23. rész

Sziasztok. Bocsánat, hogy megint csúszásokban vagyok, de kicsit sűrű volt a karácsonyom. Remélem mindenki degeszre ette magát ebben a pár napban. :P Itt is lenne az újabb fejezet, ami most kissé romantikusra sikeredett. Rég volt már ilyen, ezért is gondoltam, hogy most kicsit felszínre hozom Hanna és Ya Ou kapcsolatát. Nem is fecsegnék tovább, jó olvasást és várom a véleményeket. :))


Ya Ou szemszöge:

Tizenegy óra huszonöt perc. Ennyit mutatott a mobilom kijelzője, mikor kinyílt a szemem. Hanna még édesen szunyókált, fülig takaróba burkolózva. Biztosan nagyon fáradt volt, hosszú hét volt ez mindkettőnknek. Álmomban kitaláltam, hogy elviszem ma ebédelni, aztán pedig reményeim szerint eltöltünk együtt egy romantikus estét. Óvatosan felkeltem mellőle és telefonommal a kezemben kicsoszogtam a nappaliba. Egy jó barátom Pest egyik jó hírű éttermében dolgozik, úgyhogy megpróbáltam még asztalt foglalni. Szerencsére még volt szabad asztaluk egy órára, ezért miután végeztem a telefonálással, visszamentem Manóhoz. Ideje volt felébreszteni. Elsöpörtem arcából az oda omló hajtincseit és egy puszit nyomtam a homlokára. Féloldalasan elmosolyodott, aztán lassan kinyitotta mogyoróbarna szemeit és álmosan pislogott rám.
-Jó reggelt, hétalvó. - néztem Rá mosolyogva.
-Szia. - nyújtózott ásítozva.
-Ha felébredtél, akkor kapd össze magad, mert elmegyünk ebédelni.
-Ebéd? - nézett kikerekedett szemekkel.
-Mindjárt dél. - tudattam Vele az időt.
-Hova megyünk?
-Titok. - simítottam végig arcán, aztán magára hagytam, hogy elkészülhessen. Közben én is rendbe szedtem magam. Egy sötét kék farmert vettem fel egy világos inggel és rá még egy vastagabb pulóvert. Nagyon hideg van mostanában, egyre jobban közeleg a tél. A fürdőben megigazítottam a hajam, majd felvettem a cipőm és a kabátom és már csak lassú barátnőmre vártam.
-Mindjárt kész vagyok! - rohant be a fürdőbe és negyed óra múlva előmászott onnan tökéletes külsővel.
-Meseszép vagy. - fogtam kezeim közé arcát és egy puha csókot leheltem ajkaira. - Mehetünk? - kérdeztem, mire bólintott és apró kezét a tenyerembe csúsztatta, majd elindultunk. Sietősen az autóhoz mentünk és gyorsan beültünk a hideg és a szél elől. 
-Miért van ilyen hideg? - kérdezte vacogva.
-Talán mert december van.
-Olyan hamar eltelt a nyár. - sóhajtott.
-Igen, pedig mennyi minden történt. - mosolyodtam el, miközben visszaemlékeztem. Az a júniusi nap, mikor újra a karjaimban tarthattam, azt hittem az lesz életem legszebb napja, de tévedtem. Ha velem van, minden napom olyan, mint egy valóra vált álom. Hihetetlen, hogy ez az apró teremtés mennyire boldoggá tud tenni. Úgy érzem Vele teljes az életem és ennél nem is vágyom többre.
Mire gondolataim végére értem, meg is érkeztünk. Gyorsan kipattantam és kinyitottam barátnőmnek az ajtót. Kézen fogva mentünk be, majd levettük a kabátunkat és egy pincér irányításával elfoglaltuk az asztalunkat.
-Mindig tudsz meglepetéseket okozni. - nézett rám mosolyogva.
-Igyekszem. - mondtam, mikor megkaptuk az étlapot és a választékot kémleltük. Nagy nehezen sikerült döntenünk és leadtuk a rendelésünket. 
-Olyan jó, hogy végre kettesben vagyunk. - szólalt meg kis csend után.
-Nekem mondod? Hetek óta erre a pillanatra vágytam. - néztem csillogó szemeibe, amikben hosszú idő óta most először láttam nyugodtságot. Nyilván sok Neki a hétköznapok stressze, legalábbis remélem, hogy nincs más a háttérben. Közben megérkezett az ebédünk is és enni kezdtünk. Mindketten húslevest kértünk, ami egyszerűen ínycsiklandó volt. Főételként steak-et rendeltünk, a desszert pedig somlói galuska volt, Hanna személyes kedvence. Jóízűen fogyasztotta el az édességet, én pedig mosolyogva néztem.
-Köszi, hogy elhoztál.
-Még nincs vége a napnak. - kacsintottam Rá.
-Mit tervezel? - kérdezte.
-Majd otthon megtudod.
-Akkor megyünk? - nézett rám aranyosan, amin egy jót mosolyogtam.
-Hova sietsz?
-Haza.
-Jó, akkor fizetek és mehetünk. - mondtam és kértem a számlát. Rendeztem az összeget, aztán felöltöztünk és visszaültünk a kocsiba. Nem tartott sokáig a hazaút, hamar ismét a nappaliba kerültünk. Leültünk a kanapéra és az ölembe húztam pehelykönnyű testét.
-Elmondod, mit fogunk csinálni? - pislogott.
-Inkább megmutatom. - fogtam kezeim közé arcát és egy hosszú, forró csókot hagytam mézédes ajkain.
-Hmm. Ez nagyon tetszik. - mosolygott, mire szorosabban húztam magamhoz és folytattuk a nem rég félbehagyott jóleső csókunkat. Ajkait lassan szétnyitotta, így nyelvem bebocsátást nyert a szájába és az övével összefonódva kezdett ismerős táncba. Pici ujjai hajamat túrták, miközben ajkaink tökéletes ritmusban falták egymást. Rettentően hiányzott már testének közelsége és melegsége. Napról-napra egyre nehezebb visszafognom magam, hogy ne kezdjek olyasmibe, amit Ő még nem szeretne. Természetesen tiszteletben tartom a kérését, még ha nehezemre esik, akkor is.
Zihálva vált el tőlem, szemei gyémántként csillogtak, miközben a tekintetem ejtette rabul. Életemben nem láttam még egy hozzá hasonló lányt és az egészben az a legszebb, hogy még csak nem is sejti, hogy az életemnél is többet jelent számomra. Ajkai vége kiflit alakítva húzódtak mosolyra, amivel mindig megszédít.
-Ne bámulj már! - mondta aranyosan és láthatóan zavarba jött. Igyekezte ezt leplezni, mellkasomba fúrta a fejét és hozzám bújt. Felkuncogtam ezen és hosszan megöleltem. Vanília illatú haja és vattacukor aromájú parfümje külön-külön is megrészegít, nem még ha mindkettő egyszerre csiklandozza az orromat. Mélyet szippantottam finom illatából, majd ismét rám emelte csodaszép tekintetét és kislányos arccal nézett rám. Nem is értem, hogy 20 év alatt hogy nem figyeltem fel arra a varázslatra, ami benne lakozik. Talán túlságosan is féltem, hogy elveszíthetem a barátságát, ami szerencsére nem valósult meg. Az idő elteltével észhez tértem és sok tétovázás után végül beismertem, hogy mit érzek iránta. Tisztán emlékszem arra a napra, mikor berontottam a szobájába és letámadtam szegényt. Az pedig, ami utána történt, maga volt a csoda. Boldogan emlékeztem vissza, miközben törékeny testét öleltem.
-Szeretlek. - simítottam el haját szépséges arcából.
-Én is szeretlek. - válaszolt szégyellősen és puha ajkait ismét az enyémeken éreztem. Gyengéd csókjai ismét más világba

repítettek, amiben csak mi ketten  voltunk. Nyelvünk vad csatát vívott, ujjaimat pedig pólója alá vezettem. A hideg rázta az érintésemtől és még szorosabban húzott magához. Lassan feljebb és feljebb húztam a rajta lévő fehér ruhadarabot, amit meglepő módon engedett. Amikor már hasa teljesen fedetlen volt, két kezét a magasba emelte, én pedig levettem róla a felsőt és a földre dobtam. Ő is hamar kiszabadított az ingemből és az is a padlón landolt valahol. Felsőtestünk összeért, csókunk egyre mélyebb lett, testünkből áradó forróság pedig egészen felforrósította a levegőt. Finoman a kanapéra fektettem és ott folytattuk tovább. Telhetetlenül faltuk egymás ajkait, mikor már nem volt levegő a tüdőnkben, zihálva váltunk el egymástól néhány pillanatra, aztán újra a másik ajkait ízlelgettük. Már épp nadrágjából próbáltam kihámozni, mikor váratlanul megszólalt a csengő. Kicsit megijedtünk mindketten és elszakadtunk egymástól.
-Kinyitod? - pislogott rám kipirulva. Sóhajtva lemásztam Róla, felvettem az ingemet és indultam ajtót nyitni. Megvártam, míg Rá is felkerül a felső, aztán elfordítottam a kulcsot a zárban és szélesre tártam a faszerkezetet, aminek a túloldalán Hanna osztálytársa, Ricsi állt.
-Heló. - köszöntem meglepetten.
-Szia. - nézett végig rajtam. - Öhm..., Hanna itthon van? - kérdezte.
-Persze. Manó! Téged keresnek. - kiabáltam Neki, mire kócos haját igazgatva Ő is megjelent.
-Szia, Ricsi. Hát Te?
-Nem akarok zavarni, csak a pénteki házit szeretném elkérni. - motyogta zavartan.
-Oké. Mindjárt leírom Neked. - szólt barátnőm és már el is tűnt.
-Gyere be! - álltam el az útból és beljebb lépett. Leültünk a kanapéra, ahol még 5 perce forrón csókolóztunk Hannával. Kínos csend állt be a szobában és szerintem mindketten elég kényelmetlenül éreztük magunkat. Nyilvánvaló, hogy nem pusztán barátként tekint Hannára, ez látszik a nézéséből is. Már épp kezdtem volna szövögetni a gondolataimat, mikor Manó visszalibbent hozzánk egy cetlivel a kezében.
-Tessék. Nem vettünk túl sok mindent. - nyújtotta át a fiúnak.
-Köszi. Akkor én megyek is. Holnap találkozunk. - nézett barátnőmre, aki egy mosolyt küldött felé és kikísérte. Még hallottam, hogy elköszön, aztán csapódott az ajtó, Hanna pedig lekuporodott mellém.
-Tökéletes az időzítése. - mondtam.
-Talán jobb is, hogy így történt. Ne értsd félre, nagyon szeretlek, csak nem szeretném elsietni a dolgokat. - nézett rám.
-Tudom, Picim és megértem. Tudok várni. - húztam magamhoz.
-Köszönöm. - suttogta, mire hajába pusziltam.
-Gyere, fürödjünk meg, aztán üljünk be a tv elé. - álltam fel és felhúztam Őt is. Vettünk egy forró fürdőt, aztán az ágyban összebújva töltöttük el a nap további részét.

