsére jó fülem van, így sikerült elkapnom néhány mondatot.
-Ya Ou, ígérd meg, hogy kimaradsz ebből az egészből! - hallottam testvérem hangját.
-Mégis hogy maradhatnék ki belőle, mikor a barátnőmről van szó?
-Én értem, hogy szereted Őt és hogy félted, de azzal tudod a legjobban megvédeni, ha nem keveredsz bele a dologba és mellette maradsz!
-De nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy egy ilyen patkány, mint ez a Kristóf zaklatja Hannát! - szólt Ya Ou kicsit ingerülten.
-Nem mondom el többször, hogy ne avatkozz ebbe bele! Nem ismered Kristófot! Amit láttál, az semmi ahhoz képest, amire képes és hidd el, hogy egyikünk se akarja megtapasztalni milyen, ha igazán dühös! Maradj Hanna mellett és vigyázz Rá! Ez a legtöbb, amit tehetsz érte! - magyarázta Szabi.
-Rendben. - válaszolt kurtán. Kicsit azért megrémített, amit Szabi mondott Kristófról. Jó, tudom, hogy egy állat, de ez azért durvábbnak hangzott, mint amiket eddig tett. Gyorsan bedobáltam mindenemet a táskámba és mentem is ki hozzájuk.
-Kész vagy? - néztek rám.
-Igen. - bólintottam.
-Akkor mehetünk? - kérdezte Ya Ou.
-Persze. - feleltem és bőröndömet magam után húzva az ajtó felé mentünk. Megöleltem testvéremet, majd elindultunk hazafelé.
-És miről beszélgettetek? - kíváncsiskodtam.
-Erről-arról. Semmi érdekesről tulajdonképpen. - válaszolt úgy, hogy rám sem nézett. Ismerem már annyira, hogy tudjam, akkor nem szokott a szemembe nézni, mikor valami vaj van a füle mögött. És jelen pillanatban tudtam is, hogy mi az.
-Értem. - mondtam. Nem fogom tudatni Vele, hogy mindent hallottam. Értékelem, hogy ennyire ügyelnek a biztonságomra, de azért felnőtt ember vagyok és nincs szükségem felügyeletre. Meg tudom magam védeni, ha úgy adódik.
Mikor hazaértünk, viszonylag csendesek voltunk. Kipakoltam a ruháim a szekrénybe, aztán csináltunk vacsit és beszéltem Ricsivel, mivel holnaptól ismét suli és még valószínűleg a Street's -es kis kalandunk miatt is kapni fogunk. Remélem azért nem fognak kicsapni.
-Manó! Hahó! - integetett az orrom előtt Ya Ou.
-Ó, bocsi csak elgondolkodtam.
-És min töröd a buksid?
-Csak a sulin. Nem szeretném, ha kirúgnának.
-Ugyan már! Erre ne is gondolj! Lehet, hogy nem volt épp legális az a verseny, de azt ők sem tagadhatják, hogy nyertetek. És ez is azt bizonyítja, mennyire jó vagy. Ezen ne aggódj, nem lesz baj. - mondta kedvesen.
-Úgy szeretem, hogy mindig meg tudsz nyugtatni. - bújtam hozzá.
-Én meg téged szeretlek. - suttogta a fülembe, amin elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szájára, de egy igen szenvedélyes csók kerekedett ki belőle. Még nem szoktam meg teljesen, hogy újra visszakaphattam Őt, még azután a csodálatos reggel után sem. Egyszerűen minden tökéletes Vele. A sok rossz után, mondjuk ránk is fér a boldogság, de valami azt súgja, hogy nem lesz mindig minden ilyen felhőtlen. Valami úgyis elcseszi a dolgokat.
Vacsi után elmentünk fürödni, aztán viszonylag hamar ágyba bújtunk és egymás karjaiban ért minket az édes álom. Reggel az ébresztő fülsüketítő hangjára riadtam fel. Ya Ou is épp olyan kómásan ült fel az ágyban, mint én. Megtöröltem álmos szemeimet, egy pici puszit adtam barátom arcára, majd kikászálódtam az ágyból. A fürdőben hideg vízzel arcot mostam és megpróbáltam felébredni, de még egy kávé után sem sikerült teljesen. Miután felöltöztem, némi sminkkel javítottam a kinézetemen, aztán elköszöntem Ya Ou-tól és elindultam. Felajánlotta, hogy elvisz, de nem akartam ugráltatni. Ma amúgy is később megy dolgozni, úgyhogy had pihenjen otthon. Jól esett a friss levegőn sétálni, legalább egy kicsit beindult az agyam. Szükségem is lesz rá az órákon, főleg, hogy két hete már nem is voltak óráim, mivel szünet volt. Egész idő alatt, míg gyalogoltam, úgy éreztem, mintha valaki követne, de mikor hátranéztem nem láttam senkit. Lehet, hogy már üldözési mániám van a tegnap hallottak miatt. Mindenesetre kapkodtam magam után a lábam és viszonylag hamar beértem az iskolába. Mondjuk Ricsit nem sikerült megelőznöm, Ő már előttem bent volt.
