6. rész

Halihó! Meghoztam a folytatást. Nagyon köszönöm az eddigi pipákat komikat és a 12 feliratkozót. Sajnos a szünetben ez az utolsó rész. Kitartást mindenkinek a sulihoz a következő részt pedig nem tudom mikor hozom. Az órarendemtől függ az egész, de legkésőbb egy hét múlva jelentkezni fogok, bár szeretnék előbb is. Előre is bocsánat, hogy ha nem lett túl izgi a rész, de ez most így sikerült. Remélem azért tetszeni fog. Jó olvasást és kérlek komizzatok! :))

Hanna szemszöge:

Értetlenül követtem Ya Ou-t, miközben egy halom fotós üldözött minket. Váratlanul behúzott egy ajtó mögé és becsukta.

-Ya Ou, mi folyik itt? – kérdeztem volna, de az ajtóhoz nyomott és kezét a számra tapasztotta.

-Cssss! – nézett mélyen a szemembe és egyre közelebb éreztem magamhoz. Mellkasom egyre hevesebben emelkedett fel és le, a gyomrom pedig dió méretűre zsugorodott. Bal keze derekamon pihent, a másikat pedig lassan leemelte ajkaimról. Ujjaival gyengéden végigsimított arcomon, egy percre sem szakítva meg szemkontaktusunk. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót a közelében. A hosszú percekig tartó csendet egy kattanás szerű hang törte meg, ami a zár felől hallatszott.

-Ez meg mi volt?- szólaltam meg.

-Nem tudom, de remélem nem az, amire gondolok. – húzott el az ajtóból és megpróbálta kinyitni, de hiába.  -A fenébe! Bezárták! – mondta dühösen.

-Na ne! És most mit csináljunk? – néztem Rá kérdőn.

-Felhívom a srácokat. – vette elő telefonját. – A rohadt életbe! Nincs térerő! – szólt idegesen, majd zsebre rakta készülékét.

-Hát ez remek! Most addig itt poshadunk ebbe a kis lyukba, amíg valakinek nem támad kedve takarítani?

-Most mit tudunk csinálni? Legalább az újságírók lekoptak. – mondta, én pedig a földre ültem. Nagyon kevés hely volt és sehol egy ablak, vagy egy szellőző. Nem tűröm jól a bezártságot és kezdtem magam rosszul érezni.

-Mi a baj? – ült le mellém.

-Mi van, ha nem találnak ránk és elfogy a levegőnk? Én nem akarok egy takarítószertárban meghalni!- mondtam kétségbeesetten.

-Ne butáskodj már! Nem lesz semmi baj. Mindjárt jön valaki és kiengednek. – próbált megnyugtatni.

-Nagyon remélem.- sóhajtottam, Ő pedig átkarolt és egy puszit nyomott fejem búbjára. Csendben ültünk egymás mellett és vártuk, hogy kiszabadítsanak. Időközben lejjebb csúsztam és mellkasára hajtottam a fejem. Derekamra csúsztatta a kezét és oldalamat kezdte simogatni, amitől a hideg rázott. Lehunytam a szemem és beszívtam bódító illatát. Jó ideig ülhettünk tétlenül, mikor zajt hallottunk kintről. Ya Ou felállt és dörömbölni kezdett az ajtón. Pár perc múlva pedig kattant a zár és végre kinyílt.

-Maguk mit keresnek itt? – nézett ránk furán egy takarító.

-Az mindegy. A lényeg, hogy végre valaki erre járt. – szólt Ya Ou, én pedig feltápászkodtam a földről.

-Menjünk innen, de gyorsan!- néztem Rá.

-Már itt sem vagyunk. Köszönjük, hogy épp itt akadt dolga.- hálálkodott a mellettem álló fiú és villámgyorsan elhagytuk azt a borzalmas kis helyet.

-Már azt hittem, hogy soha nem jutunk ki. – sétáltam mellette.

-Én mondtam, hogy úgyis jön valaki. Na, de vegyünk gyorsan néhány dolgot és húzzunk haza.- mondta és a kezébe vett egy kosarat. Összekapkodtuk a szükséges élelmiszereket és fizettünk, majd elpakoltunk és hazaindultunk.

