46. rész

Hahó! Talán akad még valaki, aki néhanapján erre jár. Annak üzenném, hogy sok hónapos kihagyás után meghoztam a folytatást. Rettenetesen sajnálom, hogy így alakult, de nem szeretnék magyarázkodni. A történet is új fordulatot vett, fogalmam sincs mi lesz még belőle és azt sem tudom, hogy mikorra várhatjátok a folytatást, de igyekszem. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! :))



Hanna szemszöge:

A fenébe is mindennel! Elég a drámából, a hazudozásból, a veszekedésből, elég volt mindenből! Csak egy kis nyugalomra vágyom végre! Tudom, hogy ezzel összezavarom Ya Ou-t, összezavarom magamat és mindenki mást is, de ezt érzem jelen pillanatban helyesnek.

Mióta ismét megcsókolt, úgy tűnt helyrerázódunk mindketten, de mégsem érzem azt, hogy minden rendben lenne. Időre van szükségem és egy kis távolságra. Távol Ya Ou-tól, távol Budapesttől és távol a problémáktól, amik megoldásra várnak. Úgy döntöttem, hogy egy időre hazamegyek vidékre. Kell az a csend, az a nyugalom és semmittevés, ami otthon vár rám. A sulinak már mindegy, a lábam miatt nem táncolhatok már az idei tanévben, szóval jövőre újra kezdem. Jobb is így. Ricsivel sem kell minden egyes nap egy légtérben lennem, mivel valószínűleg új osztályba kerülök. Félreértés ne essék, semmi problémám vele. Ugyanúgy a barátomnak mondom, de valami megváltozott mindkettőnkben. Valahogy nem vagyok képes feszengés nélkül a közelében lenni, miközben nagyon jól tudom, hogy szerelmes belém. És mivel én nem így érzek iránta, kellemetlenül érzem magam a társaságában.

És Ya Ou meg... Ááá! Hagyjuk is inkább! Nem tudok felhőtlenül boldog lenni mellette. Kibékültünk, csókolóztunk, napok óta együtt alszunk, de jelen pillanatban ez nekem túl sok. Ki kell ürítenem a fejemből mindent, aminek már rég nem kellene benne lennie. Ehhez pedig távolság kell. Nagyon nagy távolság.

Szerencsémre ma egész nap dolgozik, úgyhogy nyugodtan össze tudtam pakolni a bőröndömet és átgondoltam mihez is kezdek otthon. Fura lesz egyedül a nagy házban, de majd csak lefoglalom magam valamivel. Ismét berendezkedem a szobámba, főzök, sétálok és úgy töltöm a mindennapjaimat, mint egy átlagos ember. Persze sokan unalmasnak tartják ezt, de amint fenekestül felfordul az életük, mindjárt visszakívánják az unalmas hétköznapokat.

Hagytam Ya Ou-nak az asztalon egy pár szavas levelet, amiben megírtam, hogy ne aggódjon, nem örökre megyek el, de erre most mindennél nagyobb szükségem van. Nyomatékosan megkértem rá, hogy ne jöjjön utánam és ne keressen, amíg én nem hívom. Nem szeretném azt eljátszani, mint legutóbb, amikor elindultam innen. Nem akarom, hogy leszedjen a vonatról és visszahozzon! Most nem! Akkor magamban mondogattam minden lépésnél, hogy jöjjön már értem, de most nem! Magamtól döntöttem így, mert erre van szükségem.

A taxinak már rég itt kellett volna lennie, de sebaj! Legalább nyugisan összeszedtem magam és egy sóhaj után bőröndömmel együtt kimentem az ajtón. Mire levánszorogtam, a taxi is megérkezett és kivitt a vasútállomásra. Ott megvettem a jegyemet, majd felültem a vonatra. Egy korombeli fiú volt olyan kedves és segített felcipelni a hatalmas koffert, amit mosolyogva köszöntem meg neki. Ezután kerestem magamnak helyet, elhelyezkedtem, majd a kedvenc könyvembe merülve vártam, hogy az ismerős környékre érkezzek. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy se perc alatt elröpült az idő és végre hazaérkeztem. Nem lakunk messze az állomástól, úgyhogy még bőröndhúzogatással együtt is húsz perc alatt a kapunkhoz értem. Melegség járta át a szívem, ahogy a szülőházam előtt állhattam újra. Habozás nélkül nyomtam bele a kulcsot a kapu zárba, majd ezt az ajtónál is megismételtem. Ismerős illat csapta meg az orrom, mikor beléptem a lakásba. Annyira üres és hideg volt. Nyilván érthető, hiszen hosszú ideje nem járt itt senki, de mégis olyan fura, hogy az egykori családi ház, ami mindig hangos volt tőlünk, most üresen kongott.