-Szia. - köszöntem Neki.
-Hali.
-Mi a helyzet? - ültem le mellé.
-Nyolckor jelenésünk van a dirinél. - mondta.
-Úúú. Az nem jó. - sóhajtottam.
-Nyugi, majd csak kimagyarázzuk magunkat a mutyiból.
-Neked legyen igazad! - feleltem, majd még beszéltünk néhány szót, legfőképpen arról, hogy mi történt a buli után. Persze a részletekbe nem avattam bele, de úgy vettem észre, hogy őszintén örült a boldogságomnak. Mikor becsöngettek, egy hatalmas gombóc nőtt a torkomba és minél jobban közeledtünk az igazgató irodájához, annál nagyobbra dagadt. Ricsi határozottan bekopogott, aztán jött a hang,  hogy menjünk be, én pedig remegő lábakkal léptem be a helyiségbe. Illedelmesen köszöntünk és leültünk a dirivel szemben. Nem tűnt túl jó kedvűnek és a megérzéseim azt súgták, hogy oltári nagy pácban vagyunk.
-Nos, azt gondolom tudják, hogy hatalmasat csalódtam magukban! Az iskola történetében még soha, egyetlen egyszer sem fordult elő ilyesmi. Ezzel a kis kihágásukkal az intézmény jó hírét is veszélybe sodorták. Mérhetetlenül dühös voltam, amikor tudomást szereztem a dologról. Ki kellene önöket rúgnom! - nézett ránk szigorúan és nagyon reménykedtem benne, hogy egy "de" szócskával fog folytatódni a mondat.
-Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy büszke voltam magukra! Mint táncos, tisztában vagyok a versenyekkel, még ha illegálisak is. Két ilyen fiatal táncostól óriási eredmény egy ehhez hasonló győzelem. De mint tudják, nem hunyhatok szemet efelett, úgyhogy két hét felfüggesztést kapnak mindketten. - közölte, mire egy óriási szikla darab hullott le a szívemről.
-Köszönjük szépen, hogy nem rúgott ki minket! - hálálkodtunk.
-Most menjenek haza és többé ne halljak semmi ilyesmiről! Két hét múlva találkozunk. - mondta és azért egy nagyon pici mosolyt véltem felfedezni az arcán. Gyorsan kimentünk a szobából, nehogy meggondolja magát, aztán el is indultunk haza. Egész úton azon beszélgettünk, hogy mekkora mázlisták vagyunk, hogy ennyivel megúsztuk a dolgot, de azért bennem volt a para, hogy vége a táncos karrieremnek. Megfogadtam, hogy soha nem fogok ilyenbe keveredni többé. Főleg nem egy Kristófhoz hasonló ember miatt. Rövid idő alatt hazaértem, de Ya Ou-t már nem találtam otthon, úgyhogy eldöntöttem, hogy csinálok valami ebédet. Épp a konyhában sertepertéltem, mikor megszólalt a csengő. Nem tudtam ki lehet az, ezért gyanútlanul ajtót nyitottam, de ahogy megpillantottam a túloldalt álló személyt, egyből rá akartam csapni az ajtót, de nem engedte.
-Ejnye, Hannácska! Hát így kell engem fogadni? - nyomta be az ajtót.
-Kristóf, mi a fenét keresel itt? - kérdeztem dühösen.
-Hozzád jöttem. - vigyorgott.
-Mit akarsz?
-Téged!
-Mi van? - néztem Rá értetlenül.
-A verseny után már kifejtettem, de ha szeretnéd, felfrissítem a memóriád! Hagyd itt ezt a "zenészt" és gyere velem!
-Előbb halnék meg, mint hogy elmenjek Veled bárhová is!
-Vigyázz mit kívánsz, kicsi lány!
-Most fenyegetsz?
-Eszemben sincs! Minek nézel Te engem? Csak figyelmeztettelek. - kacsintott sejtelmesen.
-Menj el, Kristóf! - szóltam Rá.
-Gyere velem és elmegyek.
-Nem fogod fel, hogy hagyj békén? Menj el most, vagy hívom a rendőrséget!
-Most aztán megijedtem! De csak, hogy lásd milyen úriember vagyok, elmegyek. De ugye azt mondanom sem kell, hogy még látjuk egymást! - nyúlt az arcomhoz, de mérgemben ellöktem magamtól és felpofoztam.
-Ez azért már sok lesz, kis szívem! - megragadta a kezem és a falhoz szorított. Próbáltam szabadulni, de olyan erősen fogott le, hogy esélyem sem volt.
-Eressz el! - követeltem.
