Sziasztok! Újra a bocsánatkérésekkel jövök, amiért ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, de nem volt időm és őszintén szólva nem is tudtam volna megírni egy ilyen részt, amit most hoztam. Valahogy úgy szokták mondani, hogy a szöveg hangulata tükrözi az íróét, úgyhogy előre bocsánat, ha valakit lelomboz a rész. Remélem van még aki olvassa, mindenesetre augusztusig nem fogok jelentkezni folytatással. Addigra ígérem összeszedem magam és próbálok majd folyamatosan írni. Hát nem mondom, hogy jó olvasást, mert igencsak depressziós egy rész lett, de azért örülnék pár véleménynek.
-Jázmin, menj innen! Nem akarlak látni! - ismételtem meg magam, de nem érdekelte, hanem leült mellém.
-Nézd! Nagyon sajnálom, ami történt! Tényleg nem így akartam! Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy kórházba kerülsz. - kezdte.
-Kösz, de nem érdekel, amit mondasz! Nem kell a szánalmatok! Sem a tiéd, sem pedig Ya Ou-é!
-Ne rá haragudj! Az én hibám. Egyszerűen csak megtörtént. Akárhányszor találkoztunk, mindig nagyon kedves volt velem, meg minden és... - mondta tovább, mire döbbenten félbeszakítottam.
-Jézusom, te beleszerettél! - néztem rá. Nem felelt semmit, de nem is volt rá szükség. Mintha magamat láttam volna benne. Én is ugyanígy viselkedtem minden egyes alkalommal, amikor róla beszéltem. Mindenesetre borzalmas érzés volt látni, hogy az embert, aki a világot jelenti nekem, más is ugyanolyan szerelemmel szereti, mint én. Nem is tudom melyik fájdalom volt erősebb bennem. Az, ami a fejemben lüktetett, vagy a másik, ami a szívemet mardosta. A torkom elszorult, a szemeim megteltek könnyel és talán ekkor jöttem rá, hogy mi lenne a helyes döntés.
-Menj most el, kérlek! - szóltam halkan.
-Sajnálom. - állt fel, majd lassan kisétált az ajtón, belőlem pedig kitört a zokogás. Ez itt a vége. Nem folytathatjuk tovább! Eleve nem lett volna szabad 20 évnyi barátságot néhány hónap miatt eldobni! Most viszont a két legfontosabb dolgot vesztettem el egyszerre. Ya Ou szerelmét és ami ennél is többet jelentett, a barátságát. Mert ugyebár ha az egyik vízbe fulladt, a másik sem fog működni. Hiába pusztulok bele még a gondolatba is, hogy meg kell ezt tennem és el kell mondanom neki, de így lesz a legjobb mindenkinek. Nem tudnám elviselni, ha megint bántana, ha újra át kellene élnem ezt az egészet. Inkább ne legyen közöm hozzá, minthogy szenvednem kelljen. Persze így is az lesz, de bárhogy döntöttem volna, ez elkerülhetetlen lenne. Miután mindent alaposan átgondoltam és megerősítettem magam abban, hogy ezt kell tennem, sikerült álomba sírnom magam.
Fogalmam sincs mennyi ideig aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki a kezem simogatja. Hunyorogva nyitottam ki a szemem és abban reménykedtem, hogy nem Ya Ou az. Hiába! Ő volt. Abban bíztam, hogy van még egy kis időm, mielőtt mindennek vége lenne, de úgy tűnik, hogy elérkezett a pillanata.
-Hogy érzed magad? - kérdezte.
-Rosszul. - feleltem.
-Szólok az orvosnak! - állt fel mellőlem, mire visszahúztam.
-Ne! Beszélnünk kell! - néztem rá komolyan.
-Rendben. Én is azért jöttem. Hanna, figyelj!
-Nem! Te figyelj! - szakítottam félbe. - Hallgass végig és ne szólj közbe, kérlek! - mondtam határozottan, mire bólintott.
-Járt itt Jázmin és mondott pár dolgot. Egész délelőtt gondolkodtam és arra jutottam, hogy jobb ha ennek a kapcsolatnak pontot teszünk a végére.
-Ne! Kérlek! - szólt közbe.
