Sziasztok! :)) Már el is kezdtem legújabb történetemet. A prológus és az első fejezet már felkerült. :) Izgalmas történetnek indul, szóval kukkantsatok be bátran. ;) Komizzatok, piáljatok, iratkozzatok fel, bármi, ami tetszik. :))
http://ineedyoustory.blogspot.hu/
2016. június 29., szerda
2016. június 25., szombat
48. rész
Hát sziasztok! Utoljára jelentkezem a záró résszel. Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a történetet, azoknak pedig még nagyobb köszönet, akik véleményt is mondtak róla. Kicsit döcögősebben ment ez a blog, mint a másik, főleg a vége, de ennyit sikerült kihoznom belőle. Nem szándékozom eltűnni, mi több, már egy új blogon dolgozom, aminek a linkjét a mondandóm végén megtaláljátok.
Búcsúzóul nemigen tudok mást mondani, mint hogy jó olvasást így utoljára és várom azért a véleményeket. :))
Az új blogomról annyit, hogy itt a linkje: http://ineedyoustory.blogspot.hu/
Még nincs fent egyetlen rész sem, de hamarosan érkezik a prológus. Ez nem a fiúkról fog szólni, csak egy átlagos történet lesz, épp ezért nem fogom egyik csoportba se kitenni. Aki olvasni szeretné, arra kérem, hogy iratkozzon fel, hogy ne maradjon le a fejezetekről. Remélem lesztek páran, akik olvassátok. :))
Ya Ou szemszöge:
Nem akartam bulizni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a srácok ragaszkodtak hozzá, hogy meg kell ünnepelni a születésnapomat, úgyhogy, nem tehettem meg azt, hogy nem megyek el a saját bulimra. Ők mindent megszerveztek, nekem csak meg kellett jelennem, úgyhogy rendesen felöltöztem és elmentem. Minden barátom jelen volt, felköszöntöttek, én pedig próbáltam jó képet vágni hozzájuk, több-kevesebb sikerrel. Aztán az este legmegdöbbentőbb pontja határozottan az lett, amikor megpillantottam Hannát a klub közepén. Biztos vagyok benne, hogy Sziki keze vastagon benne volt a dologban, mert idiótán vigyorgott, amikor meglátta a feketébe burkolt kis boszorkát, aki miatt kész vihar az életem mostanság. Nem tehetek róla, először tátott szájjal bámultam. Csodálatosan nézett ki. Hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára, a szoknyája alól kitűntek tökéletes lábai, de ami minden figyelmemet vonzotta, az határozottan a mogyoróbarna szempár volt, amivel pislogás nélkül engem fürkészett. Végül erőt vettem magamon és közelebb léptem hozzá, hogy megkérdezzem mi a fenét csinál itt.
-Én tudom, hogy elszúrtam a dolgokat, de szeretném jóvá tenni. - nézett rám, majd a padlót kezdte szemügyre venni.
-És ezt mégis hogy gondoltad? - vontam kérdőre, miközben az ajándékával babráltam, amit átadott.
-Nincs itt valahol egy csendesebb hely, ahol beszélhetnénk?
-Nem tudom, hogy miről kellene még beszélnünk!
-Kérlek!
-Jó, gyere! - biccentettem neki, hogy kövessen, majd kimentünk a teraszra, ahol jóval kisebb volt a zaj, mint bent. - Hallgatlak! - néztem rá, amikor mellém lépett.
-Én nem is tudom hol kezdjem... Tudom, hogy durva voltam, meg azt is, hogy nem kellett volna egy szó nélkül lelépni, de értsd meg, hogy össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem és jobbnak láttam, ha elmenekülök, de most már tudom, hogy rossz döntés volt. Volt időm átgondolni mindent és szeretném, ha tiszta lappal tudnánk folytatni a dolgokat.