-Ezt még megbánod! Kértem szépen, de nem volt jó. Akkor majd kérem máshogy. De nem mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - nézett a szemembe, majd elengedett, pontosabban ellökött és végre kiment az ajtón. Még tíz perccel később is remegett mindenem és most már megértettem, hogy mire célzott Szabi tegnap, amikor Ya Ou-val beszélt. Ez az ember nem normális és nem adja fel azt, amit a fejébe vesz. El kell mondanom a fiúknak, mert most már tényleg komolyan kezdek félni Tőle. Nem akartam felhívni őket, mert úgy gondolom ez nem telefon téma, de alig hogy visszamentem a konyhába és kicsit lenyugodtam, ismét megszólalt a csengő. Mondanom sem kell mennyire megrémültem. Nem mertem kinyitni, mert tartottam tőle, hogy Kristóf jött vissza, de mikor meghallottam Szabi hangját, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és kinyitottam. Viszont testvérem láttán ismét a félelem kerülgetett. A szemei vörösek voltak és arcán kövér könnycseppek csorogtak végig. Nem sűrűn láttam Őt sírni és csak arra tudtam gondolni, hogy hatalmas gond lehet a háttérben.
-Jézusom! Szabi, mi történt? - húztam be az ajtón.
-Húgi, nagy baj van! - kezdte.
-Mondd már mi van! - sürgettem.
-Apa... - hüppögte.
-Mi van apával? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Balesete volt. - felelte szaggatottan.
-Úristen! Ugye jól van? Mi van Vele? - faggattam könnyes szemekkel.
-Meghalt, Hanna! - bökte ki nagy nehezen, aztán kitört belőle a zokogás.
-Nem! Az nem lehet! - hitetlenkedtem. Ez lehetetlen. Nem történhet meg! Nem most és nem velünk! Ez képtelenség!

32. rész

Sziasztok! Itt lenne a folytatás. Előre felhívom a figyelmet, hogy 18+-os tartalmak találhatók a fejezetben. Jó olvasást és várom a véleményeket. :))




Hanna szemszöge:

Végre egy nyugodt reggelre ébredtem. Ennek oka pedig a mellettem szuszogó személy volt, aki tegnap éjjel ismét fényt hozott az életembe. Nem emlékszem pontosan az este minden egyes percére, viszont arra a felejthetetlen csókra igen. Tudom, hogy ezzel még semmi sincs rendben, de bízom benne, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, hiszen nem szeretnék nélküle élni, sőt, nem is tudnék. Jó lecke volt ez a néhány nap távolság, hogy belássam, mi összetartozunk. Mosolyogva néztem rá az édesen alvó fiúra, majd óvatosan felkeltem mellőle, mert iszonyatosan fájt a fejem. A konyhába battyogtam és kerestem fájdalomcsillapítót és közben bevillant néhány homályos emlék a tegnap estéről. Fura is, hogy nem emlékszem dolgokra, hiszen nem is ittam szinte semmit. Addig világos, míg Kristóf meg nem jelent, de aztán csak foszlányok vannak meg. Rémlik, hogy táncoltam Ya Ou-val, aztán mintha az utcán lettünk volna és nagyjából ennyi. Nem értem mi történhetett, de majd ha felébred, kifaggatom. Leültem a pulthoz a poharammal és mindenfélén gondolkodtam, vagyis leginkább Ya Ou-n és kettőnkön. Ha tegnap nem hagyott csak úgy elmenni, az azt jelenti, hogy még szeret és vissza akar kapni, nem? Legalább is nagyon remélem, mert én így érzek vele kapcsolatban. Nem gondoltam volna, hogy legjobb barátságból ennyire mély szerelem is kialakulhat. Nem szoktam káromkodni, de bassza meg, szeretem! Mindennél és mindenkinél jobban. És ha tehetném, visszaforgatnám az időt és teljesen másképp csinálnék mindent. De felesleges ilyeneken törnöm a fejem, hiszen történt, ami történt és nincs olyan dolog, amit ne lehetne megbeszélni felnőtt emberek módjára. Olyannyira elgondolkodtam, hogy nagyon megijedtem, mikor két kéz fonódott a derekam köré. Szó szerint felsikoltottam, mire a kezek tulajdonosa egy jót kuncogott rajtam.
-Hé, csak én vagyok! - motyogta fülembe.
-Most már rájöttem. De azért szólhattál volna, hogy ne kapjak szívbajt! - mérgelődtem.
-Hogy érzed magad? - váltott témát és leült mellém.
-Fáj a fejem, bár nem tudom, hogy miért.
-Szóval nem emlékszel semmire? - nézett rám kérdőn.
-Nem. Mi történt? - kérdeztem vissza.
-Addig megvan, amíg nem jött Kristóf?
-Igen. - bólintottam.
-Utána, valószínűleg valamit beletett a poharadba, mert rosszul lettél és haza kellett hoznom téged. - mondta.