22. rész

Szépséges napot kívánok mindenkinek! :) Örömmel mondhatom, hogy hivatalosan is megkezdődött a téli szünet. Élvezzétek ki minden pillanatát. Itt is lenne a kövi rész, igazából nem is mondanék többet. Jó olvasást. :))



Hanna szemszöge:

-Manó, áruld már el mi történt! - faggatott tovább Ya Ou. Egyszerűen nem voltam képes elmondani neki az igazat és tulajdonképpen nem is tehettem. Inkább hazudok, minthogy Őt is bajba sodorjam.
-Nem történt semmi. - próbáltam elhitetni vele, mintha olyan könnyen elhinné.
-Ezt ne nekem próbáld meg bemesélni! Nem láttalak ennyire kiborulva azóta,.....- itt elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. - Mondd, hogy nem a bátyád keze van a dologban! - nézett rám szigorúan.
-Nem! Vagyis igen, de nem úgy. - beszéltem össze-vissza.
-Ne terelj, hanem bökd ki végre, hogy mi van! - emelte fel a hangját. - Ha csinált Veled valamit, én esküszöm,.....
-Hagyd már abba! - szakítottam félbe. - Azt sem tudod mi történt, de máris Szabit okolod!
-Talán, mert nem vagy hajlandó beavatni!
-Mondjuk, ha nem ordítoznál velem és hagynál szóhoz jutni, már rég tudnál mindenről! - keltem ki magamból én is.
-Jó, befogtam. Hallgatlak. - ült le mellém a kanapéra.
-Szóval, annyi az egész, hogy tegnap feljött Szabi és megbeszéltük a dolgokat. - igyekeztem hihetően tálalni a dolgokat. Végül is, igazat mondtam, csak épp nem emiatt borultam ki.
-Komolyan felengedted a lakásba? - nézett rám nagy szemekkel.
-Igen. És kibékültünk.
-Hát ez remek! Na és vajon meddig? - kérdezte cinikusan.
-Ya Ou, ne kezdjük ezt megint! Megbánta, amit tett, bocsánatot kért, felejtsük el!
-Persze. Te lehet, hogy könnyen elnézed Neki, mert naiv fejjel azt hiszed, hogy minden szép és jó lesz, de nekem kellett végignézni régen is, ahogy szenvedtél miatta és ne haragudj, de ilyet többször nem játszunk!
-Nem is kell! És örülnék, ha lezárnánk a vitát. Ő a testvérem! Nem tilthatod meg, hogy találkozzak Vele!
-Jó, én itt befejeztem! De ha megint a padlóra küld, ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek! - zártuk le a témát. Nem szeretek Vele veszekedni, de ha csak hazugság árán tudom megvédeni, akkor legyen.
-Ne legyél már ilyen mérges! Nem akarok veszekedni. - néztem Rá, mire megenyhült a tekintete.
-Tudod nagyon jól, hogy én sem, csak féltelek.
-De nem kell! Ha baj van, szólni fogok.
-El is várom!
-Ma itthon maradsz? - kérdeztem.
-Nem lehet. Koncertünk van.
-Ezt nem hiszem el!
-Tudod, hogy a hétvége a koncerteké.
-Igen. A hétköznap pedig a próbáké, interjúké, edzéseké, én meg már lassan csak képről látlak!
-Ne haragudj! De megígérem, hogy holnap csak a Tiéd vagyok. - húzott magához.
-És meddig? Reggel kilencig?
-Nem. Egész nap. Még a telefonom is kikapcsolom.
-Jó, de ha le mersz lépni, véged! - néztem Rá fenyegetően.
-Nem fogok. És most mit csináljunk? Még van pár órám indulásig.
-Bújjunk vissza az ágyba és lustálkodjunk! - másztam az ölébe és egy puszit nyomtam az arcára.
-Fel se kellett volna kelni, ha nem kapsz hisztirohamot! - mosolyodott el, majd felvett és bevitt a szobámba. Óvatosan az ágyra fektetett és bebújt mellém.
-Mikor jössz haza? - kérdeztem.
-6 körül. - simogatta az arcom. Kicsit elszomorodtam, de ugyanakkor meg is könnyebbültem, mert így le tudok lépni feltűnésmentesen. Egy darabig csak lustálkodtunk, összebújtunk és élveztük egymás közelségét. Hamar eltelt az idő, Ya Ou-nak pedig készülnie kellett. Én is rávettem magam és kimásztam az ágyból, majd felöltöztem.
-Sietek haza, életem. - fogta kezei közé az arcom.
-Jó bulizást!
-Nélküled nem az igazi. Na szia! - nyomott egy csókot a számra, majd elviharzott. Fél egy múlt, úgyhogy nekem is muszáj volt kezdeni magammal valamit, mivel egykor jelenésem lenne, de őszintén szólva semmi kedvem nem volt hozzá. Végül összeszedtem magam, elkészültem és elindultam. Ugyanarra a helyre érkeztem, mint tegnap és épp akkor állt meg a fekete BMW is.
-Gyere, kis szívem, dolgunk van! - húzta le az ablakot Kristóf.
-Seggfej! - mondtam flegmán, majd beültem. Nem szóltam hozzájuk és szerencsére ők sem zaklattak. Miután megérkeztünk, kiszálltunk és bementünk, ahol megpillantottam a bátyámat. Kissé megkönnyebbültem és rögtön meg is öleltem.
-Szia, Húgi. - nyomott egy puszit a fejem búbjára.
-Félek. - néztem Rá.
-Nincs mitől. Itt vagyok. - ölelt szorosan, én pedig mellkasába fúrtam a fejem.
-Na, kezdjünk bele! - kiabált Kristóf, mire elengedtem Szabit.
-Szóval, Hanna! - hangsúlyozta ki a nevem. - Öt hetünk van, hogy megtanítsatok minket táncolni, úgyhogy a helyedben máris belekezdenék.
-Mi lenne, ha nem parancsolgatnál? Egy ilyen szedett-vedett csürhét mégis hogy a francba tanítsak meg táncolni? A profik is megszenvednek a Street's-el, nem még ti! - néztem végig rajtuk.
-Na, idefigyelj! - ragadta meg a karom. - Ha nem szeretnéd, hogy a kis barátod balesetet szenvedjen útközben, akkor kapd össze magad! - fenyegetett, nekem pedig teljesen elborult az agyam.
-Ha valami baja esik, az biztos, hogy kicsinállak! Ne merd Ya Ou-t még egyszer a szádra venni, mert a saját kezemmel fojtalak meg! - kiabáltam, miközben a mellkasát püföltem, de még csak meg se rezzent.
-Szabi, vidd ki innen a húgodat és rakd helyre, mert ha én fogom, azt nem teszi zsebre! - utasította a bátyámat, aki megfogta a kezem és kihúzott az udvarra.
-Hanna, te magadnál vagy? Azt akarod, hogy kicsináljon? - vont kérdőre dühösen.
-Nem fogom hagyni, hogy Ya Ou-val fenyegessen!
-Pont azért csinálja, mert tudja, hogy erre ugrasz! Azért teszi, mert így rávehet bármire! Türtőztesd magad, kérlek!
-De nem megy! Gyűlölöm ezt a barmot és nem fogok jó képet vágni hozzá!
-Minden rendben? - jött ki  a fekete hajú srác, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
-Igen. - válaszolt Szabi.
-Beszélhetek Vele? - nézett a bátyámra, majd rám.
-Persze. - engedett el.
-Szabi, ne hagyj itt! - fogtam meg a karját.
-Nyugi, Marci nem olyan, mint ők. - nyomott egy puszit a homlokomra és egyedül hagyott minket.
-Mit akarsz? - kérdeztem flegmán.
-Először is, bemutatkoznék. Marci vagyok. - nyújtotta felém a kezét. Sokkal barátságosabban festett, mint a többi és a hangjában is volt valami.
-Hanna, de gondolom ezt már tudod. - fogadtam el a kéznyújtását.
-Nézd! Én nem akarok okoskodni, de én sem önszántamból vagyok itt, ezért gondoltam, hogy beszélhetnénk pár szót.
-Mi az,  hogy nem önszántadból? - néztem Rá furán.
-Kristóf a bátyám, én pedig táncos vagyok. Innentől kezdve nem nehéz összerakni a sztorit. Engem is megfenyegetett, úgyhogy nem volt más választásom. - mondta, mire teljesen elképedtem. Ez az ember tényleg beteg, ha még a saját testvérét is képes belerángatni.
-Nem irigyellek a seggfej bátyád miatt!
-Én se magamat, de most nem ez a lényeg. Kettőnknek kell  ezt a sok szerencsétlent megtanítani táncolni. Szinte lehetetlen feladat, de nincs más választásunk, úgyhogy mi lenne, ha összefognánk és kitalálnánk valamit?
-Van ötleted? - kérdeztem.
-Van néhány.
-Gyertek már! Nem érünk rá egész nap! - ordított Kristóf, mire összenéztünk.
-Menjünk, mert mindjárt felrobban! - biccentett Marci, majd visszamentünk. Némi vita után sikerült beállítani őket és mivel nekem semmi ötletem nem volt, Marcival megbeszéltük az övét és megmutattuk nekik a lépéseket. Szerintem mondanom sem kell mennyire bénák voltak. A fele nem tudta melyik a jobb lába, a másik fele meg nem tudott számolásra lépni. Fogalmam sincs hogy akarnak egy ilyen kemény versenyt megnyerni, ha néhány lépést sem képesek hibátlanul megtenni. Három órás kemény gyakorlás után is rettenetesen festett az egész és nagyon kételkedtem benne, hogy lehet ez még jobb is.
-Mára ennyi! Holnap folytatjuk! - szólt Kristóf.
-Holnap biztos nem! Nem érek rá! - vágtam közbe.
-Rá fogsz érni kis szívem, mert azt mondtam!
-Én meg azt, hogy holnap dolgom van! Tőlem a hét minden napján próbálhatunk, de a vasárnapomat nem adom! - álltam ki az igazamért.
-Tudod mit? Legyen, csak ne hisztizz itt nekem! - egyezett bele, mire öntelten elmosolyodtam. - Marci, vidd haza a hercegnőt! Nekünk még dolgunk van! - szólt a fiúra. Szabitól elköszöntem, aztán amilyen gyorsan csak lehetett ott hagytam őket. Beültem Marci mellé az autóba és elindultunk.
-Azért nem semmi csaj vagy te! - mondta.
-Miért?
-Még a többiek sem mernek visszaszólni Kristófnak, te meg úgy kiosztod, hogy csak pislogok. Mellesleg hatásos is.
-Nem szeretem, ha ilyen egoista barmok parancsolgatnak.
-Azt én sem, de hát nincs mit tenni.
Az út további része csendben telt, végül megálltunk és kiszálltam. Elköszöntem Tőle és igyekeztem minél hamarabb hazaérni. Szerencsére Ya Ou még nem ért haza, úgyhogy nem buktam le. Gyorsan szétnéztem a hűtőben és összedobtam néhány melegszendvicset vacsorára. Csináltam kakaót is és megterítettem, mikor nyílt az ajtó és Ya Ou lépett be rajta.
-Szia Manó! - lépett elém és egy gyors csókot nyomott a számra.
-Éhes vagy? - néztem Rá.
-Nagyon. - fogta a hasát.
-Akkor csüccs le! - mondtam, mire helyet foglalt az asztalnál, én pedig hoztam a szendvicseket és evés közben mesélt a koncertről. Miután befejeztük, elmentünk fürödni, aztán bedőltünk az ágyba.
-Holnap mit csinálunk? - kérdeztem.
-Nem tudom, de nem szabadulsz tőlem. - simított el egy hajtincset az arcomból, én pedig hozzá bújtam.
-Baj van? - ölelt magához.
-Nincs, csak hiányoztál. - suttogtam a mellkasába.
-Te is nekem, Babám. - nyomott egy puszit a homlokomra és nem sokkal később el is aludt. Csak csodáltam milyen édesen szuszog és az járt a fejemben, hogy a szemébe hazudok nap mint nap. Ő nem ezt érdemli, de nem tudok mást tenni. Beleőrülnék, ha baja esne miattam. Gyötört a lelkiismeret furdalás és csak nagyon nehezen nyomott el az álom.

21. rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Köszönöm szépen az előzőhöz érkezett komikat és a plusz feliratkozót is. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))



Tompa hangok bántották a fülem, a fejem lüktetett és valakinek a mellkasa emelkedett alattam. Biztos voltam benne, hogy nem Ya Ou-é. Az övé sokkal izmosabb és különleges illatát sem lehet máséval összetéveszteni. Már pedig akin feküdtem ezer százalék, hogy  nem Ő volt. Borzasztó nehéz volt kinyitni a szemem és megbarátkozni a fénnyel. Szép lassan felemeltem a fejem, szétnéztem és egy idegen autóban hevertem, idegen pasikkal.
-Nézzétek! Csipkerózsika felébredt! - szólt a mellettem ülő, barna hajú, rossz arcú fazon.
-Mit akartok tőlem? - nyöszörögtem halkan.
-Mindjárt megtudod, szívi. - vigyorogtak és pár perc múlva megálltunk.Mindenki kiszállt, engem pedig szó szerint kirángattak az ülésről. Nagyon kába voltam még és alig tudtam megállni a saját lábamon. A fekete hajú, kissé barátságosabb kinézetű srác ezt észrevette és segített a járásban. Valami elhagyatott épületbe mentünk be, azon belül is egy szobába. Engem lelöktek az ágyra, hárman mellém ültek, ugyancsak hárman pedig velem szemben. Iszonyatosan hasogatott a fejem, viszont meglepő módon nem féltem tőlük. Ha igaz, amit Szabi mondott, akkor szükségük van rám és nem hülyék, hogy kárt tegyenek bennem. Néhány percig sutyorogtak valamit, majd a legellenszenvesebb az összes közül megállt  előttem és belekezdett a mondókájába.
-Na, most jól figyelj, kiscica! - kezdte, mire azonnal félbeszakítottam.
-Hannának hívnak! - kértem ki magamnak.
-Én a helyedben befognám a csiripelőmet! - szólt rám. Majd pont Ő fogja megmondani, hogy mit tegyek! Na akkor játszunk egy kicsit az idegeivel. Végül is, ennél már nem történhet rosszabb.
-Gondolom, a bátyád már elmondta, hogy mire számíthatsz, de csak, hogy tiszták legyenek a szabályok, elmondok néhány dolgot. Mostantól minden egyes délután szépen velünk jössz és felkészítesz minket a versenyre! És a helyedben nem törném olyan butaságokon a fejem, hogy esetleg nem jössz el, vagy eljár a szád, különben Szabika sem fogja pár zúzódással megúszni, nem beszélve a kis szupersztár pasidról! - nézett rám fenyegetően.
-Na, most te figyelj ide, te seggfej! - csattantam fel és olyan hirtelen felpattantam a helyemről, hogy mindegyik csak pislogott.
-Nem elég, hogy a nyílt utcán rám támadtok, bedrogoztok és akaratom ellenére elraboltok, de még fenyegetsz is? Kicsit nem ártana bővíteni a szókincsedet néhány olyan hétköznapi szóval, mint például a kérlek, vagy a légy szíves! Alapvető műveltség, ember! Bár hiába, messziről sikít rólad, hogy egy tapló köcsög vagy! - vágtam az arcába a szavakat.
-Mégis mit képzelsz magadról, te ribanc? Felfogod, hogy itt helyben kinyírhatlak? - ragadott meg erősen a vállamnál fogva.
-Nem mondom el még egyszer, hogy Hannának hívnak! Öt betű, ha nehéz megjegyezni, akkor ismételgesd, hátha menni fog! - húztam tovább az idegeit.
-Ti vágjátok ezt? - nézett a többiekre. - Ez a kis csaj totál hülyének néz! - járkált fel-alá.
-Nem nehéz. - mondtam, mire a mellettem ülők felkuncogtak.
-Most bátornak hiszed magad, igaz?
-Nem. Csak utálom az ilyen egoista tuskókat, mint amilyen te vagy! Most pedig díjaznám, ha szépen hazafuvaroznátok!
-Azt lesheted! Addig innen nem mész sehova, míg meg nem beszéltünk mindent!
-Mit kell még megbeszélni? Van más választásom, mint belemenni ebbe az egészbe? Nem vagyok hülye, hogy kockára tegyem a szeretteim életét! - emeltem fel a hangom.
-Okos kislány. - vigyorgott.
-Viszont most mondom el először és utoljára! Ha valami bántódása esik Ya Ou-nak, vagy Szabinak, esküszöm, hogy a börtönben fogsz megrohadni a csicskáiddal együtt! - fenyegetőztem én is.
-Amíg betartod a játékszabályokat kiscica, nem lesz bajuk.
-Te tényleg akkora analfabéta vagy, hogy nem vagy képes felfogni, hogy Hannának hívnak? - néztem Rá, a többiek pedig már hangosan röhögtek.
-Komolyan nem vagy tisztában azzal, hogy elraboltunk? Más könyörögne, hogy ne bántsuk, Te meg az idegeimen táncolsz!
-Még jó, hogy táncos vagyok, igaz? Amúgy meg tudom, hogy nem fogtok bántani. Kellek nektek! - vigyorogtam öntelten, mire nagy szemekkel bámultak rám.
-Nem vagy semmi, szívi! - mondta, mire egy ölni tudó pillantást vetettem Rá. - Akarom mondani, Hanna.
-Ugye, hogy nem nehéz? Hazamehetek? - kérdeztem.
-Gyere. - biccentett, mire mindenki felállt és az autóhoz mentünk. Ismét a fekete hajú srác és a fő tuskó között ültem. Van bennük valami fura. Látszott rajtuk, hogy nem ma született bárányok, de azért nem nézném ki belőlük, hogy bérgyilkos gengszterek lennének. Egész úton nem szólaltam meg, így is kissé elvetettem a sulykot. Ahol rám támadtak, ott megálltak, a fekete hajú pasi kiszállt, majd én is így tettem.
-Holnap kettőre legyél itt! Ne késs, mert még nem ismered őket! - nézett rám komolyan. Egy aprót bólintottam, majd szó nélkül hagytam ott és elindultam haza. Kapkodósan szedtem magam után a lábam. Csak arra vágytam, hogy végre otthon legyek és lehiggadjak. Viszont egyedül megbolondultam volna, úgyhogy amint hazaértem, felhívtam Szabit és megkértem, hogy jöjjön át. Ha két nappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy a bátyámtól kérek segítséget, körberöhögöm az illetőt. Viszont most nincs más választásom. Ya Ou-nak nem mondhatom el, Ricsi nincs otthon és különben sem szeretném belekeverni a hülyeségeimbe, így csak Szabira támaszkodhatok. Ő legalább ismeri őket és fel tud készíteni, hogy mire számítsak. Pár perccel később már szólt is a csengő, én pedig azonnal felpattantam és ajtót nyitottam.
-Jól vagy? Nem bántottak? - rontott be köszönés nélkül.
-Megtisztelő, hogy ennyire aggódsz, de kutya bajom. - bementünk a szobámba és elhelyezkedtünk az ágyamon.
-Hanna! Kristóf felhívott és elmondta mit csináltál!
-Az melyik?
-Az, amelyiket leseggfejezted!
-Mert az is!
-Húgi, nem tudod még, hogy milyenek! Most mázlid volt, mert nem drogoztak, viszont ha be vannak tépve, jobb a közelükbe se menni! Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek, de ne teszteld a tűrőképességüket! - nézett rám komolyan.
-Igazából fogalmam sincs mi ütött belém, de nem féltem tőlük. Most meg visszagondolva rá, hogy elraboltak és bedrogoztak, elég ijesztő a dolog. Szabi, én ezt egyedül képtelen vagyok végigcsinálni! - mondtam kétségbeesetten.
-Nem is kell. Nem hagylak velük egyedül. Végig ott leszek melletted. - húzott magához.
-Itt maradsz egy kicsit? Ya Ou csak késő este jön haza és nem akarok egyedül lenni.
-Persze, maradok.
Lefeküdtünk egymás mellé, néhány percig csak fürkésztük a másikat, majd a régi időkről beszélgettünk, mikor még minden rendben volt. Nem is tudom hogy fajulhattak el így a dolgok köztünk. Nem tudok megbízni benne, de azt hiszem, jó úton indultunk el ahhoz, hogy normalizálódjon a kapcsolatunk. Mindig is egy olyan testvérre vágytam, aki most velem szemben feküdt. Talán valami megtört, vagy kezd leomlani a Mount Everest-hez hasonló kemény sziklafal közöttünk. Nem tudom, csak azt, hogy hosszú órákon át beszélgettünk és nevetgéltünk. Mintha mindig is ilyen lett volna a viszonyunk egymással. Este hat körül azonban mennie kellett. Úgy elrepült az idő, hogy fel sem tűnt, hogy már kezd sötétedni. Elköszöntünk egymástól, aztán újra egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem is az bánt igazán, hogy így alakult a helyzet, hanem leginkább az, hogy hazudnom kell Ya Ou-nak. Tényleg nem akarom megkockáztatni, hogy bajba sodorjam, úgyhogy bármennyire is nehéz lesz, muszáj eltitkolnom előle a dolgot. Ha ez egyszer a fülébe jut, tuti, hogy soha nem bocsájtja meg. Könnyes szemekkel a fürdőbe mentem és vettem egy forró zuhanyt, majd bebújtam a takaró alá és próbáltam kizárni mindent a gondolataimból és elaludni.