Na majd én lehelek életet ebbe a nagy mamlaszba!

Felcaplattam a lépcsőn, majd lepakoltam a szobámba. Jó érzés volt újra visszatérni  a birodalmamba és belegondolva, hogy egy jó darabig itt is leszek, megkönnyebbültem. A kicsomagolás még várhat magára, először szét kellett néznem mindenhol! A fürdőtől kezdve a konyháig, minden helyiségbe bekukkantottam, hogy lássam minden ugyanolyan-e, mint pár hónapja. Mosolyogva nyugtáztam, hogy semmi nem változott, tulajdonképpen ugyanott folytathatom, ahol abbahagytam. Az udvaron sem volt különösebb változás azon kívül, hogy megnőtt a fű. Vagy talán mégis. A szomszéd házra pillantva számomra ismeretlen embereket véltem felfedezni a túloldalon. Egy idős néni lakott eddig a szomszédunkban, de most fiatal embereket láttam. Egy középkorú nő, egy férfi, aki gondolom a férje és két korombeli fiú ült a kertben egy asztalnál. Valószínűleg itt laknak. A nénihez sosem jött vendégségbe senki, szóval már csak emiatt is erre tippelnék. Azt hiszem észrevették, hogy valami nem stimmel a szomszédjukban, ugyanis felém fordultak, pár pillanatig csak bámultak, majd mosolyogva felém biccentettek. Viszonoztam a gesztusukat és akaratlanul is megakadt a szemem az egyik fiún. Alaposan kielemeztem abban a néhány másodpercben, ameddig bámultam. Nem lehet sokkal idősebb nálam, de látszik rajta, hogy nem 20 éves. Talán 21, de maximum 23 lehet. Innen nem láttam a szemét, de már a szőke haja is elég figyelemfelkeltőnek bizonyult számomra. Még mielőtt túl feltűnő lett volna, hogy pislogás nélkül bámulom, Elkaptam a tekintetem és visszaindultam a lakásba. Már csak az hiányzik, hogy bolondnak nézzenek...
   Délután kettő óra és még ma nem ettem semmmit sem. Természetesen a hűtő tök üres, ahogyan minden más is. Nincs mese, be kell vásárolni. Gyorsan összekaptam magam, kerestem táskát, amibe majd pakolok, aztán elindultam a boltba, viszont a kapunál tovább nem jutottam. A titokzatos szőkeség állt a kapu előtt és féloldalas mosolyra húzta ajkait, amint közelebb léptem. Na te meg mit szeretnél?...
-Szia. - köszönt rám és találkozott a tekintetünk. Végre megtudtam, hogy milyen színű szemeket birtokol a szélfújta hajú idegen. A válasz tengerkék. Soha életemben nem láttam még ehhez hasonló szempárt. Egyszerűen elbűvölő hatást ér el annál, aki belenéz. 
-Szia. - ismételtem meg amit mondott, miután feleszméltem a bámulásásból. Na, most már tutira hülyének néz...
-Te itt laksz? - kérdezett a közepébe.
-Nagyon úgy tűnik.
-Most költöztél ide? - kérdezősködött tovább. 
-Nem. Inkább úgy mondanám, hogy vissza.
-Szuper. Mellesleg Marci vagyok a szomszédból. - nyújtotta felém a kezét mosolyogva.
-Hanna. - mutatkoztam be én is. - Épp a boltba tartottam. Nincs itthon semmi kaja. - osztottam meg vele ezt a roppant érdekes információt. Bár fogalmam sincs miért.
-Elkísérjelek? Gondolom nem egy-két dolgot kell venned. És közben beszélgethetnénk. Mármint csak ha nem zavarlak. 
-Kedves tőled, de szerintem akad jobb dolgod is, mint egy ismeretlen lányt a boltba kísérgetni.
-Ebben tévedsz, ugyanis semmi dolgom. - mosolygott rám.
-Akkor nem bánom. - mentem bele, hogy velem jöjjön, majd elindultunk. Bevallom elsőre kicsit tolakodónak tűnt a stílusa, de út közben kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak közvetlen az emberekkel. Jót mosolyogtam, mikor meg akarta mutatni a parányi városunkat, de mikor felvilágosítottam róla, hogy már 20 éve itt lakom és jobban ismerem a helyet, mint a tenyeremet, elhagyta a témát és újba kezdett. 
-Hogy-hogy visszajöttél ide, és miért egyedül jöttél? - komolyan olyan, mintha egy interjún lennék. Persze nem érzem magam kínosan, hiszen csak kíváncsi.
-Ez bonyolult. - tudtam volna le ennyivel a választ, de nyilván nem volt elég neki ennyi.