-Hogy mi? De én nem vettem észre, hogy a poharamhoz nyúlt volna.
-Egy másodpercbe telik az egész.
-Ezt nem hiszem el! Hogy lehet valaki ennyire rohadék? - mondtam dühösen.
-Nem tudom, de ha Szabi nem oldja meg, én teszem helyre a fejét!
-Na, azért higgadj le! Nem akarom, hogy bajod essen! - csitítottam.
-Ahogyan én sem szeretném, hogy téged zaklasson!
-Szerintem tegyük félre most ezt a témát. Szabi majd elrendezi. - javasoltam.
-Igaz is, most sokkal fontosabb dologról kell beszélnünk. - szólt, majd leszállt a székéről és a karjaiba vett.
-Hééé!
-Talán valami problémája van, kedves Hanna? - vigyorgott. Jó volt ismét ilyen vidámnak és kisfiúsan szemtelennek látni.
-Hát mondjuk. - feleltem, de nem tett le, hanem a nappaliba kanyarodott és leült velem együtt a kanapéra.
-Na, ha kényelembe helyezted magad, akkor akár el is kezdhetnénk. - nézett rám, miután lábaimat az ölébe húzta.
-Jó. - bólintottam, de beszélgetés helyett kínos csend állt be közénk. Percekig nézelődtünk a szobában, majd mikor összeakadt a tekintetünk, a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam levenni Róla a szemem, de nem is akartam.
-Öhm... - kezdett bele valamibe. - Figyelj, én tudom, hogy hibáztam, vagyis mindketten hibásak vagyunk, de Hanna, én nagyon szeretlek és egy örökkévalóság volt nélküled az utóbbi néhány nap. Kezdjük újra! - nézett végig a szemembe. Hirtelen megszólalni sem tudtam, de repesni tudtam volna örömömben, annyira jól esett amit mondott.
-Szeretlek, Ya Ou! - mindössze ezt az egy mondatot sikerült kinyögnöm, de a lényeg azt hiszem benne volt. Szélesen elmosolyodott, majd az ölébe húzott és hosszan megcsókolt. Nyaka köré fontam ujjaimat és közelebb húztam magamhoz, hogy ismét érezzem magamon testének melegét. Derekamnál magához húzott úgy, hogy egy papírlapot sem lehetett volna közénk préselni és így csókolt tovább. Nyelve tökéletesen egymásra talált az enyémmel és addig ízlelgettük egymást, míg volt levegő a tüdőnkben. Aztán puha ajkai nyakamat kényeztették pici puszikkal, amit nagyon is élveztem. Ujjaim haját túrták, míg Ő forró csókokkal borította be bőrömet. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, majd ismét összetapadtak ajkaink. Egyszerűen lehetetlenség betelni Vele. Olyan hosszú ideig kellett hiányolnom az érintését és a csókjait, hogy most olyan volt, mintha egy éhező gyerek kapott volna egy szelet kenyeret. Mohón követeltem egyre többet és többet belőle, amit meg is kaptam. Mikor egy picit meghúztam sötét haját, belenyögött a csókunkba, ezzel félbeszakítva azt.
-Na, gyere, Szépségem! - vett ismét a karjaiba és bevitt a hálóba. Finoman az ágyra fektetett, majd fölém mászott és mélyen a szemembe nézett. Egy pici puszit nyomott a számra, majd az arcomra és a homlokomra is.
-Ha nem szeretnéd, akkor most állíts meg! - nézett rám komolyan. Nem válaszoltam, csak lehúztam magamhoz és hosszan megcsókoltam. Pimaszul elmosolyodott, aztán a szó szoros értelmében nekem esett. Telhetetlenül csókoltuk egymást, miközben egyre feljebb húzta a rajtam lévő hatalmas pólóját, míg végül levette rólam.  Én sem tétlenkedtem, hasonlóképpen cselekedtem a rajta lévő fekete ruhadarabbal, majd az is a földön landolt a másik mellett. Gyengéden végighúzta ujjait a hasamon, amibe az egész testem beleremegett és olyan csodálattal nézett rám, mint amennyire férfi egy nőre nézni tud. Soha senki iránt nem éreztem még ilyesmit, ami szerintem már a szerelemnél is több. Nem is tudnám definiálni, egyszerűen csak érezni kell. Nem is tudom hogyan sikerült kiügyeskednem, hogy én kerüljek felülre, de öntelten rávigyorogtam, mikor összejött a dolog, mire megcsikizett. Mondanom sem kell, hogy ismét Ő nyert és már fordult is a helyzetünk. Nem ellenkeztem, nekem így is tökéletes volt. Ajkait ismét az enyémeken éreztem és lassan, minden pillanatot kiélvezve csókoltuk egymást. Szép lassan minden egyes ruhadarab lekerült rólunk és megtörtént, aminek meg kellett történnie. 