-Tiszta lappal? Meg folytatni? Mit akarsz te folytatni? A bizalmatlanságot? Vagy a veszekedést? Hanna, ez nem így működik! Van fogalmad róla, hogy mit éltem át az elmúlt hetekben? A fiúk ki akartak rakni a bandából annyira szétcsúsztam miattad! - hánytam a szemére a dolgokat. Muszáj volt tudnia, hogy milyen fájdalmat okozott.
-Tudom. Sziki elmondta. És ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy elcsesztem. Hibát követtem el, Ya Ou, de mindig megoldottuk a problémákat! 20 éve része vagy az életemnek. Nem hagyhatsz el! Azt nem bírnám ki! - nézett rám könnyes szemekkel.
-Te hagytál el most is! Mégis túlélted!
-Kérlek szépen bocsáss meg! - könyörgött pityeregve. Gyűlöltem őt sírni látni, de nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Most már én sem bíztam benne és komolyan nem voltam biztos abban, hogy valaha lehetne még bármi is közöttünk.
-Nem tudom. Nem tudom, hogy mit tegyek.
-Gondold át. Tudok várni. - lehajtotta a fejét és elindult, de utána nyúltam és visszahúztam.
-Van hol aludnod? - kérdeztem, mire egy picit megcsóválta a fejét. - Hazaviszlek. A szobád úgy van ahogy hagytad.
-Nem hagyhatod itt a saját bulidat!
-Elhiheted, hogy semmi hangulatom hozzá. - kinyitottam előtte az ajtót és visszamentünk a tömegbe. Szóltam a fiúknak, hogy hazamegyünk és meg sem vártam a válaszukat, hanem kivonultam az épületből Hannával a nyomomban. Leintettem egy taxit, beszálltunk és elindultunk. Egész úton csendesek voltunk és nagyon kínos csend állt be közénk. Nagyon megörültem, mikor leparkolt a sofőr a ház előtt és végre kiszállhattunk. Csendben felmentünk, majd azonnal levetettem magam a kanapéra. Annyira hiányzott ez után a nap után, hogy elmondani nem tudom. Hanna is félénken letelepedett mellém és újabb idegesítő hallgatás telepedett ránk.
-Elmegyek aludni. Jóéjt. - álltam fel egy idő után, mert már nem bírtam tovább a közelében maradni.
-Jóéjt. - motyogta alig hallhatóan. Becsuktam magam mögött az ajtót, leszenvedtem magamról a ruhákat és bezuhantam az ágyba. Fogalmam nem volt, hogy hogy leszek képes elaludni tudva, hogy itt van alig pár méterre tőlem minden, amire a legjobban vágyom. Annyira szeretnék megbocsátani neki és tulajdonképpen mélyen legbelül már meg is tettem, de gőzöm nincs, hogy hogy viszonyulnánk egymáshoz ezek után.
Feszülten fetrengtem az ágyamban, amikor kopogtak az ajtón és lassan kinyílt.
-Nem akarlak zavarni, csak minden ruhámat elvittem és nem szeretnék ebben aludni. - mutattott a gyönyörű fekete csodára, ami rajta pompázott.
-Vegyél ki egy pólót. - bicentettem a szekrényem felé. Kissé bunkó voltam vele, de nem láttam más megoldást arra, hogytávol tartsam magamtól és ne rántsam be magam mellé az ágyba.
-Köszönöm. - mondta halkan, majd az egyik pólómmal a kezében távozott. Remek. Ha eddig nem tudtam elaludni, most már nem is leszek képes rá. Az illata megtöltötte az egész szobámat és ha behunytam a szemem, akkor is őt láttam magam előtt.