-Ilyen kalandos bevásárlásban sem volt még részem. – mondtam.

-Hát nekem se. Veled egy szimpla vásárlás is egy élmény!- mosolyodott el.

-Azt hiszem én vonzom az ilyen szituációkat. De miért üldöztek ennyire azok a fotósok?- néztem Rá, miközben kinyitotta az ajtót és bementünk.

-Mert úgymond híres vagyok. És mióta megtudták, hogy szakítottam Letivel, rám vannak kattanva. – mesélte pakolás közben.

-Ezt azért nem irigylem. – ültem le a kanapéra. – Nem tudom Te hogy vagy vele, de én nagyon elfáradtam.

-Én is, nyugi.- ült le mellém és bekapcsoltuk a tv-t. Váltogattunk a csatornák között és végül az 1 perc és nyersz-nél állapodtunk meg. Épp egy keksztornyot kellett építenie a játékosnak a homlokára, de nem sikerült Neki.

-De béna. – nevetett Ya Ou.

-Mintha Neked jobban menne!

-Még szép!- hencegett.

-Hiszem, ha látom.- nevettem.

-Hát jó.- állt fel mellőlem és kiment a konyhába, majd egy csomag keksszel tért vissza.

-Most komolyan ezzel akarsz bohóckodni?- néztem Rá.

-Miért ne?- bontotta ki a zacskót.

-Hát jó. Akkor mérem az időt.- vettem elő a telefonom.

-Mehet!- mondta és elindítottam a stoppert. Hátra hajtotta a fejét és pakolgatni kezdte egymás tetejére a kekszeket. Már csak 20 másodperce volt, de még csak 5 keksz állt a homlokán.

-Még 10 másodperced van.- mondtam, mikor feltette a nyolcadikat. Az utolsó pillanatban tette fel a tizediket is, de amint elengedte, az egész leborult.

-Ennyit Rólad! – kuncogtam Rajta.

-Ne nevess ki, manó!- szólt rám, miközben összeszedte a szétgurult kekszeket.

-De annyira vicces, volt ahogy itt szerencsétlenkedtél!- röhögtem tovább.

-Igen? Viccesnek találod?- jött közelebb hozzám.

-Abszolút!- próbáltam felállni, mert tudtam, hogy készül valamire, de gyorsabb volt nálam és konkréten letepert a kanapéra. Ráült a csípőmre és lefogta a kezemet.

-Még mindig mókásnak tartod?- nézett rám, mire csak nevetve bólogattam.

-Ya Ou, szállj le rólam!

-A-a. – csóválta a fejét. Nagy nehezen sikerült megfordulnom és a rajtam elhelyezkedő fiú a földön landolt.

-Aúúú!- kiáltott fel.

-Mondtam, hogy mássz le rólam!- szóltam, mire morcosan visszaült mellém. Rám sem nézett, csak bámulta tovább a tv-t.

-Most higgyem el, hogy megharagudtál?- pillantottam Rá, de nem reagált. – Hát jó. – álltam fel és bementem a szobájába megkeresni a pizsamám, majd elmentem fürödni. Megfelelő hőmérsékletűre állítottam a vizet és tusfürdővel alaposan megmosakodtam. Miután végeztem, megtörölköztem és belebújtam a pizsimbe. Kifésültem a hajam, majd elhagytam a helyiséget. Ya Ou még mindig a tv képernyőjét kémlelte. Nem foglalkozva Vele, bementem a szobájába és megágyaztam, majd lefeküdtem. Kis idő múlva ő is bejött és turkálni kezdett a szekrényébe, majd ki is ment. Tudtam, hogy csak eljátssza a sértődöttet, de már fáradt voltam ehhez. Néhány perc múlva ismét nyílt az ajtó. Csendben lefeküdt mellém és betakarózott.

-Idejössz?- suttogta halkan, mire elmosolyodtam és odabújtam hozzá. Magához ölelt és elmerültünk az álmok világában.