Ya Ou szemszöge:

Elérkeztünk az utolsó koncert végéhez is. Néhány aláírás és kép után beültünk a kocsiba és végre indultunk haza. Nem mondom, Istenesen elfáradtam. Négy koncert egy nap alatt azért le tudja szívni az ember energiáját. Bár, ha még ötöt le kéne nyomnunk, az is simán menne. Hiába vagyunk fáradtak, amint felmegyünk a színpadra és meghalljuk a rajongók sikítását, vagy ahogy az egyik dalunkat dúdolják, elszáll minden, megtelünk energiával és felfrissülten csapunk egy újabb fergeteges bulit. Több, mint egy év után sem fogom fel teljesen, hogy ennyien szeretnek minket és azt, amit csinálunk. Soha nem azért zenéltünk, hogy híresek legyünk, hanem, mert szeretjük csinálni, viszont most már értük is csináljuk. Hisznek bennünk, ami mindennél többet jelent.
Alig egy óra alatt hazaértünk és alig vártam, hogy végre átöleljem az én kicsi Hannámat. Halkan osontam be a házba, gyorsan megfürödtem és Manó szobájába mentem, aki édesen aludt az ágyában fülig takaróba burkolózva. Óvatosan bebújtam mellé, magamhoz öleltem könnyű testét és szinte azonnal el is nyomott az álom.
     Fáradtan és lustán ébredtem, szorosan Hannát ölelve. Ásítottam egyet, majd apró puszikkal próbáltam felébreszteni alvó barátnőmet. Nyöszörögve felém fordult, a mellkasomhoz bújt és aludt tovább.
-Jó reggelt, Szépségem. - simogattam arcát.
-Hagyj aludni! - mérgelődött.
-Ébresztő! - suttogtam a fülébe, mire ellökött magától.
-Ya Ou, hagyjál már!
-Most mi van?
-Semmi, csak szeretnék aludni! - förmedt rám.
-Én meg szeretnék egy kicsit foglalkozni Veled!
-Ezt nem hiszem el! - csattant fel és dühösen kicaplatott a szobából. Komolyan mondom, Rá sem ismerek! Mindig olyan nyugodt és bújós, most meg majdnem leharapta a fejem. Habozás nélkül felkeltem és kimentem utána. A konyhában találtam Rá, ahol egy egész bögre kávét ivott meg egy húzásra.
-Manó, mi a baj? - léptem oda hozzá.
-Semmi! - válaszolt foghegyről.
-De látom, hogy bánt valami. Mindig mosolyogsz, csillognak a szemeid, most meg forrongsz a dühtől.
-Nem kelhetek fel egyszer az életben rosszul? Muszáj nekem mindig mosolyogni? Nem lehet rossz napom néha ebbe a kibaszott életbe? - kelt ki magából.
-Hanna, mi a fene ütött beléd? - húztam vissza, mikor ott akart hagyni.
-Hagyjál! - próbált szabadulni, de nem engedtem.
-Mi baj van? - fogtam kezeim közé arcát kényszerítve, hogy nézzen a szemembe. Könnyfátyolba borult a gyönyörű szempár, de láttam rajta, hogy igyekszik visszafojtani a kitörni kívánkozó sós cseppeket.
-Ne haragudj! - szólt halkan, majd lesütötte szemét. Fejét a mellkasomba fúrta, pici kezeit pedig derekamnál kulcsolta össze és szorosan ölelt magához. Én sem voltam rest a karjaimba zárni és a hátát simogattam, hátha megnyugszik egy picit. Tudtam, hogy valami bántja, mert már rég láttam így kiborulni, de inkább nem kérdeztem semmit, csak szorosan öleltem, simogattam, puszilgattam, hogy éreztessem vele, én mindenben mellette állok. Viszont ha megnyugodott, ki fogom belőle szedni, hogy mi történt, ha addig élek is!

20. rész

Sziasztok. Csütörtök van, így itt az újabb rész ideje. Egy közérdekű közleményem azért lenne. Jövő héttől szerintem péntekenként fogok részt hozni, mert elég sűrűek a hétköznapjaim. Mindössze egy nap csúszásról van szó.  Köszönöm szépen a visszajelzéseket, mind kommentben, mind pedig facebook-on, nagyon sokat jelentenek. Nem nagyon van mit hozzáfűznöm a részhez, úgyhogy jó olvasást. :))


Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg a kórházhoz értünk. Nagyon ideges voltam, amit nyilván Ya Ou is észrevett rajtam, mert jobb kezét az enyémre helyezte, amivel már vagy 5 perce folyamatosan a lábamat ütögettem. Alig vártam meg, hogy leparkoljon, máris kiugrottam a járműből és loholtam befelé.
-Manó, várj már! - hallottam sietős lépteit, majd mellém keveredett. Ahogy beléptünk, egyből megcsapott az a tipikus kórház szag, ami nem éppen kellemes. Rögtön a recepcióhoz mentünk, ahol elnavigáltak a bátyám kórterméhez. Nagy nehezen odataláltunk és az ablakból megláttam az ágyon fekvő testvéremet.
-Menj be hozzá! Itt megvárlak. - simított végig arcomon barátom. Ő is tudta, hogy nem lenne túl jó ötlet, ha bejönne. Senkinek sincs szüksége egy újabb vitára. Kezem végighúztam mellkasán, majd lassan benyitottam a rideg szobába. Csak Szabi tartózkodott a hófehér falú helyiségben és rögtön az ajtó felé kapta tekintetét.
-Húgi! - nézett rám csillogó szemekkel.
-Jól vagy? - léptem közelebb és leültem az ágy szélére.
-Persze. Csak néhány zúzódás. Holnap haza is mehetek. - mondta nyugodt hangon.
-Ők tették ezt veled, igaz? - néztem Rá komolyan, mire csak egy bólintással válaszolt.
-Mondtam, hogy nem viccelnek. Figyelj ide! - nyúlt a kezemért és összekulcsolta sajátjával. - Nem akartalak belekeverni, de most biztos, hogy téged is zaklatni fognak. Maradj mindig Ya Ou mellett, Ő vigyázni fog rád! - nézett a szemembe.
-Mégis hogy tudna vigyázni rám, ha még csak nem is tud az egészről semmit?
-Ne is szólj neki róla! Minél kevesebben tudják, annál jobb!
-Szabi, én nagyon félek. - buggyant ki egy könnycsepp a szememből.
-Ne sírj, kérlek! - csúszott feljebb és magához húzott. - Tudom, hogy szinte soha nem bántam Veled, úgy, ahogyan kellett volna és azt is tudom, hogy nem lehet mindent egyik percről a másikra helyrehozni, de még ha nem is hiszed el, akkor is nagyon szeretlek és büszke vagyok rá, hogy Te vagy a kishúgom. - mondta könnyes szemekkel. Húsz év alatt soha, egyetlen egyszer sem hallottam ehhez hasonlót a szájából és ez most elképesztően jól esett. Ujjaimat szorosan összefontam nyaka körül és hozzá bújtam. Karjait derekam kör fonta és erősen magához ölelt. Eddigi életünk talán első igazi ölelése történt meg közöttünk. Fura volt ilyen közelről érezni a jelenlétét, de ugyanakkor megnyugtatott egy picit. Néhány percig csendesen szorongattuk egymást, majd lassan elengedett. Könnyeim még mindig az arcomat mosták, de kezével finoman letörölte őket.
-Hanna! - szólított meg, mire a szemébe néztem. - Én megértem, hogy haragszol rám és azt is elfogadom, ha soha többé nem bocsátasz meg, de most az egyszer hallgass rám! - kezei közé fogta az arcom, majd folytatta. - Ezeket nem érdekli, hogy lány vagy, sem az, hogy gyengébb vagy náluk. Ha ne adj Isten rád találnak, ne ellenkezz velük, csak csináld, amit mondanak, érted? - magyarázta, én meg csak bólogattam, mint a hülye gyerek.
-Nem fogom hagyni, hogy bántsanak! - nyomott egy puszit a homlokomra. - Most pedig menj, mert vár a lovagod! - pillantott az ablakra, ahonnan lehetett látni, hogy Ya Ou fel-alá járkál a folyosón. Elmosolyodtam, majd újra testvéremre néztem, akinek szintén felfelé görbültek ajkai. Még utoljára hosszan megöleltük egymást, aztán elköszöntem Tőle és elhagytam a szobáját.
-Na? - nézett rám Ya Ou kérdőn.
-Pár zúzódás, de rendbe jön. - válaszoltam, majd átkarolt és indultunk is ki az épületből.