Egész éjjel forgolódtam és nem aludtam egy percet sem. 10-kor kimásztam az ágyból, felöltöztem, majd a konyhába indultam, hogy reggelizzek és magamba töltsek egy tengernyi kávét. Mikor kiléptem a szobámból, Isteni illatok terjengtek a lakásban, ami kétségtelenül a konyhából jött. Uuu, mit meg nem adnék egy kiadós adagért belőle, akármi is az. Mióta szakítottunk, nem ettem szinte semmit, főtt ételt meg pláne. Beljebb csoszogtam és megláttam a kócos hajú gyönyörűséget, amint a pólómban tevékenykedik a tűzhelynél. Háttal állt nekem, így volt időm megcsodálni minden egyes porcikáját. Nem tudtam nem elmosolyodni a látványon, annyira hiányzott, hogy minden reggel erre a látványra ébredjek és most megkaptam. Igaz még egy rakat megoldatlan problémát is nyertem vele, de igyekszem megoldást találni mindre.
-Békítő reggeli? - kérdeztem, mire ijedten összerezzent és felém fordult.
-Valami olyasmi. - mosolyodott el halványan, miközben kiadagolta két tányérra az ínycsiklandó reggelinket. Leültünk az asztalhoz és csendben enni kezdtünk. Próbáltam nem észrevenni, hogy folyamatosan engem nézett, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azokat a kétségbeesetten hívogató szemeket, így felvettem vele a szemkontaktust és néhány percig csak néztük egymást.
-Köszönöm a reggelit. Azt hiszem a gyomrom most nagyon hálás érte. - hálálkodtam.
-Ez a legkevesebb.
Miután elmosogattunk, mindketten céltalanul ténferegtünk a lakásban, próbálva elkerülni az elkerülhetetlen beszélgetést, ami ránk várt. Végül ő vett erőt magán a kezdeményezéshez és leültünk a kanapéra. Egymás felé fordultunk és láttam rajta, hogy ő szeretné kezdeni, szóval hagytam, hogy beszéljen.
-Nézd, én értem, hogy haragszol rám, én is ezt tenném, sőt teszem is, csak arra válaszolj, hogy látsz-e még reményt kettőnk számára, vagy végleg felejtselek el? - tért rögtön a lényegre. Gondolkodtam egy ideig azon, hogy mit kellene mondanom, hogy hogyan kellene döntenem, de muszáj a szívemre hallgatnom, különben magányosan fogok megöregedni, ugyanis nekem nem kell más rajta kívül.
-Próbáljuk meg. - csak ennyit voltam képes kinyögni, ezt is alig hallhatóan, de reméltem, hogy megértette, ami valószínűleg sikerült neki, ugyanis szélesen elmosolyodott.
-Tényleg így gondolod?
-Igen. Te tudod a legjobban, hogy mennyire szeretlek és rajtad kívül mással nem tudnám elképzelni az életemet. Követtünk el hibákat mindketten, kicsiket is, nagyokat is, de az élet mindig egymás útjába sodor minket, vagy mi. Tudom, hogy az én hülyeségemből kezdődött minden és megértem, hogy zavart voltál, csak az fájt a legjobban, hogy ellöktél magadtól, ahelyett, hogy megoldottuk volna. - öntöttem ki neki a szívem. Ha már tiszta lappal kezdünk, akkor legyünk őszinték egymással.
-Már aznap megbántam, hogy eljöttem, amikor beléptem a rideg házunkba, de próbáltam győzködni magamat, hogy jobb lesz nélküled. Pár órára talán el is hittem, de amikor minden este egyedül feküdtem le és reggelenként egyedül ébredtem, tudtam, hogy ez az élet vár rám, ha nem változtatok rajta. Aztán amikor felhívtam Szikit és elmondta hogy vagy, rögtön tudtam, hogy szükségünk van egymásra. Legalábbis nekem nagy szükségem van rád. - pillantott rám óvatosan.
-Nekem is, nem is tudod mennyire. Én nem mondom, hogy most rögtön essünk egymásnak, vagy akármi, nekem az is elég, ha itt maradsz és soha többé nem mész el.
-Ennyit megígérhetek. Csak a ruháimat kell visszaszereznem. - mondta elgondolkodva.
-El se kellett volna vinned őket. - kicsit meggondolatlanul csúszott ki a számon, de szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet.
-Megölelhetlek? - kérdezte aranyosan, amin muszáj volt elmosolyodnom.
