Sziasztok! Először is, tartozom egy hatalmas bocsánatkéréssel, amiért több mint két hétig nem érkezett új rész. A másik blogon már leírtam a miértjét, de jelentem, hogy most már itt vagyok és igyekszem pontosan hozni a folytatást. Remélem emlékeztek még arra, hogy hol jár a cselekmény, de ha mégsem, javaslom olvassátok vissza az előző fejezet végét. Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást kívánok a részhez és nagyon várom a véleményeket. :))
Ya Ou szemszöge:
Soha nem éreztem még magam ennyire magányosnak. Hanna nélkül a levegővétel is kész szenvedés. Valahogy sikerült átvészelnem a szüleimnél a Karácsonyt, de semmiféle ünnepi hangulatom nem volt. A legtökéletesebb ajándék az lett volna, ha Hanna egyszer csak besétál az ajtón, de nem történt meg. Amióta elment, nem hallottam Róla semmit sem. Próbáltam hívogatni, de vagy kinyomott, vagy ki volt kapcsolva. Olyan érzés itthon üldögélni az üres lakásban, mintha egy bezárt kastélyban rekedtem volna. Nélküle olyan űr van a szívemben, amit lehetetlenség betölteni. A próbákra is csak kényszerből járok el, amit a srácok nem néznek túl jó szemmel. Gondolkodtam rajta, hogy el kéne menni hozzá, de úgyis kidobna.
-Ya Ou, ha nem csinálsz valamit a hozzáállásoddal, én teszlek helyre! - szólt rám Bence.
-Sajnálom.
-Ne sajnáld, hanem tedd rendbe a dolgokat! - mondta Sziki.
-De mégis hogyan, ha fel sem veszi a telefont?
-Talán el kéne menni hozzá, nem gondolod?
-De. Csak félek.
-Inkább attól félj, amit kapni fogsz, ha nem változtatsz magadon!
-Nem tehetek róla, na!
-De igen is tehetsz róla! Miért hagytad elmenni? - kérdezték.
-Mit tehettem volna? Erőszakkal nem tarthatom magam mellett!
-Menj el hozzá, mert ez így nem jó senkinek sem! - utasított Bence.
-Jó.
-Komolyan mondtam, Ya Ou!
-Jó! El fogok menni! - nyugtattam meg őket, de tudtam, hogy nem leszek képes erőt venni magamon. Nyögvenyelősen végigszenvedtem a próbát, aztán mint az lenni szokott, hazamentem és beültem a tv elé. Napok óta ez a legérdekesebb programom. Céltalanul váltogattam a csatornák között, aztán rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Kikapcsoltam a tv-t, felvettem a cipőmet, majd a slusszkulccsal a kezemben elindultam Hannához. Még nem tudtam mit fogok neki mondani, de látnom kellett. Néhány perc alatt megérkeztem Szabi lakásához, majd felcsengettem és türelmetlenül vártam az ajtó előtt. Lassan elfordult a kulcs a zárban, majd kinyílt és egy kócos hajú, melegítőben is gyönyörű lány állt velem szemben.
-Szia. - köszöntem.
-Ya Ou, mit csinálsz itt? - nézett rám értetlenül.
-Beszélnünk kell!
-Mégis miről?
-Kettőnkről. Hiányzol, Manó. - vallottam be.
-Ne csináld ezt! Nem kellenek a hazugságaid!
-De ez az igazság, nem érted? Szeretlek, Hanna! Tudom, hogy egy marha vagyok és nem lett volna szabad engednem, hogy elmenj, de kellesz nekem!
-Érdekes. Múltkor még épp az ellenkezőjét mondtad.
-De akkor még nem tudtam, hogy miért tetted, amit tettél.
-Persze, mert nem hittél nekem! Bezzeg ha a bátyám mondja, akkor rögtön elhiszed!
-Kérlek, gyere haza! - kérleltem.