    Egy békésen telt éjszaka után frissen ébredtem fel. Ya Ou már nem volt mellettem, ezért egy hatalmas nyújtózás után felkeltem és kimentem.

-Jó reggelt, Manó.- köszönt vidáman a nappaliból.

-Neked is.- léptem mellé és egy puszit nyomtam arcára. – Mész valahova?- néztem végig öltözékén.

-Igen. Tegnap elfelejtettem mondani, de ma sajnos egész nap dolgoznom kell. Készülőben van a nagy lemez és a stúdióban kell lennünk.- mondta a kicsit szomorú hírt.

-Megértem. Menj csak.

-Elleszel egyedül?- kérdezte.

-Persze.

-Sietek haza. És csináltam neked reggelit.- mutatott a konyha felé, majd megölelt és elment. Ez szuper! Egyedül maradtam. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, így először elfogyasztottam a fincsi reggelit, amit Ya Ou készített, majd elmosogattam. Ezt követően úgy döntöttem, hogy szétnézek a neten, hátha keresnek valahová tánctanárt. Böngészgettem a hirdetések között és találtam néhány egész jó hírű intézményt. Kicsit frissítettem az önéletrajzomon és elküldtem e-mail-be. Ezzel szinte elment az egész délelőttöm. Úgy két óra körül kitaláltam, hogy főzök Ya Ou-nak valami vacsit. Biztos éhes és fáradt lesz, ha hazajön. Ki is mentem a konyhába és előkészítettem az alapanyagokat egy spagettihez. Feltettem a darált húsos pörköltszerűséget a tűzhelyre és közben kifőztem a tésztát is. Bő másfél óra alatt elkészült, majd gondoltam felnézek egy kicsit facebook-ra. Eléggé meglepődtem, mikor betöltött a fiókom. Temérdek sok ismerősnek jelölésem és annál is több üzenetem volt, ismeretlen emberektől. Mivel nem volt semmi dolgom, ezért úgy döntöttem, megnézem őket. Viszont az első elolvasása után kétszer is átgondoltam a dolgot. Nem értettem, hogy mire ez a sok sértés, bántás és fenyegetés, amikor nem is ártottam senkinek. Természetesen az összes Ya Ou-ról szólt és a nagy részükben leribancoztak, vagy csak szimplán elküldtek a francba. Nem tudom mi van ezekkel az emberekkel. Semmi közöm hozzájuk és ok nélkül bántanak. Nem válaszoltam egyikre sem, mert nem akartam, hogy visszaéljenek ezzel. Semmit nem tudnak a Ya Ou és köztem lévő kapcsolatról és máris úgy könyvelnek el, hogy el akarom venni Tőlük. Pedig ez nem igaz! Azért nagyon szíven ütöttek ezek a nem éppen kedves mondatok. Alapból elég érzékeny típusú ember vagyok és könnyen eltörik nálam a mécses. Nos, hát most is ez történt. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyenekkel foglalkoznom, de sajnos túlságosan is érdekel, hogy mit mondanak az emberek rólam. Idiótán pityeregtem, miközben a sok levelet olvastam, majd jobbnak láttam, ha inkább befejezem. Ki sem kapcsoltam a gépet, csak letettem az asztalra és bőgtem tovább. Egy csomag zsebkendőt az ölembe vettem és lefeküdtem a kanapéra. Miután rendesen kisírtam magam, szempilláim elnehezedtek és lassan lehunytam a szemem.

Ya Ou szemszöge:

Az egész napot a stúdióban töltöttük és megállás nélkül a dalokon dolgoztunk, immáron Olivér nélkül. Fura, hogy nem halljuk a hangját és a korgó gyomrát minden órában, de talán majd idővel hozzászokunk.

-És mi van Hannával? –érdeklődött Bence.

-Sikerült rávennem, hogy költözzön hozzám.- mondtam vidáman.

-Húúú.- szóltak egyszerre Szikivel.

-Most mi van?- néztem Rájuk értetlenül.

-Semmi. Csak a vak is látja, hogy rég nem barátság van köztetek.- mondta Sziki.