-Bármikor, Manó. - feleltem, mire az ölembe mászott és szorosan hozzám bút. Nyakam köré fonta a karjait, én pedig derekát öleltem át, arcomat a hajába temettem és mélyen beszívtam finom illatát.
-Úgy hiányzott, hogy Manónak hívj. - motyogta a nyakamba, mire még szorosabban húztam őt magamhoz. Soha nem fogok betelni ezzel a lánnyal, mindig egyre többre és többre vágyom belőle és remélem, hogy ezzel ő is hasonlóképpen van. Ha tehettem volna, egész nap ki sem engedtem volna a karjaim közül, de persze az univerzum, vagyis pontosabban a csengő közbeszólt. Morogva indultam ajtót nyitni, amin Hanna jót kuncogott. Istenem, de hiányzott a nevetése. De nem álmodozhattam tovább, amint lenyomtam a kilincset, Sziki és Bence szinte rám törték az ajtót.
-Nektek is jó reggelt! - pufogtam.
-Kibékültetek? - kérdezte Sziki a kanapén ülő lányt, aki először rám pillantott, mintha attól tartana, hogy most mit is válaszoljon, majd mikor bólintottam egy aprót, a tekintete visszavándorolt a fiúkra.
-Mondhatni igen.
-Király! - mondták egyszerre.
-De azt most megmondom, ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálna bármelyikőtök is, egymáshoz bilincsellek titeket és bezárlak egy toronyba. - főnökösködött Sziki, mire mindannyian felnevettünk, ami jól is esett, mert már idejét sem tudom, hogy mikor nevettem utoljára egy jót. A fiúk maradtak egész napra, úgyhogy sikerült rendesen megünnepelni a születésnapomat. Apropó! Hanna ajándéktáskája egy elképesztően gyönyörű, gravírozott pengetőt rejtett. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megpillantottam és egy akkora puszit nyomtam szegény lány arcára, hogy még a földszintiek is hallották a cuppanását. Elképesztően boldog voltam és talán ez volt életem eddigi legjobb születésnapja. Visszakaptam a barátnőmet, a boldogságomat és mindenemet, amire valaha is vágytam és ennél nem is kell több.
Hanna szemszöge:
Amennyire féltem attól, hogy hogyan fog Ya Ou reagálni az ittlétemre, annyira sikerült pozitívan csalódnom benne. Persze az este nem telt jól, rideg volt és távolságtartó, amit teljesen megértek. Éjjel semmit nem aludtam, inkább csak pityeregtem és gondolkodtam, hogy mit mondhatnék még annak érdekében, hogy meggyőzzem őt arról, hogy egymás mellett van a helyünk. Szerencsére a reggelim, és nem is tudom, talán az, hogy a kezembe vettem a gyeplőt és elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta, megpuhította őt és adott még egy esélyt. Nagyon hiányzott és hiányoztak a fiúk is, úgyhogy nagyon örültem neki, hogy együtt is meg tudtuk ünnepelni a szülinapját. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz az ajándékomnak, de ez is csak azt bizonyítja, hogy jobban ismerem őt bárkinél.
Egy hónap telt el a visszaköltözésem óta és a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Napról-napra, szépen lassan közeledtünk újra egymáshoz, míg végül végre megcsókolt, de egy cseppet sem bántam. Így legalább felidézhettem azt, amikor anno összejöttünk. És megtanultam annak a mondásnak a jelentését, hogy "Minél többet vársz valamire, amit szeretnél, annál jobban fogod értékelni, amikor megkapod!"
Két egész hétig kerülgettük egymást, persze volt pár ölelés és puszi, de ennél semmi több nem történt. Aztán a születésnapomon tört meg a jég, amikor olyan csókot kaptam tőle, hogy beleszédültem. Azt hiszem mindkettőnk számára felejthetetlen szülinapot tartogatott a sors. Nekem nem volt nagy partim, külön megkértem rá a srácokat, hogy eszükbe se jusson valami nagy ricsajt csapni, sok emberrel. Bőven elég volt, hogy ők velem ünnepeltek.