-Nézd! Mindketten elrontottuk és az, hogy eljöttem, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek, de Te mondtad, hogy nem bízol már bennem! Anélkül pedig nem kapcsolat egy kapcsolat. - mondta.
-De meg tudjuk oldani!
-Lehet, de nekem ez most nem megy!
-Te most szakítasz velem? - kérdeztem értetlenül.
-Te már megtetted néhány napja!
-De nem gondoltam komolyan! Mérges voltam és csak meg akartalak bántani.
-Hát sikerült rendesen! Tudod, súlya van a szavaknak, nem is kicsi! Először talán gondoltad volna át, hogy mit mondasz! Utólag már könnyű okosnak lenni! - szólt dühösen. Persze megértettem, hiszen igaza volt, de akkor is rosszul estek a szavai.
-És akkor most hogyan tovább?
-Nem tudom. Menj most el, kérlek! Időre van szüksége mindkettőnknek, de legfőképpen Neked!
-De nekem nem kell több idő! Ez a pár nap is szenvedés volt Nélküled! - néztem barna szemeibe, amik nem csillogtak úgy mint szoktak, persze miattam.
-Miért kell ennyire összezavarnod? Egyszer azt mondod, hogy vége, utána meg vissza akarsz kapni. Döntsd már el végre, hogy mit akarsz és ne játssz velem! - emelte fel a hangját.
-Én csak Téged akarlak! Még mindig nem érted? Hogy bizonyítsam be? - léptem közelebb hozzá, így kénytelen volt a szemembe nézni.
-Úgy, hogy most szépen haza mész és hagysz gondolkodni!
-Rendben. - vettem tudomásul szomorúan a tényeket. - De kérlek, jelentkezz, ha jutottál valamire!
-Úgy lesz. - felelte, majd egyszerűen rám csukta az ajtót. Ha nem is az történt, amiben reménykedtem, legalább szóba állt velem. Már ez is több, mint a semmi. Egy sóhajtás után visszamentem a kocsihoz és ismét hazamentem. Út közben vettem pár dolgot a boltban, aztán otthon összedobtam valami kaját. Napok óta nem ettem rendes főtt ételt, csak amit találtam a hűtőben. Vacsora után megfürödtem, majd mikor a szobámba mentem, csörögni kezdett a telefonom. Már azt hittem, hogy Hanna az és rohantam is, hogy felvegyem, de csak Sziki neve villogott a kijelzőn.
-Szia. - vettem fel.
-Na, beszéltél Vele? - kérdezte egyből.
-Igen, de sok mindenre nem jutottunk.
-Mit mondott?
-Azt, hogy hagyjam egy ideig békén!
-Sejtettem! És Te csak úgy belementél? - kérdezte.
-Miért? Mégis mit csináltam volna?
-Akarod Te egyáltalán ezt az egészet?
-Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget? Hát persze, hogy akarom! - vágtam rá.
-Akkor meg ne legyél már ilyen tejbe tök, hanem küzdj meg azért a lányért, az Istenit! - teremtett le.
-De, ha egyszer időt kért!
-Nem mindig azt érzik a nők, amit ki is mondanak!
-Én már nem értem őket! Hannával eddig annyira könnyű volt minden, erre most bonyolultabb, mint a matek!
-És ennél még lehet komplikáltabb is. Még nem vagytok együtt hét éve, szóval csak hallgass! - mondta.
-Ha így folytatjuk, nem is leszünk!
-Rajtad múlik minden!
-Azért nem csak rajtam.
-Gondold át a dolgokat! Most le kell tennem. Szia.
-Szia. - köszöntem el Tőle, aztán bontottam a vonalat. Ledobtam a mobilt az ágyra, majd lefeküdtem és csak kattogott az agyam. Az, hogy nem mondott nemet, az jót jelent, vagy nem? Ha már nem akarná a kapcsolatunkat, akkor megmondta volna. Remélem nem fogja sokáig húzni a gondolkodást, mert már így is megbolondulok lassan.