-Hát Ti hülyék vagytok! – fújtam Rájuk.

-Persze. Mi vagyunk a hülyék.

-Na jó. Inkább hazamegyek. – zártam le a beszélgetést és mivel mára végeztünk, elindultam hazafelé. Siettem, hogy Manó ne legyen sokáig egyedül és negyed óra alatt meg is érkeztem. Kinyitottam az ajtót és beléptem a csend uralta lakásba. A nappaliban megpillantottam Hanna laptopját és a kanapén észrevettem a mélyen alvó gazdáját is. A környék tele volt zsepivel és arcára nézve, úgy tűnt, mintha sírt volna. Kezembe vettem a kikapcsolatlan gépet és megláttam Manó facebookját és egy csomó üzenetet. Nem akartam kutakodni a fiókjában ,de épp meg volt nyitva egy üzenet. Amint elolvastam, egyből leesett, hogy azért néz ki ilyen szomorúnak. Nagyon dühös lettem, hogy mindenféle információ nélkül bántják Őt miattam, teljesen jogtalanul. Inkább leállítottam és eltettem a szerkentyűt, mert ha tovább olvasom, akkor biztos, hogy nem állom meg szó nélkül. Óvatosan karjaimba vettem a szunyókáló Hannát, és bevittem a szobámba. Lefektettem az ágyra, ügyelve, hogy ne ébresszem fel és betakartam, majd kimentem a konyhába. Csodálkozva pillantottam meg a tűzhelyen lévő ételt. Hihetetlen, hogy még főzött is nekem. Elővettem egy tányért és szedtem rá a tésztából és a szószból. Reszelt sajttal meghintettem és a mikróba tettem melegedni. Se perc alatt elkészült és jóízűen megettem. Istenien tud főzni. Még szakácsnak is elmehetne. Kiürült tányéromat elmostam és ezt követően elmentem zuhanyozni. Jó fél óráig folyattam magamra a vizet , majd törölközés után felvettem egy alsónadrágot és egy pólót. Fogat mostam és elhagyva a fürdőt, csendben léptem be a szobámba, ahol Manó változatlanul aludt tovább. Nem akartam már felébreszteni, majd reggel megbeszélem Vele a dolgokat. Halkan bemásztam mellé az ágyba és egy puszit nyomtam hófehér arcára. Nagyon felbosszantott ez az eset, de megpróbáltam elaludni.

5. rész

Sziasztok. Meghoztam az ötödik részt. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott kommenteket és pipákat. Higgyétek el, nagyon sokat jelentenek nekem.Köszönöm a biztatást is és igyekszem minél érdekesebb részeket hozni nektek. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást és továbbra is azt kérem, hogy fejtsétek ki a véleményeteket. Kövi rész szombaton jön. :))

A hazaút csendben telt el. Láttam rajta, hogy feszült és bántja valami, ezért inkább meg sem szólaltam. Kis idő múlva leparkolt a házunk előtt és kiszálltunk. Kulcsaim segítségével bejutottunk a lakásba és egyből a szobámba mentünk. Leült az ágyamra és tenyerébe temette arcát. Leguggoltam elé és térdére pakoltam a kezem.

-Mi a baj? – kérdeztem, mire rám emelte tekintetét. Szeme könnyes volt, arca szomorúságot árasztott.

-Olivér kilépett. – mondta ki nehézkesen ezt a két szót, ami igencsak váratlanul ért.

-Micsoda? De miért?

-Mások az elképzelési, mint nekünk és szeretné valóra váltani az álmait.

-Nagyon sajnálom, de Őt is meg tudom érteni.

-Én is megértem és mindenben támogatom, de Olivér az egyik legjobb barátom és most úgy érzem, hogy el fogom veszíteni.

-Dehogy fogod! Gondolj csak a mi kapcsolatunkra. Egy évig nem láttuk egymást és most ugyanolyan viszonyban vagyunk, mint azelőtt. – próbáltam vigasztalni.

-De mi van, ha soha többé nem fogom látni? – nézett rám kétségbeesve.

-Biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni. Most elmegy egy kicsit, éli az álmait és idővel hazatalál majd.

-Bár így lenne.

-Hidd el, így lesz. Mondtam én valaha is butaságokat?

-Hát azért volt rá példa. – mosolyodott el.

-Látom, a humorérzékeddel nincs gond. – ültem le mellé.

-Azzal sosem volt. Viszont van itt még valami. – folytatta.

-Ugye nem még egy rossz hír?

-Nem.

-Mondjad már! – sürgettem.

-Jól van, na! Szóval, tegnap beszéltem Ákossal és azt mondta, hogy pár héten belül összeköltözik a barátnőjével, úgyhogy felszabadul a szobája. És arra gondoltam, hogy ha fel szeretnél költözni Pestre, akkor a Tiéd lehetne az a szoba. Mással nem szívesen osztanám meg a lakást. – mondta.

-Huuu! – sóhajtottam egy nagyot. – Igazából még nem sikerült értelmes döntést hoznom, és ez a hír egy kicsit váratlanul ért.

-Kérlek! Mindennél jobban szükségem van most Rád és egy napot nem bírnék ki nélküled.

-Jó. De így is várnod kell, míg Ákos ki nem költözik. – egyeztem végül bele.

-Arra semmi szükség. Addig elleszünk a szobámban.

-Te ezt előre kitervelted? – néztem Rá.

-Volt min gondolkodnom az éjjel. Akkor reggel költözöl? – kérdezte.

-Hova sietsz ennyire? Még össze is kéne csomagolnom.

-Csak a legszükségesebb dolgokat szedd össze, a többiért majd visszajövünk. – szólt lelkesen.

-Tudok én neked nemet mondani? – mosolyodtam el, mire az Ő arca is felderült. – De akkor itt kell maradnod éjszakára.

-Rendben. De reggel nem lesz lustálkodás, hanem korán felkelünk és összepakolunk. – főnökösködött.

-Az a korán hány órát takar?

- Hét.

-Mennyi? – kérdeztem vissza, mint aki nem hallotta.

-Ne sápítozz! Egyszer kibírod!

-Majd meglátjuk. Most viszont csináljunk valami kaját, mert éhen pusztulok. – álltam fel és Ő is így tett. Lementünk a konyhába és eldöntöttük, hogy csinálunk sült krumplit. Bekapcsoltam a rádiót és zenehallgatás közben meghámoztuk a krumplit. Nem tudom miért, de ha meghallok egy ismerős dalt, egyből énekelni kezdem, és néha még táncolok is hozzá. Nem zavartattam magam, hogy Ya Ou is itt van, mellettem, hisz tudja milyen bolond tudok néha lenni. Nincs valami jó hangom, szóval egy kicsit azért sajnáltam a füleit.

-Hanna, drágám! Nem lehetne, hogy inkább csak táncolj? Az valahogy jobban megy, mint az éneklés.!- fogta be fülét.

-De kedves vagy! – forgattam a szemem. – Akkor Te meg énekelj! – néztem Rá.

-Oké. – helyeselt és dalolni kezdte az épp elkezdődő Álmodj még sorait. Közben feltettük sülni a megmosott krumplit és csak ámultam milyen varázslatos hangja van. Az első perctől fogva imádom a különleges mély hangját. Nem is tudom mihez hasonlítani. Ha elkezd énekelni, minden megszűnik körülöttem és csak a hangjára figyelek. Most is ez történt és észre sem vettem, hogy már vége lett a dalnak és még mindig tátott szájjal bámultam.

-Mi az? – mosolyodott el.

-Imádom a hangod. – néztem Rá fülig pirulva.

-Én meg ahogy táncolsz.

-Na jó. Ha így kölcsönösen imádjuk egymást, akkor megnézhetnénk a kaját, mert le fog égni. – léptem a tűzhelyhez és belekukkantottam a krumplisütőbe. Már egész jól átsült, úgyhogy kiszedtem egy tálba, majd megteríttettük az asztalt és enni kezdtünk.