A következő két hétben nem tudtak minket levakarni egymásról, mindenhová együtt mentünk, mint a friss szerelmesek. Olyanok voltunk, mint két bolond kamasz, de tetszett. Mára már mindenki elfogadta, hogy együtt vagyunk, nincs gonosz osztálytárs, sem gonosz osztálytárs húga, hogy szétválasszon minket. Talán szükségünk is volt arra a kis időre, míg távol voltunk egymástól, hogy biztosak lehessünk az érzéseinkben. Határozottan állíthatom, hogy ennél biztosabb még nem voltam soha semmiben és azt hiszem, hogy nem is leszek soha. Tudni, hogy a világ legjobb pasija ugyanúgy szeret, mint én őt, össze nem hasonlítható semmiféle érzéssel sem.
Búcsúzóul nemigen tudok mást mondani, mint hogy jó olvasást így utoljára és várom azért a véleményeket. :))
Az új blogomról annyit, hogy itt a linkje: http://ineedyoustory.blogspot.hu/
Még nincs fent egyetlen rész sem, de hamarosan érkezik a prológus. Ez nem a fiúkról fog szólni, csak egy átlagos történet lesz, épp ezért nem fogom egyik csoportba se kitenni. Aki olvasni szeretné, arra kérem, hogy iratkozzon fel, hogy ne maradjon le a fejezetekről. Remélem lesztek páran, akik olvassátok. :))
Ya Ou szemszöge:
Nem akartam bulizni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a srácok ragaszkodtak hozzá, hogy meg kell ünnepelni a születésnapomat, úgyhogy, nem tehettem meg azt, hogy nem megyek el a saját bulimra. Ők mindent megszerveztek, nekem csak meg kellett jelennem, úgyhogy rendesen felöltöztem és elmentem. Minden barátom jelen volt, felköszöntöttek, én pedig próbáltam jó képet vágni hozzájuk, több-kevesebb sikerrel. Aztán az este legmegdöbbentőbb pontja határozottan az lett, amikor megpillantottam Hannát a klub közepén. Biztos vagyok benne, hogy Sziki keze vastagon benne volt a dologban, mert idiótán vigyorgott, amikor meglátta a feketébe burkolt kis boszorkát, aki miatt kész vihar az életem mostanság. Nem tehetek róla, először tátott szájjal bámultam. Csodálatosan nézett ki. Hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára, a szoknyája alól kitűntek tökéletes lábai, de ami minden figyelmemet vonzotta, az határozottan a mogyoróbarna szempár volt, amivel pislogás nélkül engem fürkészett. Végül erőt vettem magamon és közelebb léptem hozzá, hogy megkérdezzem mi a fenét csinál itt. -Én tudom, hogy elszúrtam a dolgokat, de szeretném jóvá tenni. - nézett rám, majd a padlót kezdte szemügyre venni.
-És ezt mégis hogy gondoltad? - vontam kérdőre, miközben az ajándékával babráltam, amit átadott.
-Nincs itt valahol egy csendesebb hely, ahol beszélhetnénk?
-Nem tudom, hogy miről kellene még beszélnünk!
-Kérlek!
-Jó, gyere! - biccentettem neki, hogy kövessen, majd kimentünk a teraszra, ahol jóval kisebb volt a zaj, mint bent. - Hallgatlak! - néztem rá, amikor mellém lépett.
-Én nem is tudom hol kezdjem... Tudom, hogy durva voltam, meg azt is, hogy nem kellett volna egy szó nélkül lelépni, de értsd meg, hogy össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem és jobbnak láttam, ha elmenekülök, de most már tudom, hogy rossz döntés volt. Volt időm átgondolni mindent és szeretném, ha tiszta lappal tudnánk folytatni a dolgokat.