-Képes vagyok felfogni! - emelte széles mosolyra ajkait, ezzel megcsillogtatva hófehér fogait, amivel gondolom a lányok többségét leveszi a lábáról. Van érzéke hozzá, mit ne mondjak. - Vagy ha nem akarod elmondani, akkor megértem. Nem akarok tolakodó lenni.
-Végül is, nem titok. A barátommal laktam fent Pesten és a Táncművészeti Főiskolára jártam, csak összejöttek a dolgok és hazajöttem. A szüleim pedig egy ideje Németországban élnek. - meséltem el nagy vonalakban.    
-És mi lett a sulival?
-Nemrégiben volt egy balesetem, ami miatt sokat hiányoztam és nem tudtam volna behozni a lemaradást. Majd jövőre újrakezdem. 
-Baleset? - nézett rám komolyabban.
-Igen. Figyelmetlen voltam az úton és elütött egy autó. Eltört a lábam. - húztam el a számat, miközben visszagondoltam arra a napra. Azt hiszem akkor ment tönkre teljesen minden.
-Nem tűnsz egy figyelmetlen lánynak. 
-Valami elvonta a figyelmem. De elég belőlem! Te is mesélj valamit! - néztem rá, miközben bementünk a boltba.
-Oké. Két hónapja költöztünk ide, előtte Pesten laktunk, de a szüleim itt kaptak munkát, úgyhogy eljöttünk. - mondta, én pedig a hallgatása közben mindenfélével telepakoltam a kosarat.
-És tanulsz még, vagy dolgozol?
-Érettségi után elvégeztem egy két éves tanfolyamot, szóval már nem sulizok, de még munkakereső fázisban vagyok. Beadtam pár helyre az önéletrajzom, úgyhogy most várok. Addig meg otthon lopom a napot. - nevette el magát.
-Azt hiszem nekem is kéne valami munka. - gondolkodtam el. - A spórolt pénzem sem tart örökké.
-Igaz. És mit szeretsz csinálni?
-Táncolni. - feleltem mosolyogva, a kasszához lépkedve.
-Azt gondoltam. De azon kívül? Amivel mondjuk pénzt is lehet keresni?
-Öhm.. Mondjuk bolti eladó szívesen lennék.
-Akkor már csak az önéletrajzod kell és bedobjuk pár helyre. - kacsintott rám vigyorogva.
Visszamosolyogtam, majd kifizettem a megvett dolgokat, elpakoltunk és hazaindultunk. Őszintén szólva soha nem hittem volna, hogy ilyen jól kijövök egy ismeretlen fiúval. Hamar elrepült az idő és legalább addig sem gondoltam semmire, ami miatt hazajöttem. Rengeteg mindenről beszéltünk, míg sétáltunk, többek között mesélt a családjáról, a hobbijairól. Én is beavattam pár dologba, de persze csak diszkréten. Hiába jó fej, azért mégis csak két órája ismerem.
Egészen a konyháig segített hazacipelni a sok szatyrot. Egyedül nem tudom mire mentem vona...
-Köszönöm a segítséget. - hálálkodtam.
-Bármikor. - mosolygott. - Én akkor megyek is. Nem akarlak feltartani. Ha segítség kell, vagy unatkozol, akkor itt vagyok a szomszédban. - ajánlotta fel kedvesen.
-Köszi. Lehet, hogy élni fogok vele.
-Csak nyugodtan. Van egy tollad? - kérdezte hirtelen. Bólintottam, majd előkotortam a táskám mélyéről egyet és a kezébe nyomtam. Az asztalon heverő bevásárlólista hátoldalára firkált valamit, majd visszaadta. 
-A biztonság kedvéért itt a számom. Na, jó éjt, aprólék! - köszönt el. 
-Héé! Mi az, hogy aprólék? - kérdeztem kuncogva.
-Hát olyan pici vagy.
-Na kösz...
-De most miért? Igazam van! - nézett rám nevetve. 
-Na, menj inkább! - kísértem ki, majd bezártam mögötte az ajtót és kipakoltam. Közben bekapcsoltam a zenét, mert nem bírom elviselni, ha csend van, főleg ha egyedül vagyok. Éppen Beyonce - If I were a boy című dala ment, ami egyből visszarepített a valóságba és Ya Ou-n kezdtem gondolkodni. Az egész dal róla szólt most számomra. Már biztosan otthon van és olvasta a levelem, de nem hívott. Mondjuk a telefonom ki van kapcsolva, szóval akár hívhatott is, de jelen pillanatban nem vagyok képes beszélni vele és magyarázkodni, hogy mit, miért tettem. Azt hiszem vége van. Megpróbáltuk együtt, de nem ment. Örökké szeretni fogom, efelől semmi kétségem, de jobb mindkettőnknek, ha külön utakon folytatjuk tovább. Az egészben csak azt bánom, hogy a barátságunkat tettünk kockára, amiből végül csalódás és fájdalom lett. 