Ya Ou szemszöge:

Egyszerűen tökéletes. Nem is tudnám máshogy jellemezni Hannát és az együtt töltött reggelt. Olyan régóta vágytam már Rá és most, hogy minden szempontból megkaptam, többre nincs is szükségem, csupán arra, hogy soha ne kelljen többé nélkülöznöm Őt. Annyira gyönyörű, erős és közben törékeny, mint egy porcelán baba. Órákig, sőt napokig sorolhatnám, hogy mit szeretek benne, de az a lista rövidebb, amit nem, de olyan viszont nincs. Szeretem, hogy néha olyan rossz, mint egy gyerek, máskor pedig bölcsebb, mint a nagyim. Még azt is csípem, mikor egy kicsit hisztis, mert olyankor elég egy ölelés, vagy egy csók és megnyugszik. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni ezt a reggelt, ahogy a Vele töltött többi percet sem. Ahogy a karjaimban szuszogott ebben a pillanatban is, a látvány semmihez sem fogható. Elsimítottam pár kósza hajtincset gyönyörű arcából, mire ajkai mosolyra húzódtak, de szemei továbbra is csukva voltak.
-Nem alszok ám! - motyogott.
-Persze. Csak pihenteted a szemed, igaz? - kérdeztem kuncogva.
-Pontosan. - bólogatott, majd feljebb kúszott és egy pici puszit nyomott az arcomra. 
-Mondtam már, hogy szeretlek? - néztem rá.
-Azt hiszem, említetted már.
-De nem elégszer. - húztam magamhoz.
-Szerintem vissza kellene hozni a ruháimat. - mondta.
-Szerintem meg el sem kellett volna vinned őket.
-Jó, ne kezdjük újra! Eljössz velem Szabihoz? - kérdezte.
-Persze, hogy el! - válaszoltam. Kicsit még lustálkodtunk egymás mellett, aztán felkeltünk és felöltöztünk. Hanna nem vette észre, de végig csak Őt néztem, míg elfedte ruhákkal tökéletes testét.
-Feri! Ha azt hiszed, hogy nem látom, hogy bámulsz, akkor hatalmasat tévedsz! - fordult felém immáron felöltözve.
-Ha még egyszer le Ferizel, rosszul jársz, Szépségem! - fenyegettem, de csak kinevetett.
-Nem félek Tőled! - nyújtotta ki a nyelvét.
-Ezt nem kellett volna mondanod! - mondtam sejtelmesen és közelebb mentem hozzá. Érezte, hogy jobb, ha menekül és így is tett. Nem csalódtam magunkban, mert vagy fél óráig kergetőztünk a lakásban, mire a fürdőben végre sikerült elkapnom.
-Szóval, nem félsz tőlem? - néztem Rá, mire a zuhanyzóba bújt.
-Nem ám! - felelt magabiztosan, mire utána mentem és megnyitottam a csapot, Ő pedig sikítozni kezdett.
-Te hülye! Ez hideg! - csapkodott, mikor az összes víz ráfolyt.
-Hoppá! - szabadkoztam és megnyitottam a meleget is. Addig nem engedtem ki a zuhanyzóból, míg tiszta víz nem lett mindene.
-Ezt még kamatostól visszakapod! - fenyegetett morcosan.
-Hiszem, ha látom! - nevettem. 
Miután percekig szitkozódott, sikerült megszárítkoznia és ismét felöltöznie, majd elindultunk Szabihoz. Egész úton tettette a sértődöttet, de persze nem dőltem be Neki. Annyira azért már ismerem, hogy tudjam mikor játszik és mikor nem. Amikor megérkeztünk, csengettünk és nem sokkal később nyílt is az ajtó.
-Szia. - köszöntünk.
-Hát Ti? Nem a legjobbkor jöttetek. - mondta.
-Csak a cuccaimért jöttünk és már itt sem vagyunk. - mondta Hanna.
-Öhm... Most dolgom van, de később átviszem. 
-Szabi, két perc az egész!
-Jó, de ne balhézzatok, légy szíves! - figyelmeztetett, aztán beengedett minket, a nappaliban viszont megpillantottuk Kristófot, mire egyből ökölbe szorult a kezem.
-Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? - támadt Neki Hanna dühösen.
-De mérges vagy!
-Még jó, hogy mérges vagyok, mikor bedrogoztál, Te idióta! - csattant fel.
-Nyugi már! Semmi bajod nem lett tőle! - csitította.
-De lehetett volna, te nem normális! - szóltam én is közbe.
-Téged nem kérdeztelek!
-Hallod, szállj le a barátnőmről, mert kicsinállak! - néztem Rá fenyegetően.
-Vicces vagy!
-Srácok, hagyjátok abba! - mondta Szabi.
-Hagyd békén Hannát! - ismételtem meg.
-Talán inkább Te hagyd Őt békén!