-Tiszta lappal? Meg folytatni? Mit akarsz te folytatni? A bizalmatlanságot? Vagy a veszekedést? Hanna, ez nem így működik! Van fogalmad róla, hogy mit éltem át az elmúlt hetekben? A fiúk ki akartak rakni a bandából annyira szétcsúsztam miattad! - hánytam a szemére a dolgokat. Muszáj volt tudnia, hogy milyen fájdalmat okozott.
-Tudom. Sziki elmondta. És ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy elcsesztem. Hibát követtem el, Ya Ou, de mindig megoldottuk a problémákat! 20 éve része vagy az életemnek. Nem hagyhatsz el! Azt nem bírnám ki! - nézett rám könnyes szemekkel.
-Te hagytál el most is! Mégis túlélted!
-Kérlek szépen bocsáss meg! - könyörgött pityeregve. Gyűlöltem őt sírni látni, de nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Most már én sem bíztam benne és komolyan nem voltam biztos abban, hogy valaha lehetne még bármi is közöttünk.
-Nem tudom. Nem tudom, hogy mit tegyek.
-Gondold át. Tudok várni. - lehajtotta a fejét és elindult, de utána nyúltam és visszahúztam.
-Van hol aludnod? - kérdeztem, mire egy picit megcsóválta a fejét. - Hazaviszlek. A szobád úgy van ahogy hagytad.
-Nem hagyhatod itt a saját bulidat!
-Elhiheted, hogy semmi hangulatom hozzá. - kinyitottam előtte az ajtót és visszamentünk a tömegbe. Szóltam a fiúknak, hogy hazamegyünk és meg sem vártam a válaszukat, hanem kivonultam az épületből Hannával a nyomomban. Leintettem egy taxit, beszálltunk és elindultunk. Egész úton csendesek voltunk és nagyon kínos csend állt be közénk. Nagyon megörültem, mikor leparkolt a sofőr a ház előtt és végre kiszállhattunk. Csendben felmentünk, majd azonnal levetettem magam a kanapéra. Annyira hiányzott ez után a nap után, hogy elmondani nem tudom. Hanna is félénken letelepedett mellém és újabb idegesítő hallgatás telepedett ránk.
-Elmegyek aludni. Jóéjt. - álltam fel egy idő után, mert már nem bírtam tovább a közelében maradni.
-Jóéjt. - motyogta alig hallhatóan. Becsuktam magam mögött az ajtót, leszenvedtem magamról a ruhákat és bezuhantam az ágyba. Fogalmam nem volt, hogy hogy leszek képes elaludni tudva, hogy itt van alig pár méterre tőlem minden, amire a legjobban vágyom. Annyira szeretnék megbocsátani neki és tulajdonképpen mélyen legbelül már meg is tettem, de gőzöm nincs, hogy hogy viszonyulnánk egymáshoz ezek után.
Feszülten fetrengtem az ágyamban, amikor kopogtak az ajtón és lassan kinyílt.
-Nem akarlak zavarni, csak minden ruhámat elvittem és nem szeretnék ebben aludni. - mutattott a gyönyörű fekete csodára, ami rajta pompázott.
-Vegyél ki egy pólót. - bicentettem a szekrényem felé. Kissé bunkó voltam vele, de nem láttam más megoldást arra, hogytávol tartsam magamtól és ne rántsam be magam mellé az ágyba.
-Köszönöm. - mondta halkan, majd az egyik pólómmal a kezében távozott. Remek. Ha eddig nem tudtam elaludni, most már nem is leszek képes rá. Az illata megtöltötte az egész szobámat és ha behunytam a szemem, akkor is őt láttam magam előtt.