Hirtelen szólalt meg a vezetékes telefon, amitől annyira megijedtem, hogy egy kisebb sikoly is elhagyta a torkom.
-Haló. - vettem fel egyből. Bele se gondoltem, hogy akár Ya OU is lehetett volna, de szerencsére a bátyám volt.
-Hanna, mi a fészkes fenét keresel otthon? Ya Ou már idegbajt kapott! - kezdte köszönés nélkül. - Miért van kikapcsolva a mobilod?
-Pontosan ezért! Írtam neki, hogy semmi bajom, csak hagyjon békén!
-Tudtam, hogy nem fogod bírni!...
-Bár én is tudtam volna...
-Hazamenjek? - kérdezte komolyan.
-Nem kell. Megleszek. Tényleg. - győzködtem azt hiszem inkább magamat, mint őt. 
-Ahogy akarod. Vigyázz magadra Húgi és hívj bármikor. - lágyult el a hangja.
-Szeretlek, Szabi. - csuklott el a hangom és egy könnycsepp csordult ki a szememből. 
-Én is téged, Hanna. Minden rendben lesz!
-Szia. - köszöntem el és bontottam a vonalat. 
Jó volt hallani a testvérem hangját, de sokkal szomorúbb lettem, mint voltam. Lekapcsoltam a zenét, meg a villanyt és felmentem zuhanyozni. A pár órája tartó éhségem semmissé vált. Egy falat sem menne le a torkomon. Majdnem egy órát töltöttem a  fürdőszobában, ami elképesztően jól esett és másra sem vágytam utána, mint hogy bevackoljak az ágyamba és kialhassam magam. Előtte még felnéztem Facebookra, ahol mosolyogva láttam, hogy Marci ismerősnek jelölt. Természetesen azonnal visszaigazoltam, majd pár másodpercen belül felvillant a chat ablak is. 


"Marci üzenete": Nem alszol még aprólék? :D
"Hanna üzenete": Megyek már, csak felnéztem egy pillanatra. :)
"Marci üzenete": Akkor szép álmokat! :)
"Hanna üzenete": Neked is.  :)

És kiléptem. Sokkal jobbá tette a napom. Felvidított és törődött velem. Azt hiszem jó barátok leszünk.
Reggel a telefonom ordítozására ébredtem. Fogalmam nem volt, hogy ki zaklathat kora reggel, ráadásul hétvégén, de mikor rápillantottam a kjelzőre, idegesen sóhajtottam egyet, majd kinyomtam a hívást. Ya Ou volt az... Nem hiszem el, hogy nem képes felfogni, hogy hagyjon végre békén! Elhiszem, hogy magyarázatra vár, meg hogy nehéz lehet neki, mert nekem is az, de jelen pillanatban, ha meghallanám a hangját, azt hiszem sírva futnék ki a világból. Nyugalmat akarok, csendet és egyedüllétet, amit itthon tökéletesen megkapok. Bár, ha kikapcsolnám a telefont, akkor lenne igazán jó. A következő hang, amit kiadott az a vacak, üzenetjelzés volt, természetesen az is tőle érkezett.

 "Hanna, ha nem veszed fel a telefont, esküszöm a rendőrséggel kerestetlek meg!"

Mégis mi a fenét képzel ez magáról?? Oké, hogy beszélni akar, de felfoghatná, hogy én nem! Persze alig egy perc múlva ismét csörögni kezdett. Idegesen kaptam fel és húztam el a zöld csíkot, majd egyszerűen beleordítottam.

-Hagyjál már békén, na!

-Héé! Mire föl ez a nagy kiabálás? - kérte ki magának.

-Mire föl? Ezt komolyan kérdezed? - fakadtam ki. - Világosan leírtam tegnap, hogy ne keress, időre van szükségem, itthon akarok lenni, egyedül, erre föl szombat reggel hajnali hatkor itt zaklatsz!