Ya Ou szemszöge:

Kicsit megijesztett a hívás, amit barátnőm kapott, bár nem lepődtem meg, hogy Szabi a kórházban kötött ki. Hanna elég zaklatottnak tűnt azután is, miután kijött testvérétől. A hazaút csendben telt és otthon sem szóltunk egymáshoz. Láttam rajta, hogy bántja valami, már akkor is, mikor kijött a suliból.
-Nem főzünk valami vacsit? - kérdeztem.
-Jó lenne, de tanulnom kell. - felelt szomorúan.
-Akkor menj! Elboldogulok egyedül is. - simítottam végig arcán, majd eltűnt a szobájában, én pedig a konyhába mentem. Szétnéztem a hűtőben és eszembe jutott, hogy imádja a brassóit, ezért neki is fogtam. Nem vagyok valami nagy szakács, de azért ez nem fog ki rajtam. Szép sorjában minden hozzávalót serpenyőbe tettem és már csak főnie kellett. Addig krumplit pucoltam és az is a tűzhelyre került. Míg elkészült az étel, megterítettem és megnéztem Hannát. Csendben benyitottam a szobájába és mosolyogva figyeltem, milyen szorgalmasan tanul. Bár látszott rajta, hogy már unja és hulla fáradt, mégis folytatta.
-Mindjárt kész vagyok. - nézett fel egy pillanatra a jegyzeteiből.
-Jól van, Babám. - küldtem felé egy széles mosolyt, majd magára hagytam. Visszamentem a konyhába, ahol pont elkészült a vacsora. Szedtem mindkét tányérra és az asztalhoz vittem őket, közben pedig Hanna is kibújt a szobájából.
-De jól néz ki. - kémlelte tányérját.
-Az íze is az. - mondtam, majd csendesen megvacsoráztunk. Nem egoizmusból, de nagyon finom lett, amit barátnőm is szóvá tett. Miután befejeztük, elmosogattunk és elpakoltuk az edényeket.
-Elmegyek zuhanyozni. - nyomott egy puszit az arcomra, de nem engedtem.
-Én is mehetek? - húztam vissza magamhoz.
-Ya Ou, fáradt vagyok.
-Tudom, de mostanában alig voltunk együtt. Nagyon hiányzol. - vallottam be, mire hozzám bújt.
-Lezuhanyzom és utána a Tiéd vagyok. - engedett el, majd eltűnt a fürdőben. Megvártam míg elkészül, addig megágyaztam a szobámban és a fürdő előtt vártam Rá. Nem sokára nyílt az ajtó és frissen és üdén lépett ki rajta.
-Várj meg a szobámban. - pusziltam homlokon, majd birtokba vettem a zuhanyzót. Kellemesen melegre állítottam a vizet és igyekeztem gyorsan elkészülni. Fogat is mostam, majd megfésülködtem, aztán siettem vissza Manóhoz. Ahogy benyitottam, megpillantottam a szépséges lányt, aki kényelmesen elhelyezkedett az ágyamban. Szélesen elmosolyodtam látványán és habozás nélkül lefeküdtem mellé. Automatikusan hozzám bújt, én pedig szorosan a karjaimba zártam. Amióta újra dolgozom, Ő meg fősulira jár, nagyon kevés időnk van egymásra, ami nagyon nem jó. Hosszú percekig feküdt a karjaimban, majd fölé hajoltam és csodaszép szemeiben mélyültem el. Nem csillogtak úgy, mint szoktak, zavartságot és félelmet olvastam ki belőlük. Talán megijesztette a dolog, ami a bátyjával történt, legalább is remélem, hogy csak ennyi a baj. Ujjaival finoman megsimogatta az arcom, mibe beleborzongott az egész testem. Arcommal lassan közelítettem felé, végül összetapasztottam ajkainkat és gyengéden csókolni kezdtem. Kicsi kezeit nyakam köré kulcsolta és úgy húzott közelebb magához. Teljesen semmissé vált a külvilág, csak az alattam fekvő lányra figyeltem. Finom ajkai hagyták, hogy szenvedélyesen a magamévá tegyem őket, mégis visszacsókolt. Lágyan és puhán

viszonozta gesztusomat, mint mindig. Megőrjít ez a lány! A puszta jelenlététől borsódzik a hátam. Imádom a haját, az illatát, a csókolni való ajkait. És azok a szemek! Elég egy pillanatra elkapnom a tekintetét, olyan erővel magával ragad, hogy lehetetlenség levenni róla a szemem. Az érzés, amikor a karjaimba zárhatom törékeny testét, semmihez sem fogható.
Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy nyelvünk érzelmes csatát lejtett, miközben kezünk a másik testét simogatta. Egy pillanat alatt fordult a helyzetünk. Én kerültem alulra, Ő pedig kiügyeskedte, hogy pillekönnyű testével rám üljön. Kezénél fogva lehúztam magamhoz és ismét szenvedélyes csókcsatákba bonyolódtunk. Kezemet fenekére csúsztattam, majd belemarkoltam, mire egy aprót felnyögött. Elmosolyodtam rajta, Ő pedig egy szúrós pillantás után nyakamhoz hajolt és hosszú, nedves csókokkal hintette be a szabad bőrfelületet, ezzel hasonló reakciót kiváltva belőlem, mint én belőle az előbb. Mélyen a szemembe nézett és pimaszul elmosolyodott, élvezte, hogy revansot vehetett rajtam. Ezek után az eddiginél is mohóbban csaptam le ajkaira, amit hagyott is. Magam alá gyűrtem falatnyi testét, így megint a kezembe került az irányítás. Illatos bőrének minden egyes pontját apró puszikkal záporoztam, amit behunyt szemekkel élvezett. Tudtam nagyon jól, hogy még nem akarja a dolgot, csak szerettem volna egy kicsit kényeztetni és éreztetni Vele, hogy mennyire is szeretem. Egy hosszú, forró csók után lassan váltunk el egymástól és ismét gyönyörű szemeibe néztem. Puha ujjaival tarkómat simogatta, én pedig arcától egészen hasáig végigsimítottam testén, amibe érezhetően beleremegett. Visszafeküdtem mellé, szorosan magamhoz öleltem, ujjait pedig összekulcsoltam az enyémekkel.
-Szeretlek, Szépségem. - pusziltam hajába.
-Én is szeretlek. - simított végig mellkasomon. Magunkra húztam a takarót és egymás karjaiban ért el minket az édes álom.

Hanna szemszöge:

Reggel kivételesen nem az ébresztőórára, hanem Ya Ou szuszogására ébredtem. Elmosolyodtam az alvó fiú láttán és eszembe jutott, ami az este történt. Mindig tudja hogyan feledtesse el velem a hétköznapok problémáit. Óvatosan kikeltem ölelő karjai közül és átmentem a szobámba felöltözni. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat és bedobáltam a táskámba a könyveimet, majd a fürdőbe igyekeztem, viszont az ajtóban egy mellkasaba ütköztem.
-Lassabban, Szépségem! A végén még elgázolsz! - hallottam álmos hangját.
-Te miért nem alszol? - néztem Rá.
-Elviszlek a suliba, mert délután nem tudok érted menni. Péntek van és késő estig koncertezünk. - mondta.
-Akkor ma nem is látlak? - kérdeztem szomorúan.
-Maximum este. Azért akarlak elvinni.
-Jó, de igyekezz, mert sietek. - nyomtam egy apró puszit szájára és a fürdőbe mentem. Elintéztem a dolgaim és mire végeztem, Ő is elkészült. Kézen fogva hagytuk el a lakást, majd autóba ültünk és indultunk az iskolába. Az út csendesen és gyorsan eltelt, amit nagyon bántam. Az épület előtt megállt és mindketten kiszálltunk. Hatalmas kezébe csúsztattam a sajátomat és egészen a kapuig kísért. Szorosan hozzá bújtam, nem akartam, hogy elmenjen.
-Manó, el fogsz késni! - törte meg a csendet.
-Nem fogok. Van még tíz percem. Ha meg mégis elkésnék, akkor majd rád fogom. - néztem Rá vigyorogva.
-Persze. Utána meg majd engem csesznek le!
-Inkább Téged, mint engem. - kuncogtam.
-Ne pimaszkodj, Kisasszony! - fenyegetett.
-Mert mi lesz?
-Azt nem fejteném ki itt a nyílt utcán. Túl sok a szemtanú. - mosolygott, majd kezét a fenekemre csúsztatta és magához húzott. Ujjaimat nyaka köré fontam és hosszan megcsókoltuk egymást. Nem értem be ennyivel, elvégre egész nap nem láthatom. Nem lepődött meg mohóságomon, hanem készségesen visszacsókolt. Nyelvünk eggyé olvadt, testünk egymáshoz simult, ujjai pedig oldalamat simogatták. Az enyémek tökéletesen beállított hajában kószáltak, majd egy picit meghúztam, mire belenyögött csókunkba.
-Kikészítesz, te lány! - suttogta ajkaimba, majd rövid puszikat nyomott rájuk,  végül elváltunk egymástól.
-Sipirc, mert tényleg elkésel! - utasított.
-Csak még egyet! - néztem Rá boci szemekkel. Öntelten elmosolyodott, majd ismét egy hosszú csókot hagyott a számon.
-Hiányozni fogsz. - öleltem meg.
-Te is nekem. De reggel mire felébredsz, ott leszek melletted. - simított végig arcomon, majd egy utolsó puszi után tényleg elköszöntünk egymástól és bementem. Ma elég uncsi lesz a napom, mert Ricsi sem jön. Őrületesen lassan teltek az órák és kicsit egyedül éreztem magam. Szerencsére hamar eljött a nap vége és végre indulhattam haza. Így is tettem és sietősen szedtem magam után a lábaimat. Út közben azonban meg kellett állnom bekötni a cipőmet és mikor indultam volna tovább, hirtelen egy csapat nem pont jó fiúnak titulálható pasi gyűlt körém. Nagyon megijedtem tőlük, de nem hagytak elmenni.
-Szia, kiscica! - közelített az egyik, mire hátrálni kezdtem, de mögöttem is volt valaki, aki az utamat állta.
-Nem is tudtam, hogy Szabikának ilyen dögös kishúga van! 
-Hagyjatok békén! - ficánkoltam.
-Nem-nem! Te most szépen velünk jössz! - mondták, aztán már csak egy szúrást éreztem a karomban és mindenütt úrrá lett a sötétség.