Egész éjjel forgolódtam és nem aludtam egy percet sem. 10-kor kimásztam az ágyból, felöltöztem, majd a konyhába indultam, hogy reggelizzek és magamba töltsek egy tengernyi kávét. Mikor kiléptem a szobámból, Isteni illatok terjengtek a lakásban, ami kétségtelenül a konyhából jött. Uuu, mit meg nem adnék egy kiadós adagért belőle, akármi is az. Mióta szakítottunk, nem ettem szinte semmit, főtt ételt meg pláne. Beljebb csoszogtam és megláttam a kócos hajú gyönyörűséget, amint a pólómban tevékenykedik a tűzhelynél. Háttal állt nekem, így volt időm megcsodálni minden egyes porcikáját. Nem tudtam nem elmosolyodni a látványon, annyira hiányzott, hogy minden reggel erre a látványra ébredjek és most megkaptam. Igaz még egy rakat megoldatlan problémát is nyertem vele, de igyekszem megoldást találni mindre.
-Békítő reggeli? - kérdeztem, mire ijedten összerezzent és felém fordult.
-Valami olyasmi. - mosolyodott el halványan, miközben kiadagolta két tányérra az ínycsiklandó reggelinket. Leültünk az asztalhoz és csendben enni kezdtünk. Próbáltam nem észrevenni, hogy folyamatosan engem nézett, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azokat a kétségbeesetten hívogató szemeket, így felvettem vele a szemkontaktust és néhány percig csak néztük egymást.
-Köszönöm a reggelit. Azt hiszem a gyomrom most nagyon hálás érte. - hálálkodtam.
-Ez a legkevesebb.
Miután elmosogattunk, mindketten céltalanul ténferegtünk a lakásban, próbálva elkerülni az elkerülhetetlen beszélgetést, ami ránk várt. Végül ő vett erőt magán a kezdeményezéshez és leültünk a kanapéra. Egymás felé fordultunk és láttam rajta, hogy ő szeretné kezdeni, szóval hagytam, hogy beszéljen.
-Nézd, én értem, hogy haragszol rám, én is ezt tenném, sőt teszem is, csak arra válaszolj, hogy látsz-e még reményt kettőnk számára, vagy végleg felejtselek el? - tért rögtön a lényegre. Gondolkodtam egy ideig azon, hogy mit kellene mondanom, hogy hogyan kellene döntenem, de muszáj a szívemre hallgatnom, különben magányosan fogok megöregedni, ugyanis nekem nem kell más rajta kívül.
-Próbáljuk meg. - csak ennyit voltam képes kinyögni, ezt is alig hallhatóan, de reméltem, hogy megértette, ami valószínűleg sikerült neki, ugyanis szélesen elmosolyodott.
-Tényleg így gondolod?
-Igen. Te tudod a legjobban, hogy mennyire szeretlek és rajtad kívül mással nem tudnám elképzelni az életemet. Követtünk el hibákat mindketten, kicsiket is, nagyokat is, de az élet mindig egymás útjába sodor minket, vagy mi. Tudom, hogy az én hülyeségemből kezdődött minden és megértem, hogy zavart voltál, csak az fájt a legjobban, hogy ellöktél magadtól, ahelyett, hogy megoldottuk volna. - öntöttem ki neki a szívem. Ha már tiszta lappal kezdünk, akkor legyünk őszinték egymással.
-Már aznap megbántam, hogy eljöttem, amikor beléptem a rideg házunkba, de próbáltam győzködni magamat, hogy jobb lesz nélküled. Pár órára talán el is hittem, de amikor minden este egyedül feküdtem le és reggelenként egyedül ébredtem, tudtam, hogy ez az élet vár rám, ha nem változtatok rajta. Aztán amikor felhívtam Szikit és elmondta hogy vagy, rögtön tudtam, hogy szükségünk van egymásra. Legalábbis nekem nagy szükségem van rád. - pillantott rám óvatosan.
-Nekem is, nem is tudod mennyire. Én nem mondom, hogy most rögtön essünk egymásnak, vagy akármi, nekem az is elég, ha itt maradsz és soha többé nem mész el.
-Ennyit megígérhetek. Csak a ruháimat kell visszaszereznem. - mondta elgondolkodva.
-El se kellett volna vinned őket. - kicsit meggondolatlanul csúszott ki a számon, de szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet.
-Megölelhetlek? - kérdezte aranyosan, amin muszáj volt elmosolyodnom.