Hanna szemszöge:
Már csak az hiányzott, hogy Ya Ou ma megjelenjen! Így is elég nehéz ez az egész, nem még ha idejön. Szörnyű volt Nélküle karácsonyozni, mondjuk Szabi némiképp elterelte a figyelmem, de így sem telt el óra anélkül, hogy ne gondoljak Rá. Nagyon szeretem, de rendesen elszúrtam. Nehéz volt összeszednem magam azután hogy eljöttem, de a bátyám és Ricsi segítségével könnyebben ment. Elmondani nem tudom mennyire rosszul esett, amiket a fejemhez vágott, de igaza volt. Másnap, meg miután megcsináltam azt a hülyeséget magammal, amit még most is bánok, teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna. Valószínűleg nem számított rá, hogy ilyesmit elkövetek és talán megijedt, azért mondta, amit mondott. Őszintén szólva fogalmam sincs mit higgyek ezek után. Abban reménykedem, hogy még a történtek ellenére is szeret, de ha csak megsajnált, abból köszönöm nem kérek. Eleget tanultam már az élettől ahhoz, hogy ne hagyjam, hogy szánakozzanak rajtam. Nincs is annál megalázóbb dolog szerintem. A lényeg a lényeg, tőlem várja a csodát, rám hárította a felelősséget. Tipikus pasi! Ha igazán komoly dolgokról van szó, behúzzák fülüket-farkukat és csendben lapulnak arra várva, hogy elmúljon a vihar és előbújhassanak. De nem fogok csak úgy elé állni és közölni Vele, hogy "Cseszd meg, még mindig szeretlek!" Egy, nem lenne hozzá bátorságom, kettő, a büszkeségem sem engedi, hogy megkönnyítsem a dolgát. Nem tudom meddig fog ez elhúzódni, de tény, hogy nagyon rossz Nélküle. Még a karácsonyi ajándékát sem adhattam oda. Teljesen másképp alakult minden, mint ahogyan én azt elterveztem. A legnagyobb vihart persze az kavarta, hogy kiderült ez az egész táncos mizéria, aztán a többi baj meg jött magától. Mint Micimackó és Malacka, úgy össze voltunk nőve, de ennek most vége és ez olyan érzés, mintha kiszakítottak volna egy darabot a szívemből. Nagyon jó volt újra látni, de nem tudom mire számított. Nem lehet mindent megoldani egyik pillanatról a másikra és ezt Ő is pontosan tudja. Nem tudnám Nélküle elképzelni az életem és még ha most nincs is rendben minden, sőt, ami azt illeti, semmi sincs rendben, de tudom, vagyis nagyon remélem, hogy egyszer minden helyrejön és boldogok lehetünk még. Ezért viszont tenni kell bármennyire is nehéz.
-Hanna, nem igaz, hogy nem hallod, hogy már fél órája szól az a nyamvadt csengő! - jött ki Szabi a szobájából.
-Bocsi, mindjárt kinyitom. - álltam fel a kanapéról és indultam ajtót nyitni. Csak remélni tudtam, hogy nem Ya Ou jött vissza, mert nem tudnék Neki mit mondani, vagyis most még biztosan nem.
-Sziki? - néztem meglepődve a túloldalon álló srácra.
-Szia, Hanna. Tudunk beszélni? - kérdezte.
-Persze, gyere be! - álltam el az útból és beengedtem. - Mi szél hozott?
-Gondolom nem lep meg, ha azt mondom, hogy Ya Ou-ról van szó. - ült le mellém.
-Ne, kérlek! Most ment el nemrég és semmi kedvem újra elmondani azt, amit Neki is mondtam.
-Nem is ezért jöttem.
-Akkor?