19. rész

Hahó! Remélem még senki nem fagyott meg ebben a nagy hidegben. :) Elkészültem a folytatással és csak annyit szeretnék mondani, hogy elképesztően hálás vagyok az előző részhez érkezett temérdek mennyiségű hozzászólásnak. Tényleg nagyon boldoggá tettetek vele és remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat. Nem is szaporítanám a szót, jó olvasást és kíváncsian várom  a véleményeket.


Hanna szemszöge:

Telnek, múlnak a napok, a suli pedig egyre jobban beindul. Egész jól sikerült beilleszkednem, a csoporttársaim nagyon jó fejek, élükön Ricsivel, aki egy igazi bolond, persze jó értelemben. Elkezdődött a nagybetűs tanév, kemény tanulás, annál is keményebb táncórákkal és különféle edzésekkel. Kicsit ellustultam a nyáron, ezért nehéz volt felvenni a tempót, de most már meg sem kottyan egy egész napos táncpróba. Sok újat tanítanak és igyekszem elsajátítani a mozdulatokat. Társastáncnál meglepő módon Ricsit kaptam partnernek, bár nem néztem volna ki Belőle, hogy ennyire tehetséges.
Egyszóval az iskolával nincs semmi probléma. Ya Ou-val is minden rendben közöttünk, mondjuk kicsit kevesebb időt töltünk egymással mostanában, köszönhető ez a fellépéseinek és a késő délutánig tartó óráimnak. Szerencsére Szabiról sem hallottam már egy jó ideje, úgy látszik, hatásosak voltak barátom szavai. Reggel egyedül mentem suliba, ugyanis Ya Ou-éknak jelenésük volt a 08:08-ban. Az idő már eléggé lehűlt, ezért magamra vettem egy fekete bőrkabátot és elindultam. Elég sokat kellett sétálnom, de így legalább felébredtem a friss levegőn. Már majdnem megérkeztem, mikor egy idegen kéz érintette meg a vállam és a falhoz nyomott. Kicsit megijedtem, majd ránéztem a kéz tulajdonosára, aki nem meglepő módon a testvérem volt.
-Már meg sem lepődöm, hogy megint Te vagy az! - néztem Rá.
-Hagyjuk a felesleges "hagyj békén" szöveget, mert Te is tudod, hogy nem mész vele semmire!
-Mit akarsz?
-Segíts!
-És mégis miben? Pénzt nem kapsz, másban pedig nem hinném, hogy a hasznodra válnék.
-Tévedsz, Drágám!
-Kibököd végre, mert el fogok késni? - sürgettem.
-Arról van szó, hogy elég nagy zűrbe keveredtem. - kezdte.
-Ez nem újdonság.
-A részletek nem tartoznak Rád, de annyi a lényeg, hogy sok pénzt buktunk, amit csak úgy tudunk visszaszerezni, ha indulunk  egy versenyen.
-Mégis miféle versenyen?
-A Street's-en.
-Hogy hol? Te teljesen hülye vagy? - néztem Rá döbbenten.
-Várj! Ez még nem minden. Mivel a banda szerint az én hibám ez az egész, így nekem kell helyrehoznom, különben kicsinálnak. És valahonnan kiderítették, hogy a húgom profi táncos és most minden áron Téged akarnak! - mondta, mire egy nagyot nyeltem.
-Mi van? Na azt már nem! Felejtsd el, hogy én valaha is szóba állok a gengszter haverjaiddal! - adtam határozott választ.
-Ez nem kérés volt! Ha nem jössz magadtól, akkor visznek! Hanna, ez nagyon komoly dolog. Hogyha nem mész bele, mindkettőnket nagy bajba sodrod!
-Én? Nem tudom kettőnk közül ki az, aki megint valami őrültséget csinált! Ahelyett,  hogy megoldanád egyedül, engem is belekeversz! Szép kis testvér vagy, mondhatom! - kiabáltam Vele.
-Halkabban már, légy szíves! - csitított. - Figyelj, tudom, hogy soha nem voltam olyan báty, amilyet megérdemelnél, de Te vagy az utolsó esélyem, hogy élve megússzam ezt az egészet. - nézett mélyen a szemembe. Az eddigiekkel ellentétben azt láttam rajta, hogy valóban fél és szüksége van rám, viszont én még Nála is jobban rettegek. Nem akarom megismerni azokat a sötét alakokat, akikkel benne van ebben az ügyben és azt végképp nem szeretném, ha bármi közöm lenne hozzájuk.
-Sajnálom, de ezt egyedül kell helyrehoznod. - toltam távolabb magamtól.
-Hanna, ne csináld ezt, kérlek! - húzott vissza.
-Hagyj elmenni, légy szíves! - néztem Rá. Percekig nem mozdult előlem, csak engem bámult. Szemei könnybe lábadtak, arca kétségbeesettséget árasztott. Komolyan megsajnáltam, de ez az érzés nem változtat semmit a tényeken.
-Sziasztok. - hallottam meg Ricsi hangját, mire megtörtem a bátyámmal való szemkontaktust és felé fordultam.
-Szia. - köszöntem vissza.
-Minden rendben? - váltogatta közöttünk a tekintetét.
-Igen, de menjünk, mert elkésünk. - ragadtam meg a kezét és szó nélkül hagytuk magára Szabit. Nem mondom, pont jókor érkezett Ricsi.
-Biztos, hogy jól vagy? Zaklatottnak tűnsz. - nézett rám.
-Persze, nincs semmi baj. - próbáltam hihetően mondani, de még én magam sem hittem el.
-Ez nem volt túl meggyőző, de látom nem szeretnél beszélni róla. - mondta és nem kérdezősködött tovább. Csendben sétáltunk be az iskolába és közeledtünk a termünkhöz. Köszöntünk a többieknek és leültünk a helyünkre. Még volt pár perc becsöngőig, úgyhogy gondolataimba merülve a padra feküdtem. Még csak most jutott el a tudatomig, amiket Szabi mondott. Ha tényleg ilyen nagy a baj, mint ahogy leszűrtem szavaiból, akkor kezdhetek parázni. Ismerem a testvéremet, így képzelem, hogy milyenek lehetnek az állítólagos haverjai. Nagyon nem szeretnék belekeveredni a dolgaiba, de attól tartok, ez elkerülhetetlen. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha ezek rám találnak. Nem hinném, hogy kesztyűs kézzel bánnának velem, főleg, hogy Szabi húga vagyok. A Street's egy nagyon durva táncverseny, ahol nem pont gimis csapatok indulnak. Már maga a tudat is elkeserít, hogy egy bűnöző bandát kellene felkészítenem az összecsapásra. És még itt van a következő feladat is. Még is hogy mondjam el ezt az egészet Ya Ou-nak? Fogalmam sincs. Eltitkolni nem tudom előre, hisz jobban ismer saját magamnál is és hazudni sem tudok Neki. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem fognak Szabi szavai beigazolódni és élhetem tovább nyugodtan az életem. Éreztem arcomon végigcsordogáló könnycseppjeimet, de most ez érdekelt a legkevésbé. A csengő megszólalt, az ajtó csapódott, Ricsi pedig végigsimított hátamon, jelezve, hogy keljek fel. Lassan felemeltem a fejem és igyekeztem eltüntetni sírásom összes nyomát, de padtársamnak sikerült észrevennie. Felálltunk, üdvözöltük a tanárt, majd helyet foglaltunk és kezdetét vette az óra.  Nem igazán tudtam a tananyagra figyelni, mert máshol jártak a gondolataim. Céltalanul firkálgattam a füzetem, mikor Ricsi az orrom elé csúsztatott egy papírlapot.

"Mi a gond? Látom, hogy magad alatt vagy és nagyon szeretnék segíteni, de ha magadban őrlődsz, nem lesz könnyebb."

 Igaza volt, de valahogy nem tudnék beszélni róla. Neki meg még nehezebb lenne, hisz nem tud semmit az előzményekről. Végül összeszedtem magam és írtam pár sort válaszként, majd visszatoltam elé.

"Nagyon kedves Tőled, hogy próbálsz segíteni, de nem ilyen egyszerű a dolog. Félek, hogy ezen senki nem tud segíteni."

Láttam, hogy végigvezeti szemeit a sorokon, majd kék színű tollával írni kezdett és újra visszakaptam a levelet.