-Mi van? - kérdeztem értetlenül.
-Ez! - mondta, majd a következő pillanatban már a földön feküdtem. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak azon kaptam magam, hogy a fejem egy nagyot koppan a padlón.

31. rész

Sziasztok! Itt is lenne a folytatás. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett komikat. És nagyon hálás vagyok érte, hogy egyre többen leírjátok a véleményeteket. Remélem megtartjátok továbbra is ezt a jó szokásotokat. Jó olvasást kívánok a részhez és kíváncsian várom a véleményeket. :))


Ya Ou szemszöge:

Egyáltalán nem volt kedvem bulizni, de Szikivel nemigen lehet vitatkozni, így beadtam a derekam és elmentem. Az eleje pocsék volt, megittam egy koktélt és bámészkodtam, de amikor a tömegben egyszer csak megpillantottam Hannát, a szívem vadul kalapálni kezdett, a kedvem pedig 180 fokos fordulatot vett. Percekig néztük egymást, majd hirtelen eltűnt a szemem elől. Nem hagyhattam megint elmenekülni, utána mentem és a mosdó előtt elkaptam. Nagyon csökönyös tud lenni, de épp ezért is szeretem Őt annyira. Még mielőtt bármit is tehetett volna, mohón rátapadtam ajkaira és addig csókoltam, míg a tüdőm bírta levegővel. Először persze tiltakozott, de utána megadta magát és készségesen visszacsókolt. Lehet, hogy önzőség a részemről, de ez a lány az enyém és soha nem fogom elengedni, kerüljön bármibe is. 
-Azt azért remélem tudod, hogy ezzel nincs megoldva semmi! - mondta zihálva.
-Igen, tudom. - bólintottam. -Gyere haza velem! - néztem Rá.
-Ez nem ilyen egyszerű, Ya ou!
-Kérlek, Hanna! Én szeretlek!
-Én is szeretlek Ya Ou, de... - folytatta volna, de belé fojtottam a szót egy újabb csókkal.
-Kérlek! - néztem mogyoróbarna szemeibe. Egy darabig tartotta a szemkontaktust, aztán hozzám bújt. Szorosan a karjaimba zártam és nem engedtem ki onnan. Kis idő múlva a tömeg hangosan visszaszámolt, majd hivatalosan is átléptünk egy újabb évbe és kezdetét vette a tűzijáték. Hanna felemelte fejét a mellkasomból és mindketten a villódzó fényjátékot néztük. Meseszép volt, ahogy az apró lány is, akit végre ismét a karjaimban tarthattam. Tudom, hogy még haragszik rám és némi félelem bennem is van amiatt, hogy mi lesz ezután, de egyszerűen nem tudom nélküle elképzelni az életem. Túl fontos Ő ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elmenni.
-Boldog új évet, Manó! - néztem ismételten hibátlan arcára, mire Ő is rám emelte tekintetét.
-Boldog új évet! - mondta mosolyogva.
-Haza jössz? - kérdeztem ismét.
-Haza megyek. - bólintott egy aprót, mire úgy megörültem, hogy felkaptam és megpörgettem a levegőben, mire édesen felnevetett. Egy ideig még kisajátítottam magamnak és élveztem, hogy ismét velem van, majd visszamentünk Bencéékhez, akik a pultnál voltak, csak most már Szabi és Ricsi is hozzájuk társult.
-Kibékültetek. - jelentette ki Sziki, mikor melléjük léptünk. Nem vártak reakciót, hiszen a nézésünk, a mosolyunk és az összekulcsolt ujjaink mindent elárultak. 
-Ha még egyszer megbántod a húgomat, véged van! - fordult felém Hanna bátyja.
-Szabi, nyugi van! Minden rendben. - nézett Rá Hanna.
-Legutóbb is ezt mondtad!
-Mert úgy is volt! Ha baj van, szólni fogok.
-De nem lesz semmi baj! - szóltam közbe.
-Ajánlom is! - nézett rám fenyegetően. Én megértem, hogy félti Hannát, hiszen a testvére, de nem is olyan rég, még pont tőle félt ennyire. Tudom, hogy az emberek változnak és Szabi tényleg nem olyan már, mint régen volt, de akkor sem, pont tőlem kellene Manót féltenie, főleg, hogy én akkor is ott voltam mellette, amikor Ő nem. Egész éjjel elvoltunk, táncoltunk beszélgettünk és hülyültünk. Jó volt újra önfeledten szórakozni, úgy, hogy minden rendben van. Az éjszaka folyamán valamelyest azért összebarátkoztam Szabival és Ricsivel is, aki kapcsán lehet, hogy tévedtem, mert ahogy észrevettem tényleg csak barátként néz Hannára, ami nekem csak jót jelent. Épp a pultnál kértünk barátnőmmel egy-egy koktélt, mikor egy pasi Hanna mellé lépett és mikor a lány rá nézett, biztos voltam benne, hogy ismerik egymást.