-Öcsédet otthon hagytad egyedül? – kérdeztem.

-Nem. Tegnap hazament apához. – szólt két falat között.

-Értem. De ugye nem fog szétesni a banda, mert Oli kilépett?

-Nem. Folytatjuk tovább, hisz ez a mi álmunk és a rajongók is számítanak ránk.

-Akkor megnyugodtam. – folytattuk tovább az evést. Miután befejeztük, gyorsan elpakoltunk és felmentünk a szobámba.

-Nézünk valami filmet? – néztem Rá kérdőn.

-Nem aludni kéne inkább? Téged ismerve, egy élmény lesz reggel kirángatni az ágyból.

-Jó. Akkor fürödjünk meg és feküdjünk le. – mondtam.

-Menj előre! – szólt, majd megkerestem a pizsamám és a fürdőbe indultam. Igyekeztem gyorsan elkészülni, majd átadtam Ya Ou-nak a helyet. Addig megágyaztam és feltettem töltőre a telefonom. Amikor belépett az ajtón, kicsit meglepődtem, hogy csak egy fekete színű boxert viselt. Felém indult, és lefeküdt mellém. Betakaróztunk, majd leoltottam a lámpát.

-Jó éjt, Manó. – suttogta.

-Jó éjt. – mondtam és kis idő múlva elaludtam.

Ya Ou szemszöge:

Kora reggel az ébresztőóra hangos csipogására ébredtem. Nagy nehezen elhallgattattam és megdörzsöltem álmos szemeim. Ahogy kitisztult a látásom, Hannára pillantottam, aki még az igazak álmát aludta szorosan mellettem. Arcomra széles mosoly kúszott látványától és megsimogattam puha arcát. Végre újra teljesnek érzem magam, most, hogy itt van velem. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró lányból mennyi szeretet és tisztaság árad. Mellette mindig jobban érzem magam és elég pár szó ahhoz, hogyha baj van, akkor megnyugtasson. Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküle ezt az egy évet. Talán a munka miatt nem tűnt olyan vészesnek. De egy biztos, most, hogy visszakaptam, soha többé nem fogom elengedni. 

Kikászálódtam az ágyból és felvettem a tegnapi ruháim, majd a fürdőben megmostam az arcom és megigazítottam kócos hajamat. Visszamentem a még mindig szunyókáló lányhoz és megpróbáltam felébreszteni. Bár Őt ismerve ez a feladat szinte lehetetlen.

-Manó!! Ébresztő! – ültem le mellé és először finoman keltegettem, de nem reagált semmit.

– Manó!!! – szólongattam hangosabban, mire csak nyöszörgött és a fejére húzta a takarót. Nem volt mit tenni, kimentem egy pohár vízért. Jó hideget töltöttem, és visszamentem. Kezem a pohárba nyomtam és a rákerült folyadékot egyenesen Hanna arcára fröcsköltem.

-Jézusom!!! – kelt fel ijedtében.

-Hát jó reggelt! – nevettem Rajta.

-Te normális vagy? Kora reggel a szívbajt hozod rám! – nézett rám mérgesen.

-Sajnálom Manó, de nem voltál hajlandó felkelni, pedig az este figyelmeztettelek.

-Jó, most már örülhetsz! Fent vagyok. De még egy ehhez hasonló ébresztés és véged! – morgolódott, majd felkelt. Ruháival a fürdőbe ment és nem sokkal később frissen és mosolyogva lépett be az ajtón.

-Na, pakolhatunk? – néztem Rá kérdőn.

-Aha. – indult szekrényéhez. – Leveszed a bőröndömet? Nem érem el. – pislogott kérlelve.

-Persze. – léptem mellé és leemeltem a szekrény tetejéről. Letettem az ágyra és kinyitottam. Addig Ő szorgalmasan dobálta ki a ruhadarabokat, néhány még rám is került.

-Ennyi ruhából egy boltot is nyithatnál. – kuncogtam.