-Nézd, én tudom, hogy nem könnyű egyikőtöknek sem, de ezzel nem csak magatoknak, hanem a környezeteteknek is ártotok. Gondolom a bátyád is próbál segíteni, ahogy mi is Ya Ou-nak de csak szenvedtek mindketten. Nem lenne egyszerűbb megbeszélni a dolgokat és kibékülni? - nézett rám.
-Mondani egyszerű, de nem vagy a helyzetemben, Sziki.!
-Tudom, de segíteni szeretnék. Csak egyet mondj meg, szereted? - kérdezte komolyan.
-Persze, hogy szeretem.
-Akkor meg mi a probléma?
-Az, hogy nem bízik meg bennem és rám hárította az egész dolgot!
-Az hülyeség, hogy nem bízik benned!
-De hiszen Ő maga mondta!
-Mondani mindent lehet! Nézd, holnap ugye Szilveszter. Elmegyünk egy klubba, ahová megpróbálom Ya Ou-t is elcibálni! Gyere el és béküljetek ki!
-Átgondolom.
-Ne gondolkozz, hanem válaszd ki mit veszel fel és este 9-kor jelenj meg! - parancsolt rám.
-Rendben. - mentem végül bele.
-Én most megyek, mert későre jár. Aztán ott legyél holnap! - ölelt meg.
-Ott leszek. - mondtam, majd elköszönt és elment. Akkora hülye vagyok, hogy belementem, de tény, hogy muszáj beszélnünk. Hogy mi sül ki belőle még nem tudom, de nem is akarok ezzel foglalkozni. Megbeszéltem Szabival és Ricsivel, hogy jöjjenek el velem, mert félő, hogy az ajtóban visszafordulnék. Ezután lefeküdtem, de csak azon járt az eszem, hogy mit mondjak majd Neki. Ennek köszönhetően majdnem átaludtam az egész napot. Arra még volt időm, hogy Szabival bevásároljunk, de hamar eltelt a nap, szóval készülnöm kellett. Fehérbe öltöztem. Hófehér cicanadrág ugyanolyan színű pólóval tűnt a megfelelő választásnak.
-Ejha! Te tényleg komolyan gondolod a békülést! - néztek rám a fiúk, mikor kiléptem a nappaliba.
-Szájakat becsukni és induljunk! - utasítottam őket. Így is tettek, majd autóba ültünk és elindultunk. Nem telt sok időbe, míg megérkeztünk, de egész úton csak idegeskedtem és gondolkodtam. Nagyon zsúfolt volt a hely, ahogy beléptünk és nemhogy a srácokat, de Szabiékat sem láttam, ha nem oda figyeltem.
-Nézz csak oda! - biccentett Ricsi a pult felé. Arra pillantottam és megláttam Szikit, Bencét és Ya Ou-t beszélgetni a pultnál. Ahogy Sziki rám pillantott, Ya Ou is felém fordult és egyből összeakadt a tekintetünk. Néhány percig csak távolról bámultuk egymást, majd megszakítottam a szemkontaktust és a mosdó keresésére indultam. Nem tudom mi ütött belém, de megijedtem. Sebesen szedtem magam után a lábam és mikor nagy nehezen megtaláltam a mellékhelyiséget, valaki megfogta a karom és finoman megfordított. Nem kellett sokat találgatnom, hiszen tudtam, hogy Ő az.
-Ne menekülj el! - nézett a szemembe.
-Mondtam, hogy adj időt!
-Már adtam. Ott volt az egész Karácsony! Nem bírom tovább, Manó!
-Ya Ou, kérlek! - mondtam és elővettem a telefonom, hogy írjak Szabinak, de kivette a kezemből. - Hééé! Add azt vissza! - nyúltam érte, de magasabbra emelte.
-Nem adom, míg meg nem beszéltünk mindent.
-Ya Ou, ne szórakozz velem! Kérem! - néztem Rá mérgesen.
-Jó. Egy csókért cserébe megkapod! - vigyorodott el.