-Kristóf, Te mi a francot keresel itt? - nézett Rá mérgesen. Olyan ismerősen csengett ez a név, de nem tudtam honnan rémlik ennyire.
-Ugyan már, kis szívem! Nem is örülsz a viszontlátásnak? A verseny óta nem is találkoztunk. - mondta és ekkor világossá vált, hogy ki ez a pali. Ő az a rohadék, aki kényszerítette Hannát a versenyre, biztos vagyok benne. 
-Takarodj innen te szemét! - szólt Rá dühösen Hanna.
-Mert különben mi lesz? - röhögött.
-Én raklak ki innen, de abban nem lesz köszönet! - szóltam közbe.
-Ó, hát itt a szupersztár! Azt hittem kidobtad a hercegnőt! - pillantott rám.
-Semmi közöd hozzá!
-Pedig tehettél volna nekem egy szívességet. Hanna amúgy sem hozzád való. Neki egy férfire van szüksége, nem pedig.... - nézett végig rajtam, de nem fejezte be a mondatot. Nagyon felbosszantott és nem sok kellett, hogy nekimenjek, de "szerencsére" Szabi közbe avatkozott.
-Hallod, Kristóf, nem megmondtam világosan a verseny után, hogy akadj le rólunk? - lépett elé.
-Nyugi már Szabika! De nagy lett a szád. Csak nem felkaroltak az énekesmadarak? - nézett ránk.
-Menj már el ember! Nem látod, hogy nem kívánatos személy vagy itt? - csattant fel Hanna.
-Jó, elmegyek. De csak mert ilyen szépen kérted, Hanna! - hangsúlyozta ki a nevét. - Még találkozunk. - kacsintott barátnőmre, akin láttam, hogy a hideg rázza ettől az embertől, mondjuk nem is csodálom. 
-Végre már, hogy elment! - fogta meg Hanna a poharát és belekortyolt. 
-Ő volt az, ugye? - néztem Rá, mire bólintott.
-Nem csodálom, hogy nem mondtad el. - mondtam.
-Hagyjuk ezt, jó? Ez már a múlté. Ne beszéljünk róla.
-Rendben. Akkor táncolunk? 
-Naná! Csak előbb megiszom. - felelte, majd megitta a pohara tartalmát, aztán kézen fogtam és a táncparkettre mentünk. Nyakam köré fonta karjait, én pedig dereka körül kulcsoltam össze az enyémeket és mozogtunk a zenére. Nem is kell mondanom, hogy mennyire jól táncol, elvégre is profi táncos. Testünk egymáshoz simult, illata pedig teljesen elkábított. Néha nem is a zene ritmusára mozogtunk, de egyikünket sem érdekelte. A tekintete rabul ejtette az enyémet és egészen addig fürkésztük egymást, míg le nem csaptam ajkaira. Először mohón, majd egyre lassabban és szenvedélyesebben csókoltam puha ajkait. Nyelvünk tökéletes összhangban táncolt egy külön zenére, ami csak bennünk szólt. Ujjai hajamat túrták, enyéim pedig a fenekére csúsztak és finoman belemarkoltam, mire egy aprót felnyögött és elváltunk egymástól. Kicsit bosszúsan pillantott rám, én pedig csak egy kacér mosollyal feleltem válaszul, mire az Ő arca is felderült, aztán táncoltunk tovább. A többiek is csatlakoztak hozzánk és azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy mindennek dacára, ez az eddigi legjobb Szilveszterem. Már igencsak 3 körül lehetett, mikor Hanna hirtelen elengedett és elszaladt. Nem értettem mi ütött belé, ezért utána rohantam egyenesen a mosdóba. 
-Hanna, mi történt? - kiáltottam utána, mire felém fordult.
-Nem tudom, de nagyon rosszul vagyok. - mondta. Nem is nézett ki valami fényesen, ahogy közelebbről megnéztem.
-Mi a baj? Nem is ittál sokat. - léptem elé.
-Fogalmam sincs mitől van. Csak azt az egy koktélt ittam, de borzalmasan érzem magam. - felelte, majd berohant az egyik wc-be és kidobta a taccsot. 
-Jól vagy, Manó? - szóltam be.
-Jól leszek, csak ne gyere be! Nem túl szép látvány! - mondta, majd ismét hallottam, ahogy kijön belőle minden. Szörnyű érzés lehetett, csak azt tudnám, hogy mi történt vele ilyen hirtelen. Eléggé sápadt volt, ahogy kijött. Megmosta az arcát, megtörölte, aztán megfogtam a kezét, mert elég labilis volt. Ha nem tudnám, hogy szinte semmit sem ivott, azt hinném, hogy részeg, de ez képtelenség. 
-Hazamenjünk? Nem nézel ki túl jól. - néztem Rá.