"Tudom, hogy nem ismerjük olyan régóta egymást, de bennem megbízhatsz és talán ki tudunk találni valamit."

Mosolyra húzódtak ajkaim, miután elolvastam kedves szavait, majd pár szót írtam még válaszul.

"Köszönöm. Szünetben elmesélem."

Rápillantottam és egy bólintással jelezte, hogy rendben, majd próbáltam az órára koncentrálni, bár mivel az elejéről lemaradtam, nem igazán értettem semmit. Alig vártam, hogy vége legyen. Fogalmam sincs miért, de azt érzem, hogy megbízhatok Ricsiben, annak ellenére, hogy alig pár hete ismerjük egymást. Szükségem van egy barátra és bízom benne, hogy nem fogok csalódni Benne. Végre megszólalt az a nyavalyás csengő és elhagyhattuk a termet. Második óránk nincs, ezért nem kellett sietnünk sehová.
-Na, hová menjünk? - nézett rám kérdőn.
-Nem tudom, valami nyugis helyre.
-Gyere. - fogta meg a kezem és húzott maga után. Egyenesen az iskola udvarra vitt, ahol most járok életemben másodszor. Nem túl érdekes, csak egy egyszerű sportpálya. Megkerülve a hatalmas területet, az épület mögé jutottunk, ahol egy pár fokos lépcső volt és egy ráccsal védett ajtó. Jól ismerheti a sulit, ha rátalált erre a helyre. Csendes volt az egész, sehol egy diák, vagy egy tanár. Táskánkat letettük, majd leültünk egymás mellé az egyik lépcsőfokra.
-Mesélj, mi a baj? - nézett rám kíváncsian.
-Jól van, de készülj fel, hosszú lesz!
-Ráérünk. Van egy teljes óránk. - mondta. Összeszedtem minden gondolatomat és egy nagy sóhaj után, nem könnyen, de elmondtam Neki részletesen mindent, töviről-hegyire, kezdve a gyerekkorunkkal egészen a ma reggel történtekig. Csendben hallgatta végig a történetem, néha kikerekedett szemekkel figyelt, nekem pedig olykor elcsuklott a hangom, de igyekeztem visszafojtani a sírást.
-Huhhh, Csajszi! Te aztán rendesen belekeveredtél a pácba! - nézett rám komoly tekintettel.
-Tudom és fogalmam sincs hogy mihez kezdjek. - feleltem lesütött fejjel.
-Konkrét ötletem még nekem sincs, de ha bármi van, azonnal szólj és együtt megoldjuk.
-Köszönöm. - néztem Rá hálásan, majd megöleltem. - Kérlek, ezt ne mondd el senkinek!
-Bízhatsz bennem. - simított végig a hátamon. - A barátod tudja?
-Nem. És gőzöm nincs hogy mondjam el Neki. Ha megtudja, tuti kicsinálja a bátyámat.
-Szerintem mondd el Neki. Ő mégis csak jobban tud Rád vigyázni.
-Megpróbálkozok vele. - sóhajtottam, mikor megszólalt a csengő. Feltápászkodtunk, majd indultunk is a következő órára. Egész nap figyelmetlen és használhatatlan voltam, így nagyon megkönnyebbültem, mikor végre az utolsó órámnak is vége lett. A kapunál elköszöntem Ricsitől és az ismerős fekete BMW felé vettem az irányt, aminek a sofőrje Ya Ou volt. Kinyitottam az ajtót, bedobtam hátra a táskám, majd beültem mellé.
-Szia, Szépségem. - húzott magához és egy finom csókot hagyott ajkaimon. Nagyon hiányzott már és elképesztően jól esett csókja.
-Milyen napod volt? - érdeklődött.
-Átlagos. - válaszoltam. Leszámítva, hogy egy bűnöző bandának fáj rám a foga, egész jó kis nap ez. Próbáltam kitörölni ezt az egészet a fejemből, de nem ment.
-Mi a baj, Babám? Olyan szótlan vagy. - nézett rám egy pillanatra, majd ismét az utat kémlelte.
-Nincs semmi, csak fáradt vagyok. - találtam ki valami hihetőt.
-Akkor majd otthon főzök Neked valami finomat. - villantotta meg ezerwattos mosolyát, amitől az én arcomra is halvány mosoly kúszott. Telefonom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, ki van a vonal túlsó végén. Remek Hanna! Már a telefont sem mered felvenni! Gratulálok! - szitkozódtam magamban, miközben a készülék még mindig rezgett. Végül rászántam magam és kivettem a zsebemből. Ismeretlen szám volt megint, de végül felvettem.
-Haló.
-Jó napot! A központi kórházból hívom. Ön Szentesi Szabolcs hozzátartozója? - kérdezett egy női hang.
-Igen, a húga vagyok. Mi történt? - kérdeztem vissza ijedten.
- A testvérét kisebb-nagyobb zúzódásokkal hozták be az imént. Valószínűleg elesett, vagy verekedésbe keveredett. - közölte.
-Úristen! De ugye nincs komoly baja?
-Sajnálom, többet nem mondhatok, csak személyesen.
-Rendben. Azonnal indulok. - tettem le idegesen.
-Mi a baj? kérdezte Ya Ou.
-Szabi kórházban van!
-És én ezen miért nem lepődök meg? - mondta cinikusan.
-Ya Ou, hagyjuk ezt most! Oda kell mennem!
-Te tényleg be akarsz menni hozzá?
-Igen! Ő a testvérem! Elviszel, vagy hívjak taxit?
-Elviszlek. - sóhajtott dühösen és a kórház felé vettük az irányt. Ha tényleg megverték, már pedig ez nagyon valószínű, akkor veszélyesebb a helyzet, mint gondoltam. Ha Szabit nem kímélték, akkor egy gyenge lánnyal miért tennének kivételt? Nagyon félek. Elmondani nem tudom, mennyire!

18. rész

Halihó. Itt is a kövi rész. Mindössze annyi a mondandóm, hogy nagyon köszönöm Ebony-nak az előző komikat. Úgy tűnik már csak Te állsz velem szóba, aminek nagyon örülök, mert mindig tartalmas megjegyzéseket kapok Tőled, ami feltölt energiával. A többieknek pedig köszönöm a pipákat, mondjuk nem sértődnék meg, ha pár szóban Ti is kifejtenétek a véleményeteket. "De nem erőszak a disznótor." - Azt hiszem ezt szokták ilyenkor mondani. Mindegy is, nem zagyválok tovább össze-vissza, jó olvasást. :))


Kora reggel ismét a telefonom zenélésére ébredtem. Nagyon álmos voltam és csak jó néhány perces küszködés után sikerült elhallgattatnom azt a vackot. Ya Ou még mélyen aludt mellettem, de nem is akartam felébreszteni, mivel ma amúgy is később megy dolgozni. Óvatosan kikeltem ölelő karjaiból, majd átmentem a szobámba felöltözni. Mivel már igencsak ősz van, ezért egy hosszú szárú cicanadrágot vettem fel, egy ugyan csak hosszú ujjú felsővel. A fürdőben megfésültem kócos tincseimet és egy alig látható sminkkel eltüntettem apró bőrhibáimat, majd készítettem reggelit. Miután mindennel elkészültem, felvettem a cipőm és még egy pillanatra visszamentem Ya Ou-hoz. Csendesen az ágyához léptem és egy puszit nyomtam arcára, majd betakartam és elhagytam a helyiséget. Táskám felvétele után elindultam a suliba. Gyalogolnom kellett, de egy cseppet sem bántam. Jót tett a friss levegő, a szél pedig kellemesen fújdogált, néha bele-belekapott hosszú hajamba. Alig fél óra alatt az iskola épületéhez érkeztem és be is mentem, egyből a szekrényemhez. Bepakoltam amik egyelőre nem kellenek és kivettem, amikre szükségem volt és indultam a teremhez. Első órám tánctörténet lesz, szóval nem kellett átöltöznöm. Néhányan már a teremben tartózkodtak, ezért hangosan köszöntem Nekik, amit mosolyogva viszonoztak, majd lepakoltam az egyik üres padra. Kivettem a táskámból egy füzetet és egy tollat, ezzel előkészülve az órára. Telefonom váratlanul rezegni kezdett az asztalon, ezért megfogtam és kimentem a terem elé, hogy felvegyem. Először azt hittem, hogy Ya Ou ébredt fel, de ismeretlen számról érkezett a hívás, végül felvettem.
-Haló. - szóltam bele.
-Szia Húgi. - hallottam bátyám nem kívánatos hangját.
-Mit akarsz már megint?
-Azt, amit a múltkor is. Segítened kell!
-Felejtsd el! - feleltem határozottan.
-Hanna, kérlek! Ha nem segítesz, nekem annyi! - váltott hangnemet.
-Talán nem kellett volna hülyeséget csinálnod!
-Húgi!
-Hagyj békén! Nem fogsz belekeverni az idióta ügyeidbe! Ha eddig nem érdekeltelek, akkor ezután is tartsd magad ehhez!
-De felvágták a nyelved! Kinyíltál a főiskolán, vagy Ya Ou-ka van ilyen hatással Rád?
-Honnan tudsz Te a főiskoláról? - kérdeztem értetlenül.
-A húgom vagy, Drága! És még Te mondod, hogy nem foglalkozom Veled!
-Szabi, ne játssz az idegeimmel! Bökd ki végre, hogy mit akarsz és hagyjuk egymást élni! - mondtam idegesen.
-Ez nem telefon téma.
-Azt el ne képzeld, hogy találkozni fogok Veled!
-Most miért?
-Mert nem vagyok hülye!
-Csak nem félsz, mert most nincs melletted a kis herceged, hogy megvédjen? - nevetett.
-Pukkadj meg! - mondtam flegmán és rányomtam a telefont. Nagyon feldühített megint. Tudom, hogyha Ő bajba kerül, az nem holmi piti kis ügy, hanem valami durva dologról van szó, ezért is tartom magam ahhoz, hogy nem segítek Neki. Hiába a bátyám, nem tudok Rá úgy nézni, az után a sok rossz után, amiket megtett velem. Igazából belém szökött a félelem, hisz, ha azt tudja, hogy ide járok, akkor már csak idő kérdése, hogy rám találjon és én azt nagyon nem akarom. Zavartan ültem le a fal melletti padra és igyekeztem elfojtani a kitörni vágyó sírásomat. Az eszem azt súgja, hogy most azonnal hívd fel Ya Ou-t, de nem szeretném már kora reggel felzaklatni a hülyeségeimmel.
-Szia. - köszönt valaki, mire magamhoz tértem és felnéztem az illetőre.
-Szia. - viszonoztam halkan Ricsi gesztusát.
-Valami baj van? - nézett rám kérdőn. Nyilván az arcomra volt írva, hogy mit érzek.
-Nincs. - csóváltam meg a fejem, viszont nem néztem a szemébe.
-Biztos? Látom Rajtad, hogy valami bánt. - ült le mellém.
-Nem szeretnék beszélni róla.
-Rendben. De ha kell egy barát, én itt vagyok. - simított végig a karomon.
-Köszönöm. - néztem Rá egy halvány mosollyal az arcomon. Nem sokkal később megszólalt a csengő, jelezve, hogy kezdődik az óra, ezért bementünk a terembe. Én elfoglaltam a kiválasztott helyem, Ricsi pedig mellém telepedett.
-Nem gond, ha ideülök? - kérdezte.
-Dehogyis! - válaszoltam, majd nyílt az ajtó és a tanár is megjelent.
Mivel még nem találkoztunk Vele, bemutatkozott, majd kérte, hogy mi is meséljünk magunkról pár szót. Kíváncsian hallgattam csoporttársaimat, hiszen még nem igazán ismertük meg egymást. Ezután belekezdtünk a tananyagba. Életemben nem körmöltem annyit, mint ezen az órán, még az ujjam is lezsibbadt. Miután vége lett még következett 3 nem túl érdekes tantárgy, aztán végre jött az ebéd szünet. Mindenki megrohamozta az ebédlőt és beszélgetés, vagy épp tanulás közben fogyasztotta el elemózsiáját. Az utolsó üres asztalhoz telepedtem le, majd Ricsi is csatlakozott hozzám egy ismeretlen lánnyal az oldalán.
-Szia. - köszönt a hosszú, szőke hajú, jó megjelenésű lány, majd helyet foglaltak velem szemben.
-Hanna, ő itt Jázmin, a kishúgom. - mutatta be Ricsi az idegen személyt. Kedvesen bemutatkoztam Neki és beszélgetés közben eszegettük az ebédünket. Időközben ismét rezegni kezdett a mobilom. Már kezdtem megijedni, hogy megint Szabi az, de mikor a kijelzőre pillantottam, megkönnyebbülten láttam, hogy Ya Ou-tól érkezett üzenetem. Habozás nélkül megnyitottam és mosolyogva olvastam végig a sorokat.

