34. rész

Sziasztok. Sajnálom, hogy késtem, de tegnap elég sűrű napom volt. Még mielőtt olvasnátok a részt, egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. Most szeretném először és utoljára kérni, hogy a chat-et ne veszekedésre használjátok! Ha problémád van a másikkal, akkor négy szem közt oldd meg és ne itt a blogon, mert ezt nem szívesen nézem és szerintem a többiek sem! Csak ennyi lett volna a mondandóm, úgyhogy jó olvasást és várom a komikat. :))



Nem bírom tovább! Egyszerűen nem megy! Amikor Szabi közölte, hogy apa meghalt, el sem akartam hinni. Csak döbbenten néztem magam elé és azt mondogattam, hogy ez csak valami hülye átverés. 
-De ezt mégis honnan veszed? - nyökögtem. 
-Anya hívott fel. 
-Hogy történt? - kérdeztem alig hallhatóan.
-Nekiütközött a szalagkorlátnak.
-Jézusom! De hisz apa mindig is kiváló sofőr volt. Ezt valahogy nem tudom elhinni. Mi van, ha valaki szándékosan leszorította az útról?
-Hanna, ne találj már ki ilyen rémtörténeteket! Épp elég bajunk van így is, ne tetőzd még jobban!
-És ha igazam van?
-Az szerinted visszahozza apát? - emelte fel a hangját.
-Nem, de akkor sem tudom ezt elhinni! Majd én kiderítem mi történt!
-Nem derítesz Te ki semmit! Maradj nyugton és ne csinálj felesleges problémát! - kiabált velem dühösen.
-Nem Te fogod megmondani, hogy mit csináljak, érted? Lehet, hogy téged nem érdekelnek a szüleink, de engem igen!
-Hogy mondhatsz ilyet? Tudod, hogy nekem is fontosak!
-Akkor miért nem voltál velük? - léptem közelebb hozzá zokogva. - Ha ott maradsz, akkor talán nem történik meg ez a szörnyűség! - ütögettem a mellkasát ész nélkül, Ő viszont ahelyett, hogy leordított volna, szorosan magához ölelt. Percekig zokogtam a karjai között, gondolom összekönnyeztem az egész pólóját, de szükségem volt Rá, mi több szükségünk volt egymásra. Valahogy ezt is túl kell élnünk, de abban még mindig nem hiszek, hogy ez baleset volt. Szörnyű belegondolni abba, hogy a férfi aki felnevelt, már nincs többé. Lehet, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de mégis csak az apám és szerettem, illetve még most is szeretem. 
-Hívd fel Ya Ou-t hogy jöjjön haza! - engedett el, miután egy kicsit lecsillapodtam.
-Rendben. - bólintottam, majd elővettem a mobilom és tárcsáztam barátom számát. Amikor azonban felvette, nem tudtam megszólalni, mert megint kitört belőlem a sírás.
-Manó, te vagy az? - kérdezte.
-Igen. - nyögtem ki nagy nehezen.
-Úristen! Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten.
-Gyere haza, kérlek!
-Azonnal indulok, de mi a baj?
-Csak siess! - zártam le a beszélgetést és bontottam a vonalat. Most biztosan megijesztettem, de nem voltam rá képes, hogy elmondjam mi történt.
-Anya hogy van? - néztem bátyámra.
-Próbálta leplezni a telefonban, de hallatszott a hangján, hogy nagyon ki van borulva.
-Oda kellene mennünk hozzá.
-Németországba? 
-Igen. Össze kell tartanunk. - mondtam.
-És itt hagynál mindent? Különben is, nem tudunk mit csinálni! Fel kell dolgoznia anyának is és nekünk is.
-De akkor is szüksége van ránk!
-Hanna, egyedül biztos, hogy nem mész ki Németországba, én meg nem mehetek veled!
-Nem vagyok már kis lány! Tudok vigyázni magamra!
-Nem vitatkozom! Nem mész sehová! - zárta le határozottan. Rá hagytam a dolgot, de úgy is az lesz, amit én akarok!
Néhány perc múlva nyílt az ajtó és Ya Ou rontott be rajta nagy gázzal. Eleve riadt volt az arca, de miután ránk nézett, még rosszabb lett.
-Mi történt? - lépett elém.
-Apa... - ahogy kimondtam ezt a szót, ismét belém hasított a fájdalom. Belegondoltam abba, hogy többé nem mondhatom ezt a szót senkinek sem. 