-Akkor tartsd meg, nem érdekel! - hagytam Rá és megpróbáltam kikerülni, de nem engedett. Finoman a falhoz nyomott, hogy ne tudjak mozdulni és olyan közel lépett hozzám, hogy levegőt sem mertem venni. A tekintetünk egymáséba fonódott, ajkai pedig vészesen közeledtek az enyémekhez. Nem tudtam mit tegyek, szabadulni nemigen tudtam, de őszintén szólva nem is akartam. Jó volt nekem ott ahol voltam, milliméternyi távolságra Tőle. Szinte magamon éreztem ziháló lélegzetvételét, mondjuk én sem voltam éppen nyugodt. Csak vártam és vártam, hogy mit fog tenni, egészen addig, míg ajkai rá nem tapadtak az enyéimre és a lehető leggyengédebben csókolni kezdett. Rég éreztem már ilyesfajta bizsergést, ami átjárta az egész testem. Nem tudtam ellenállni Neki bármennyire is szerettem volna. A testem átvette felettem az irányítást és készségesen visszacsókoltam. Az sem tűnt fel, hogy egy emberekkel teli klub egyik sarkában csókolózunk, csak Ő és én voltunk, valamint a pillanat, amivel azt hiszem visszakaptam Őt és a szerelmét.
Sziasztok! Hoztam egy kis olvasnivalót ebbe a borzalom időbe. Kicsit ez a rész is depis lett, de kell ilyen is. Túl sok hozzáfűznivalóm nincs, csupán annyi, hogy jó olvasást és várom a véleményeket. :))
Hanna szemszöge:
Iszonyatosan fájt a fejem, a csuklómról nem is beszélve. A végtagjaim zsibbadtak, a szempilláim pedig olyan nehezek voltak, mintha mázsás kőtömb nehezedett volna rájuk.
-Hanna, az Isten szerelmére! Térj már magadhoz! - rázogatott valaki, mire nagy nehezen kinyitottam a szemem.
-Mi a franc van már? - nyöszörögtem.
-Na végre! - sóhajtott Ya Ou. - Miért csináltad? - kérdezte, mire magamra néztem és véres csuklóm láttán eszembe jutott, hogy mit is műveltem néhány órája. A miértjét még mindig nem tudom, de abban a pillanatban ez tűnt a legkönnyebb megoldásnak.
-Húgi, szólalj már meg! - szólt rám Szabi.
-Jól vagyok, na ! Hagyjatok békén!
-Jól vagy? Agyonra vagdostad magad, bűzlesz a piától! Ezt nevezed Te jónak? - fakadt ki.
-Menjetek ki és hagyjatok békén! - makacskodtam tovább.
-Azt lesheted! Állj fel, megfürdesz, aztán bekötöm a kezed! Gyerünk! - utasított testvérem, majd nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Mikor egyenesbe kerültem, kicsit megszédültem és beletelt némi időbe, mire elmúlt.
-Jól vagy? - nézett rám, mire bólintottam, Ya Ou meg csak állt egy helyben, mint valami szobor.
-Menjetek ki, kérlek! - mondtam.
-Rendben. De ha negyed órán belül nem jössz ki, bejövök! - nézett rám szigorúan.
-Jó. - feleltem, majd végre magamra hagytak. Egyáltalán hogy a viharba kerültek ide? Ha jól emlékszem, Ya Ou látni sem bír. Végül is, megértem. Én sem szívesen néznék szembe magammal a történtek után.
Nagy nehezen leszenvedtem magamról a ruhát, majd beálltam a zuhany alá. A forró vízcseppek még azt a megmaradt kis energiát is kiszívták belőlem. A kezemet őrületesen csípte a víz és ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem, csak nyeltem egy nagyot. Össze kell szednem magam, nem szabad még jobban összetörnöm. Ha nem kellek Neki, akkor azt el kell fogadnom és erős nőhöz méltón kell elviselnem a hiányát. Miután elkészültem, kimásztam a zuhanyzóból, megtörölköztem, felöltöztem, majd kimentem.