"Szépségem, nagyon rossz volt egyedül ébredni. Hiányzol Babám. Mikor végzel? "

Mindig mosolyt csal az arcomra, akár néhány szava is. Lelkesen pötyögtem válaszom, miszerint már csak egy órám lesz.

"Nem akartalak felébreszteni. Amúgy már csak egy órám lesz, szóval 1 körül."

Nem kellett fél percet sem várnom, de már érkezett is a válasz.

"De jó! :) Akkor addigra ott leszek. <3"

Erre már nem válaszoltam, csak eltettem a készüléket.
-Csak nem a pasiddal beszéltél? - nézett rám Jázmin.
-Ennyire látszik? - mosolyodtam el.
-Igen. - bólogatott.
-Én nem vettem észre. - makogott Ricsi teli szájjal.
-Mert Te pasiból vagy! Nekünk csajoknak elég egy nézés és már tudjuk is, hogy mi a szitu. - oktatta ki testvérét.
-Pontosan. Ti nem értetek ehhez! - értettem egyet Jázminnal.
-Igaz. Hozzátok egy külön használati utasítás kell. - kuncogott.
-Erre csak annyit mondok, hogy nem mi vagyunk bonyolultak, hanem Ti vagytok kukák! - mondtam, mire Jázmin felnevetett, testvére pedig nagy szemekkel nézett rám.
-Na végre! Ricsikét beoltották! - röhögött tovább.
-Ez nem oltás volt, csak az általános igazság.
-Tudom, de Ricsi Úrnak eddig még senki nem szólt be. - világosított fel a szőke lány.
-Miért? Talán valami király vagy? - néztem a fiúra.
-Nem, csak kicsit fura, hogy épp egy csaj mondja meg a tutit.
-Van ez így. - vigyorogtam, majd elköszöntem Jázmintól és mentem az utolsó óránk helyszínére. Meglepően hamar eltelt, mert úgymond ez egy interaktív óra volt. Sokat mozogtunk, ami nagyon jól esett és sokkal jobban szeretem az ilyen órákat, mint amelyiken csak megállás nélkül írunk és írunk. Végre megszólalt az a bizonyos hang, ami a diákok számára a megváltást jelenti, főleg nap végén. Sietősen mindenki elhagyta  a termet, Ricsivel pedig együtt indultunk kifelé. Ya Ou-t még nem láttam sehol, viszont a kapuban feltűnt egy ismerős személy, akitől nagyon megijedtem. Azonnal megálltam, a mellettem lévő fiú pedig elég furán nézett rám.
-Mi a baj?
-Ott van a bátyám. - pillantottam az egyre közeledő személyre.
-Az tök jó. - mondta.
-Nem. Ez nagyon nem jó!
-Áruld már el, mi a baj! - faggatott, Szabi pedig megállt előttünk.
-Szia, Húgi. - ölelt volna meg, de ellöktem magamtól.
-Nem megmondtam, hogy szállj le rólam? - förmedtem Rá.
-Nyugi már! Csak nem lecserélted Mr. Kínait? - pillantott Ricsire.
-Fejezd már be és hagyj elmenni! - kerültem volna ki, de elém állt.
-Hanna! Komolyan beszélnem kell veled! - fogta meg a karom.
-De én nem akarok! - rángattam ki a kezem szorításából, majd hirtelen megjelent Ya Ou.
-Itt meg mi folyik? - nézett ránk, majd Szabira és láttam a szemében, hogy felmegy benne a pumpa.
-Már csak Te hiányoztál! - szólt Szabi.
-Te mit keresel itt? Nem voltam elég világos, hogy hagyd békén Hannát?
-Ya Ou, hagyd! Menjünk, kérlek. - néztem Rá.
-Nem hagyom! Kérlek kísérd el a kocsihoz. - szólt Ricsihez. - Nekünk van egy kis megbeszélnivalónk. - fordult vissza testvéremhez, Ricsi pedig megfogta a kezem és elvitt onnan.
-Hanna, mi ez az egész? - faggatott.
-Ne most, kérlek! - mondtam és le sem vettem a szemem a két vitatkozó fiúról.

Ya Ou szemszöge:

Rossz volt reggel Manó nélkül ébredni, de beletörődtem abba, hogy már elment és nem nagy kedvvel ugyan, de elindultam dolgozni. Ma elég laza napunk volt, párszor elpróbáltuk a dalokat és a mozdulatokat, majd fél egyre már végeztünk is. Nagyon hiányzott már Hanna, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, az iskolához siettem. Kissé nagy volt a dugó, így később értem oda, ám amikor megpillantottam barátnőmet egy idegen fiúval és velük szemben Szabit, nagyon mérges lettem. Megkértem a szőke hajú fiút, hogy vigye el Manót a közelünkből és miután elmentek, dühösen vontam kérdőre Szabit.
-Hányszor kell még elmondanom, hogy hagyd végre békén?
-Neked ehhez semmi közöd! - nézett rám.
-De van! Nem fogom hagyni, hogy érzelmileg megint tönkretedd!
-Nem akarok én semmi ilyesmit, de nagy szükségem van Rá.
-Bele ne próbáld rángatni a piszkos kis ügyeidbe, mert nem állok jót magamért! - fenyegettem.
-Hagy beszéljek Vele! - váltott hangnemet.
-Felejtsd el! - mondtam határozottan.
-Ya Ou, ne csináld ezt!
-Menj el és hagyd Őt békén! - utasítottam, majd egyszerűen ott hagytam és az autóhoz mentem.
-Jól vagy, Manó? - léptem barátnőm elé aggódva.
-Persze, nincs semmi baj. Egyébként Ő Ricsi az osztálytársam. - mutatta be a mellette álló fiút.
-Ya Ou vagyok. - nyújtottam felé a kezem, Ő pedig megrázta.
-Mit mondtál Neki? - kíváncsiskodott Hanna.
-Nem érdekes. Gyere, menjünk haza. - fogtam meg a kezét.
-Ricsi, elvigyünk? - nézett fel Rá.
-Nem kell, köszi. Még megvárom a húgomat.
-Jól van. Akkor szia.
-Sziasztok. - köszönt, majd beültünk az autóba és hazafelé vettük az irányt.
-Hogy keveredett ide az az idióta? - kérdeztem.
-Fogalmam sincs. Reggel hívott, de megmondtam neki, hogy hagyjon békén, aztán ahogy jöttünk ki Ricsivel a suliból, egyszer csak megjelent. - mesélte.
-De miért nem szóltál, hogy hívott?
-Mert nem akartalak már kora reggel a hülyeségeimmel fárasztani.
-Ez nem hülyeség, hanem totálisan komoly dolog. - álltam meg a ház előtt és felmentünk. - Ha legközelebb felkeres, azonnal szólj, rendben?
-Jó. - bólintott, aztán lepakoltunk.
-Még elég korán van. Nem megyünk el valahová? - ajánlottam fel.
-Végül is. Nincs tanulni valóm és szép az idő, szóval menjünk. - mondta. Összekulcsoltam ujjaimat az övékkel és elindultunk a városba sétálni.