-Mondd már, hogy mi van! - türelmetlenkedett, de egy hang sem jött ki a torkomon, úgyhogy Szabi mondta el neki, hogy mi történt. Ő is kisebb sokkot kapott, de próbált vigasztalni, bár nem járt sok sikerrel. Azt gondolom, hogy ilyen helyzetben nincsenek megfelelő szavak. Magányra vágytam és gondolkodnom kellett, úgyhogy bezárkóztam a szobámba. Muszáj volt hallanom anyát és tudnom kellett, hogy jól van-e, már amennyire jól lehet ilyenkor az ember, úgyhogy fogtam magam és felhívtam. Pár csörgés után recsegett a vonal túlsó fele és meghallottam az oly rég nem hallott hangot.
-Haló.
-Szia, anya! 
-Hanna? Kis lányom, Te vagy az? 
-Igen, én vagyok. - válaszoltam könnyes szemekkel.
-Hogy vagy?
-Inkább az a fontos, hogy te hogy vagy? Szabi elmondta mi történt apával. - mondtam egy hatalmas gombóccal a torkomban.
-Hát... megvagyok.
-Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzád, de Szabi nem enged.
-Hallgass a bátyádra! Ő csak jót akar. - mondta.
-Tudom, de melletted akarok lenni. Mi lenne, ha reggel vonatra ülnék, de Szabinak nem szólnánk róla? 
-Hanna, én megvagyok. Maradj csak otthon.
-Nem tudsz lebeszélni róla. Reggel az első vonattal indulok. - fejeztem ki magam határozottan.
-Jó. De hívj fel, ha megérkezel és kimegyek eléd.
-Rendben.
-Vigyázzatok egymásra kicsim. 
-Úgy lesz, anyu. Holnap találkozunk. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - hallottam elvékonyodott hangját, amiből tudtam, hogy sírni fog, csak próbálja előttem leplezni. Én sem tettem másképp, miután bontottuk a vonalat. Az ágyamba feküdtem, magamra húztam a takarót, a fejem pedig a párnába fúrtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen velem is megtörténhet. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire hamar. Igaz az a mondás, hogy akkor tudjuk meg, hogy valaki mennyire sokat jelent számunkra, mikor már nincs velünk. Össze kell szednem magam, nem szabad, hogy anya holnap egy érzelmi roncsot lásson a lánya személyében. Letöröltem a könnyeim, kikeltem az ágyból és egy kisebb bőröndbe pakoltam néhány ruhadarabot. Nem tudom hány napig maradok, de addig biztosan, míg nem látom, hogy anya egyedül is boldogulni fog. A fiúknak majd hagyok egy levelet reggel. Nem akarom őket előre beavatni, mert akkor tuti, hogy nem engednek el. A hegyi beszédükre meg aztán végképp nincs szükségem. Miután végeztem a pakolással, az ágyam alá rejtettem a bőröndöt, majd kimentem a nappaliba a fiúkhoz. Eléggé csendesek voltak, mondjuk megértem.
-Hogy vagy? - néztek rám.
-Megvagyok, nem kell aggódni! - ültem le Ya Ou mellé a kanapéra. A vállamnál átkarolt, majd szorosan magához húzott, ami nagyon jól esett, így még közelebb bújtam hozzá. Egyikünk sem szólalt meg, csak szótlanul ültünk a nesztelen szobában, ami jobban idegesített, mint bármi más, úgyhogy fogtam magam és bekapcsoltam a tv-t. 
-Gyerekek, én megyek most már. - állt fel Szabi. - Húgi, pihenj le és ne kezdj semmiféle magánakcióba! Értve vagyok? - nézett rám.
-Igen. - bólintottam, majd megöleltük egymást, Ya Ou-val pedig kezet fogott, majd elment.
-Annyira sajnálom, Manó. - mondta barátom.
-Elhiheted, hogy én is.
-Tudok valamiben segíteni? - kérdezte kedvesen.
-Csak legyél mellettem.
-Az nem is kérdés. - mosolyodott el halványan és magához ölelt. Jó volt elveszni a biztonságot nyújtó karok között és egy pillanatra kizárni mindent a világomból, de ez a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna, mert csak apa járt a fejemben és az állítólagos baleset, aminek holnap utána járok. 
-Megleszel amíg elmegyek bevásárolni? - kérdezte percek múlva. - Nincs itthon semmi ehető.
-Persze. Menj csak.
-Sietek. - nyomott egy puszit a homlokomra és sietősen elviharzott itthonról. Visszamentem a szobámba, ahol csengett a telefonom, így hát felvettem.