-Hanna, beszéljünk, kérlek! - lépett elém Ya Ou.
-Hagyjuk egymást! Nem Te mondtad, hogy nincs miről beszélnünk? - néztem Rá, majd kikerültem és bementem a szobámba. Sem kedvem, sem pedig erőm nem volt végighallgatni a hegyi beszédét. Éreztem, hogy nem úszom meg ennyivel a dolgot, pár perc múlva ugyanis kopogtak az ajtón, majd Szabi lépett be rajta.
-Bekötöm a kezed. - mondta és leült mellém az ágyra. Ölébe vette a csuklóm, bekente valami vacakkal, ami nagyon csípte, aztán bekötözte. Néhány percig csak csendben ültünk egymás mellett, de tudtam, hogy az a célja ezzel, hogy megtörjek és beszéljek. A megtörés sikerült, a beszéd már kevésbé. A könnyeim utat törtek maguknak és patakokban mosták az arcom. Rám nézett, kezével letörölte a nedves folyadékot a bőrömről, majd szorosan magához ölelt.
-Miért csináltad, Hanna? - kérdezte kis idő múlva.
-Elhagyott, érted? Azt mondta, hogy nem kellek Neki! - zokogtam tovább.
-De nekem igen és nem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyesmit tegyél magaddal miatta! Holnap szépen összeszedjük a cuccaid és nálam töltöd a Karácsonyt, rendben? - nézett rám.
-Nem akarok a terhedre lenni. Jó nekem itt. - szipogtam.
-Te vagy az utolsó ember a Földön, aki a terhemre lenne és nem fogod a szobádban tölteni az ünnepeket!
-Jó. De itt maradsz éjszakára?
-Persze, hogy maradok. De ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyet! - nézett rám komolyan.
-Megígérem.
-A frászt hoztad rám!
-Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni.
-Pedig sikerült. Most pedig tessék lefeküdni és aludd ki magad! - parancsolt rám, mire bebújtam a takaró alá, Ő pedig mellém feküdt.
-Köszönöm, hogy itt vagy.
-Hol máshol is lehetnék, mint a húgicám mellett? - mosolygott, mire az én arcom is felderült egy picit. - Jó éjt, Hannám! - egy puszit nyomott az arcomra, én pedig hozzá bújtam és elég hamar sikerült is elaludnom. Jó volt abban a tudatban lehunyni a szemem, hogy valakinek még fontos vagyok.
Ya Ou szemszöge:
Nagyon megijedtem, mikor megláttam Hannát eszméletlenül a fürdőben. Nem hittem volna, hogy képes magával ilyesmit tenni. Ezt nem hagyhatom annyiban! Hanna nekem mindennél többet jelent és nem fogom végignézni, ahogy tönkre teszi magát, ráadásul miattam. Ma már nem lenne értelme zaklatni, had pihenje ki magát és nyugodjon meg, de holnap mindenképp beszélnem kell Vele. Tudnia kell, hogy szeretem és bocsánatot kell kérnem Tőle. Tény, hogy hazudott, de nem ér annyit a sértődöttségem, hogy elveszítsem.
A nappaliban elmélkedtem magamban, majd kinyílt Hanna szobájának ajtaja és Szabi lépett ki rajta.
-Hogy van? - néztem Rá.
-Alszik. De nagyon kiborult, hozzáteszem miattad! Tudtam, hogy bántani fogod! - mondta dühösen.
-Nem így akartam, de azért gondolj bele az én helyzetembe is! Hónapokig hazudott nekem, nem mellesleg miattad!