-Nem is vagyok jól. - kapaszkodott belém, majd kisétáltunk a mosdóból.
-Keressük meg a fiúkat, aztán hazaviszlek. - mondtam és elindultunk a srácok keresésére, akik úgy eltűntek, hogy sehol nem találtuk őket. Összeszedtük a cuccainkat, aztán kimentünk és fel akartam hívni Szikit, hogy merre vannak, de a parkolóban megláttuk őket és odamentünk hozzájuk. 
-Végre már! Mindenhol titeket kerestünk! - mondtam.
-Ti tűntetek el valahol. - vigyorgott Bence.
-Ha tudni szeretnétek a mosdóban voltunk, mert Hanna rosszul van. - közöltem, mire mind barátnőmre néztek.
-Nézz ide, Húgi! - emelte fel Húga fejét Szabi és mélyen a szemébe nézett. - Hanna, Te drogoztál? - kérdezte komolyan.
-Te hülye vagy? - csattant fel.
-Pontosan úgy nézel ki, mint aki drogozott. Láttam már néhány embert, akik be voltak drogozva és Húgi, most Te is pontosan így festesz. - nézte még mindig.
-De nem érted, hogy nem vettem be semmit? - kiabált testvérével.
-Lehet, hogy nem tudsz róla. Ittál valamit bent? - kérdezte.
-Egy koktélt. De még akkor, mikor Kristóf... - és a név kimondása után elhallgatott, ezzel pedig mindenkinek leesett, hogy mi történhetett.
-Én megölöm azt a rohadékot! - szóltam dühösen.
-Nem ölsz Te meg senkit! - szólt rám Szabi. - Ya Ou, komolyan mondtam! Ne kezdj ki vele, mert Te húzod a rövidebbet!
-Akkor hagyjam, hogy bedrogozza a barátnőmet?
-Nem! De majd én ezt elintézem! Te csak vigyázz Hannára és vidd most haza és fektesd le, mert alig áll a lábán! - utasított. 
-Jól van. Gyere, Manó. - néztem Rá. Még elköszönt a srácoktól, aztán kis segítséggel beült a kocsiba. Bekötöttem az övét, aztán beültem mellé és siettünk haza. 
-Minden oké? - kérdeztem félúton.
-Igen, csak siessünk!
-Mindjárt megérkezünk. - nyugtattam és kicsit jobban beletapostam a gázba. Néhány perc múlva haza is értünk, kisegítettem az autóból és felmentünk. Nem akartam, hogy a liftben is rosszul legyen, úgyhogy inkább lépcsőztünk.  Bent levettem a kabátját, majd mivel elvitte a ruháit, kerestem Neki egy hosszabb pólót és a fürdőbe mentünk. Elég kába és gyenge volt, ezért segítettem levenni a ruháit, majd beállítottam a zuhany alá.
-Te nem jössz? - jelent meg egy pimasz mosoly az arcán. Én is elmosolyodtam, aztán levetkőztem és beálltam mellé a meleg vízcseppek alá. Megfürödtünk, Ő pedig kicsit szokatlan módon mohón megcsókolt. Nem akartam kihasználni, hogy nincs teljesen magánál, úgyhogy bármennyire is nehezemre esett, de eltoltam magamtól. Elzártam a vizet, egy puha törölközőbe csavartam vizes testét, majd én is megtörölköztem és felöltöztünk. 
-Nem vagy éhes? - kérdeztem.
-Nem. - csóválta a fejét.
-Hát, mit ne mondjak, nagyon lefogytál.
-Nem voltam éhes mostanában. - rántott egyet a vállán.
-Na, majd holnaptól felhizlallak! - mosolyodtam el.
-Persze, mint a Jancsit a mesében? - kuncogott.
-Azért megenni nem akarlak. Csak megkóstolni. - vigyorogtam, mire a vállamba boxolt egyet.
-Menj már! És még elvileg én vagyok beállva! 
-A szerelem is egyfajta drog. - kacsintottam.
-De attól legalább nincs hányingerem. - fogta a hasát.
-Megint rosszul vagy?
-Még mindig. De inkább feküdjünk le, mielőtt megint kidobom a taccsot! - mondta.
-Jól van. - bólintottam, majd bementünk a szobámba és lefeküdtünk. Gondosan betakartam és szorosan magamhoz öleltem. Egy puszit nyomtam a homlokára, majd leoltottam a lámpát. Annyira jó érzés volt ismét átölelni és érezni testének melegségét, hogy nem tudom szavakba önteni. Az viszont nagyon nyugtalanít, hogy ez a Kristóf csak úgy bejárhat mindenhová és kábítószert tehet bárki italába. És az, hogy Hannára fáj a foga még jobban dühít. Nem fogom hagyni, hogy baja essen a nőnek, akit mindennél jobban szeretek! Azt meg végképp nem, hogy egy bűnöző vesse ki Rá a hálóját!