-Haló! - szóltam bele.
-Szia, Ricsi vagyok. Na, milyen a szabadság? - kérdezte vidáman.
-Hát, eddig nem túl jó. - feleltem lehangoltan.
-Történt valami?
-Meghalt az apukám. - mondtam ki nehezen. Minél többször kimondom, annál igazabbnak tűnik az egész.
-Úristen! Nagyon sajnálom! Ha bármiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni szeretnél, akkor szólj!
-Köszönöm. Aranyos vagy, de holnap elutazom anyához Németországba egy időre. - osztottam meg Vele az információt.
-Egyedül mész?
-Igen. De légyszi, ne szólj róla senkinek, mert csak te tudsz róla! - kértem meg.
-Ya Ou se tudja?
-Nem.
-De miért?
-Mert egyedül nem engedne el.
-Értem. Nem szólok senkinek, de azért vigyázz magadra, jó? És hívj, ha megérkeztél.
-Úgy lesz.
-Kitartás, Csajszi!
-Igyekszem, de nem könnyű.
-Erős lány vagy! Menni fog! - biztatott.
-Köszönöm, Ricsi.
-Ez csak természetes.
-Most leteszlek, ha nem baj, mert mindjárt jön Ya Ou.
-Persze. Jó legyél. Szia. - köszönt el.
-Szia. - mondtam és letettem a telefont. Jó, hogy vannak az embernek barátai, akik mindenben támogatják. Alig, hogy letettem a mobilom, máris nyílt az ajtó. Ya Ou hozott egy csomó kaját, de őszintén szólva nem volt semmi étvágyam. 
-Inkább elmegyek fürödni, ha nem baj. - néztem rá.
-Persze, menj csak. - válaszolta, majd vettem egy forró fürdőt és belebújtam a pizsamámba. Míg Ő is megfürdött, beállítottam az ébresztőórát és lefeküdtem. Utálok hazudni neki, de ezt most muszáj. Ki kell derítenem, hogy mi történt valójában!
-Kész is vagyok. - jött be a szobába, majd bebújt mellém a takaró alá. A mellkasára hajtottam a fejem, Ő pedig a hajamat simogatta, míg el nem nyomott az álom.
      Reggel igen korán rezgett a telefonom, jelezve, hogy keljek fel. Szerencsére óvatos voltam és nem ébresztettem fel alvó barátomat. A szobámban átöltöztem, megfésülködtem, majd a bőröndömmel együtt csendesen elhagytam a házat. Persze írtam egy cetlit, hogy ne aggódjanak miattam, aztán hívtam egy taxit, ami egészen a vasútállomásig fuvarozott. Ott vettem jegyet, majd fél órás várakozás után felültem a vonatra. Egész sokan voltunk, de még így is volt helyem. Fülhallgatót helyeztem a fülembe és zenehallgatással próbáltam elterelni a figyelmem, de túl hosszú volt az út ahhoz, hogy ne gondolkodjak. Félúton szinte kiürült a vonat, a kabinomban is csak egy baseball sapkás, napszemüveges fura alak maradt. Nem foglalkoztam vele, csak bámultam kifelé az ablakon, de aztán hirtelen valaki becsapódott mellém, mire annyira megijedtem, hogy felsikoltottam.
-Nyugalom, kis szívem! - mondta a sapkás pasi.
-Ki a fene maga és mit akar tőlem? - vontam kérdőre.
-Ejnye! Hát nem ismersz fel? - csóválta a fejét, majd levette a sapkáját és a szemüvegét.
-Kristóf, te mi a jó büdös francot csinálsz itt? Követsz, vagy mi? - kérdeztem dühösen.
-Ami azt illeti, igen. És most az a helyzet, kicsi Hanna, hogy te fogsz engem követni!
-Mi van? - értetlenkedtem.
-A következő megállónál leszállunk!
-Azt lesheted! Nekem mennem kell az anyukámhoz!
-Meg kell Őt vigasztalni?
-Te miről beszélsz?
-Szomorú dolog, ha valaki váratlanul eltávozik a családból. - mondta együttérzést tettetve.
-Te ezt honnan tudod?
-Az legyen az én titkom. Most pedig leszállás! - utasított.
-Nem fogok leszállni! - makacskodtam.
-Ne akard, hogy kényszerítselek! - nyúlt a zsebébe és elővett egy pisztolyt. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem. Kész, vége! Mi jöhet még ezek után?