-De vicces vagy! Inkább pakold befelé a táskába. – fordult vissza és folytatta a kutakodást. Miután egy kisebb hadseregnek elegendő ruhanemű terítette be az egész szobát, a fürdőből is egy nagy halom cuccal tért vissza.

-Azt azért ne felejtsd el, hogy kocsival vagyunk és nem egy kamionnal! – figyelmeztettem.

-Most mi van? Ezek csak a legfontosabb dolgaim. – tömködte a teli bőröndöt. Még eltette a laptopját és az ehhez tartozó kütyüket és végre elkészültünk. Lehordtam a csomagokat a kocsihoz és beerőszakoltam a csomagtartóba. Végül Hanna is megjelent és a kapu bezárása után kocsiba ültünk és elindultunk.

-Komolyan gondoltad ezt az egészet? – nézett rám, miközben az utat kémleltem.

-Persze, de miért? – kérdeztem vissza.

-Mert szerintem egy hét alatt az agyadra fogok menni.

-Ha 20 év alatt nem mentél az agyamra, akkor ezután sem fogsz. – mondtam.

-Hát jó. De ne mondd, hogy nem szóltam. – mosolygott és nekidőlt az ablaknak.

-Csak nem álmos vagy?

-De, képzeld igen. És, ha már ilyen érdeklődő vagy, akkor elmondanám, hogy éhes is vagyok! – nyafogott.

-Kibírod hazáig?

-Nem hiszem.

-Akkor majd megállunk valahol.

-Az jó lesz. – tette kezét hasára. Egy órával később végre már Pest közelében jártunk. Amint Hanna meglátta az első McDonalt's-t, rögtön meg kellett állnunk. Én csak egy sajtburgert ettem, de Ő szinte kikérte a fél éttermet.

-Csak tudnám, hova veszik el benned az a sok kaja. – néztem, milyen jóízűen tömi a buksiját.

-Van itt hely mindennek! – mosolyodott el és falatozott tovább. Miután mindent megevett és látszólag jól lakott, visszaültünk a kocsiba és meg sem álltunk hazáig. Még 20 percig utaztunk, aztán megálltam a ház előtt. Kioperáltuk Hanna cuccait a csomagtartóból és mivel elég necces lett volna a harmadikra felvánszorogni, megvártuk a liftet. Mikor felértünk, előkotortam a lakáskulcsot é bementünk. Lepakoltam a bőröndöket a szobámban és leültünk egy kicsit a kanapéra.

-El kéne mennünk még vásárolni. Semmi ehető nincs itthon. – néztem mosolygós arcára.

-Oké. – egyezett bele és újra útnak indultunk, de most gyalog. Út közben másoltattunk Neki  lakáskulcsot, majd a bevásárlóközpontba igyekeztünk. Amikor odaértünk, meglepetten néztem a rengeteg embert a bolt előtt. Nem tudtuk mit kereshettek itt, de nem foglalkoztunk velük. Viszont ahogy az ajtóhoz értünk, egy hangos kiáltást hallottunk.

-Nézzétek! Az ott Ya Ou a ByTheWay-ből és egy ismeretlen lánnyal van! – kiáltott valaki és már csak azt láttuk, hogy egy csomó ember szalad felénk kamerával és fényképezőgéppel.

-Francba, az újságírók! – szóltam mérgesen. – Gyere! – ragadtam meg Hanna kezét, aki eddig szótlanul figyelte az eseményeket, és húztam magammal. Berohantunk a szerencsére jó nagy hipermarketbe, de oda is  követtek. Fogalmam nem olt, hova bújjunk, de hirtelen megpillantottam egy ajtót, szertár felirattal és csak remélni tudtam, hogy nyitva van. Manó szótlanul szedte a lábait utánam és mázlinkra nyitva volt. Gyorsan bementünk az igen csak szűk kis helyiségbe és becsuktam az ajtót.

-Ya Ou, mi folyik itt? – kérdezte értetlenül, mire finoman az ajtóhoz nyomtam és befogtam a száját.

-Csssss! – néztem a kissé ijedt lány gyönyörű szemeibe. Elenyésző volt arcunk között a távolság és maga alá kerített egy különös érzés.