-És ezért kidobod? Talán végig kellett volna hallgatnod! Fogalmad sincs mit élt át! Minden egyes nap amiatt aggódott, hogy mi történik, ha megtudod! Azért nem mondta el, mert Téged védett! Emlékszel, mikor behoztad hozzám a kórházba? - kérdezte, mire bólintottam. - Ha a húgom nem ment volna bele a versenybe, Te biztosan nem bordatöréssel feküdtél volna ott! Minden alkalommal azzal zsarolták, hogy bántani fognak Téged! - folytatta, de olyan szinten ledöbbentem, hogy le kellett ülnöm.
-Hogy én mekkora barom vagyok! - mondtam.
-Egyetértek!
-Beszélnem kell Vele!
-Eszedbe se jusson! Most alszik, reggel pedig elviszem innen!
-Mi van? Nem viheted el!
-De igen! Nem fogom itt hagyni Veled! Főleg nem Karácsonykor! - szólt határozottan.
-Legalább had kérjek Tőle bocsánatot!
-Felejtsd el! Már épp eleget bántottad! - zárta le a témát és visszament Manó szobájába. Az az egy biztos, hogy nem fogom szó nélkül hagyni, hogy elmenjen. Nagyon megdöbbentett, amit Szabi mondott és minden egyes mondata után egyre nagyobb marhának éreztem magam. Azt hittem, csak ezért mondta, hogy kényszerítették, hogy hihetőbbnek tűnjön a sztori, de most már minden világos. Csak azért csinálta, hogy a testvérét és engem védjen. Őt ismerve, biztosan szörnyű lehetett ezt titokban tartani. Jól tudom, hogy az volt, mert ismerem, mint a tenyeremet és sosem tudott semmit elhallgatni előlem. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy képes magának fájdalmat okozni.
Egy nagy sóhajtás után vettem egy forró fürdőt, aztán lefeküdtem, de egész éjjel csak forgolódtam és sehogy nem jött álom a szememre. Vagy százszor átrágtam mit fogok reggel mondani Hannának, mert nem szabad hagynom, hogy elmenjen Szabival.
Pár óra alvás után úgy ébredtem reggel, mint akin átment egy úthenger. Kikászálódtam az ágyból, majd kimentem a konyhába a reggeli kávémért. Még dupla adagtól sem sikerült rendesen észhez térnem, viszont Hanna ajtajának csukódása egyből felébresztett. Egy nagy táskával állt a kicsi lány az ajtó előtt, mögötte pedig Szabi volt. Ő sem alhatott valami sokat. Az arca szomorú volt, a szemei kisírtak és amint rám pillantott, egyből elvette rólam a tekintetét.
-Hanna, nem mehetsz el! - szólaltam meg végül.
-Hagyd békén! - szólt rám Szabi.
-Csak két percet kérek! - néztem a szótlan lányra.
-Egy másodperccel sem kapsz többet! Szabi, megvársz a kocsiban? - fordult felé. A fiú elvette tőle a táskát, majd kiment.
-Kérlek szépen, ne hagyj itt! - kérleltem, mire egy keserű mosoly jelent meg az arcán.
-Milyen ironikus, nem? Tegnap még én könyörögtem Neked, de nem igazán hatott meg a dolog! - nézett rám. - Mi változott azóta? - kérdezte. Akaratlanul is a bekötözött csuklójára szökött a tekintetem, mire Ő is odapillantott.
-Hát persze! Ha erről van szó, nem kell aggódnod! Nem bolondultam meg és nem szándékozom megölni magam, úgyhogy nyugodtan alhatsz ezután is!
-Manó, nem erről van szó! - szóltam közbe.
-Hanem miről? Tegnap világosan a tudomásomra hoztad, hogy nem kellek Neked! A sajnálatodra pedig végképp nincs szükségem! - mondta könnyes szemekkel, aztán kikerült és elment. Még csak el sem tudtam mondani Neki, hogy mennyire szeretem. Fogalmam sincs mi lesz, de két nap múlva itt a Karácsony és még ennél boldogtalanabb nemigen voltam. Hannával együtt a boldogságom is kisétált azon az ajtón néhány perce.