-Bármikor, Manó. - feleltem, mire az ölembe mászott és szorosan hozzám bút. Nyakam köré fonta a karjait, én pedig derekát öleltem át, arcomat a hajába temettem és mélyen beszívtam finom illatát.
-Úgy hiányzott, hogy Manónak hívj. - motyogta a nyakamba, mire még szorosabban húztam őt magamhoz. Soha nem fogok betelni ezzel a lánnyal, mindig egyre többre és többre vágyom belőle és remélem, hogy ezzel ő is hasonlóképpen van. Ha tehettem volna, egész nap ki sem engedtem volna a karjaim közül, de persze az univerzum, vagyis pontosabban a csengő közbeszólt. Morogva indultam ajtót nyitni, amin Hanna jót kuncogott. Istenem, de hiányzott a nevetése. De nem álmodozhattam tovább, amint lenyomtam a kilincset, Sziki és Bence szinte rám törték az ajtót.
-Nektek is jó reggelt! - pufogtam.
-Kibékültetek? - kérdezte Sziki a kanapén ülő lányt, aki először rám pillantott, mintha attól tartana, hogy most mit is válaszoljon, majd mikor bólintottam egy aprót, a tekintete visszavándorolt a fiúkra.
-Mondhatni igen.
-Király! - mondták egyszerre.
-De azt most megmondom, ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálna bármelyikőtök is, egymáshoz bilincsellek titeket és bezárlak egy toronyba. - főnökösködött Sziki, mire mindannyian felnevettünk, ami jól is esett, mert már idejét sem tudom, hogy mikor nevettem utoljára egy jót. A fiúk maradtak egész napra, úgyhogy sikerült rendesen megünnepelni a születésnapomat. Apropó! Hanna ajándéktáskája egy elképesztően gyönyörű, gravírozott pengetőt rejtett. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megpillantottam és egy akkora puszit nyomtam szegény lány arcára, hogy még a földszintiek is hallották a cuppanását. Elképesztően boldog voltam és talán ez volt életem eddigi legjobb születésnapja. Visszakaptam a barátnőmet, a boldogságomat és mindenemet, amire valaha is vágytam és ennél nem is kell több.
Hanna szemszöge:
Egy hónap telt el a visszaköltözésem óta és a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Napról-napra, szépen lassan közeledtünk újra egymáshoz, míg végül végre megcsókolt, de egy cseppet sem bántam. Így legalább felidézhettem azt, amikor anno összejöttünk. És megtanultam annak a mondásnak a jelentését, hogy "Minél többet vársz valamire, amit szeretnél, annál jobban fogod értékelni, amikor megkapod!"
Két egész hétig kerülgettük egymást, persze volt pár ölelés és puszi, de ennél semmi több nem történt. Aztán a születésnapomon tört meg a jég, amikor olyan csókot kaptam tőle, hogy beleszédültem. Azt hiszem mindkettőnk számára felejthetetlen szülinapot tartogatott a sors. Nekem nem volt nagy partim, külön megkértem rá a srácokat, hogy eszükbe se jusson valami nagy ricsajt csapni, sok emberrel. Bőven elég volt, hogy ők velem ünnepeltek.
A következő két hétben nem tudtak minket levakarni egymásról, mindenhová együtt mentünk, mint a friss szerelmesek. Olyanok voltunk, mint két bolond kamasz, de tetszett. Mára már mindenki elfogadta, hogy együtt vagyunk, nincs gonosz osztálytárs, sem gonosz osztálytárs húga, hogy szétválasszon minket. Talán szükségünk is volt arra a kis időre, míg távol voltunk egymástól, hogy biztosak lehessünk az érzéseinkben. Határozottan állíthatom, hogy ennél biztosabb még nem voltam soha semmiben és azt hiszem, hogy nem is leszek soha. Tudni, hogy a világ legjobb pasija ugyanúgy szeret, mint én őt, össze nem hasonlítható semmiféle érzéssel sem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)