-Mert nem értelek! Ennyi az egész! Magyarázd meg, hogy miért változtál meg egyik napról a másikra, hogy miért hagytál el gyáván, egy szó nélkül, ahelyett, hogy leültünk volna és megbeszéltük volna az egészet, és akkor talán valami értelmesre is jutottunk volna!

-Nem egyik napról a másikra változtam meg... Ez már egy ideje bennem volt, csak nem mertem meglépni, mert féltem. De most már tudom, hogy helyesen döntöttem. Nekünk nincs közös jövőnk, Ya Ou és ezt te is nagyon jól tudod, csak egyikünk sem merte eddig bevallani. Hiányozni fog minden, ami történt köztünk, de inkább gondolok rá egy szép emlékként, mint hogy folytassuk tovább a tépelődést és a szenvedést!- öntöttem ki a szívemet.

-De helyrehozhattuk volna! Sőt, még most is helyrehozhatnánk!

-Nem! A sebek ugyanúgy ott maradnak mindkettőnkben, és csak még többet szereznénk. Nekem ez így nem megy! Értsd meg, kérlek!

-Ez a végleges döntésed? - kérdezte.

-Igen. - feleltem határozottan.

-Hát jó. Akkor szia. De annyit még hagy mondjak, hogy ez nagyon gusztustalan húzás volt tőled! Mindennél jobban szerettelek, szinte térden csúszva könyörögtem, hogy megbocsáss nekem, te pedig csak úgy egyszerűen kidobtál! Csalódtam benned, Hanna! Hatalmasat csalódtam. - mondta hidegen, majd választ sem várva bontotta a vonalat.

Na, ez gyönyörű volt, mit ne mondjak!Ennyit a fene nagy szerelméről, amit érzett! Csak úgy a fejemhez vág mindent! Akkor jó! Legyen így! Nem muszáj nekünk jóban lennünk. Ha egszerűen képtelen elfogadni a döntésemet, akkor gyűlöljön nyugodtan. Majd egyszer benő a feje lágya és akkor rájön, hogy igazam volt. Vagy nem....

Vágni lehet a szobámban lévő feszültséget, ami alig pár perc alatt telítette meg a helyiséget! Elegem van! Most aztán nagyon! Valahogy muszáj csillapítani a haragomat, úgyhogy hirtelen jött ötlettől vezérelve felvettem egy kényelmes öltözéket és elindultam futni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy őrültség, hiszen néha járni is alig tudok, de szükségem van rá. Visszafogottra vettem a kocogást, nehogy tényleg lesérüljek a végén és amíg a normális emberek még alszanak szombat reggel fél hétkor, én a város utcáin császkáltam. Egy láthatatlan gödör került egyszer csak a lábam elé és természetesen sikerült belelépnem és a következő pillanatban már a földön voltam, a lábam pedig majd széthasadt a fájdalomtól. Remek, Hanna! Mi ér még el? Elüt a vonat? Vagy rám zuhan egy helikopter? Amilyen szerencsétlen vagyok, simán el tudom képzelni bármelyiket.

Hiába próbálkoztam felállni, sehogy sem sikerült, ugyanis újra meg újra összeestem a fájdalomtól. Két lehetőség volt adott: az egyik, hogy az út közepén dekkolok és várok, hogy hátha megszán valaki, vagy segítséget hívok. Annyira hülye még nem vagyok, hogy az út közepén ücsörögjek, úgyhogy kikerestem Marci számát és felhívtam. Még szerencse, hogy tegnap megadta. Már kezdtem feladni a reményt, mikor még hatodik csörgésre se vette fel, de a következő célba talált.

-Ki vagy és mit akarsz hajnalok hajnalán? - ásított bele.

-Szia. Hanna vagyok. Tudsz segíteni? - kérdeztem kétségbeesetten.

-Mi a baj? - váltott komoly hangnemre.

-Eljöttem futni, de a lábam nem bírta és most nem tudok felállni. - motyogtam.

-Hol vagy? Azonnal megyek! - vágta rá. Elmagyaráztam, hogy merre vagyok, majd bontottam a vonalat és vártam, hogy végre megérkezzen.
-Te meg mit csináltál magaddal? - pattant ki a kocsiból pár perc múlva.
-Elestem. Asszem. - motyogtam.
-Nagyon fáj?
-Eléggé. - nyújtottam felé a kezem, majd segített felállni és beültem mellé az autóba. Is fájt a lábam és csak reménykedni tudtam, hogy nem tört el megint. Jaaaj, érjünk már be a kórházba!!