-Mondtam, hogy ne szakíts félbe! Nézd! Elegem van! Mindketten tudjuk, hogy ez így nem fog működni! Ígértél nekem valamit, mégpedig, hogy mindig szeretni fogsz és soha nem bántasz. Nos, mondanom sem kell, hogy egyiket sem tartottad be! Nyilván részben az én hibám is, de te is tudod, hogy nem bírnék ki több csalódást. Hagyjuk békén egymást! - mondtam ki nehezen.
-Ezt mind Jázmin miatt mondod, igaz?
-Nem! Nem haragszom sem rád, sem pedig rá! Jázmin más, mint én. Sokkal szebb, jobb és biztosan különlegesebb, így megértem, hogy megcsókoltad.
-Dehát ő csókolt meg engem!
-Az lényegtelen! Válaszd őt és tedd boldoggá! A mi dolgunk amúgy sem működött. Mindketten tudtuk, hogyha eldobjuk a barátságunkat a szerelem miatt, annak csúnya vége lehet. Az lett! Hidd el, ha akkor este nem vakít el naivan a rózsaszín köd, akkor nemet mondok és talán még mindig legjobb barátok lennénk! De nem így történt, a következményeket pedig vállalnunk kell!
-Miféle következményekről beszélsz? - kérdezte értetlenül.
-Arról, hogy szeretném, ha nem találkoznánk többé.
-Mi? Ezt nem kérheted tőlem!
-Hidd el, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobb! Nem hinném, hogy tudnánk barátként viselkedni egymással, úgy meg biztos nem, ahogyan régen volt!
-De Hanna...!
-Ne! Kérlek fogadd el és ne keress többé! - vettem le róla a tekintetem.
-Jó. Tiszteletben tartom a döntésedet, de azt tudnod kell, hogy nagy hiba, hogy kizársz az életedből! Tudod nagyon jól, hogy mindennél fontosabb vagy a számomra és nem tudom csak úgy feldolgozni, hogy kidobtál 20 évet az ablakon egy hiba miatt!
-Nem Jázmin itt a hiba, hanem az, hogy meggondolatlanul belemásztunk egy kapcsolatba, nem törődve a következményekkel! Óriási hiba volt, érted? Az is, hogy egy lakásba költöztünk és az is, hogy közel kerültünk egymáshoz! Épp ezért legyen vége! Nem tudnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne és szerintem te sem! Csak bántanánk egymást, abból meg elég volt egy életre! Menj el, légy szíves és hagyjuk egymást élni! - pillantottam rá még egyszer, utoljára. A hangom remegett, az összes többi testrészemről nem is beszélve. A szívem pedig... millió darabra tört és az csak rontott a helyzeten, hogy látnom kellett mennyire csalódott.
-Ha ez az utolsó szavad, akkor elmegyek. - állt fel a székről. - Szia, Hanna! - engedte el a kezem és kisétált az ajtón. Életem legnehezebb perceit éltem át az imént, de így lesz a legjobb. Fogalmam sincs mi lesz ezután. Azt sem tudom hol fogok lakni, de az még ennél is jobban foglalkoztat, hogy hogyan fogom örökre kitépni a szívemből ezt a fiút. 20 éve befészkelte magát és 10-szer ennyi idő is kevés lenne ahhoz, hogy elfeledjem az emlékeket. Mert van belőlük bőven.
Már rég besötétedett, mikor még mindig az ágyban ültem és könnyezve bámultam magam elé. Mondjuk mást nemigen tehettem egy kórházi szobában úgy, hogy gipszben van a lábam. Zajt hallottam az ajtó felől, majd lassan kinyílt és a bátyám dugta be a fejét rajta.
-Azt hittem alszol. - lépett be és becsukta a faszerkezetet.
-Gyere nyugodtan. Úgysem tudok aludni.
-Hé, mi a baj? - nézett rám, majd finoman letörölte a kövér könnycseppeket az arcomról.
-Beszéltem vele. - mondtam. Tudta, hogy kiről van szó, így csak sóhajtva mellém ült és átölelt. - Vége van. - folytattam és ahogy újra kimondtam, ismét kitört belőlem minden és csak sírtam és sírtam. Szabi persze próbált nyugtatni, de ebben a helyzetben ő is tudta, hogy nem jár sikerrel.
-Jobb ez így! Elhiszem, hogy fáj, de túl sokszor bántott már! - nézett a szemembe. Igaz, a könnyektől csak homályosan láttam az arcát, de teljesen igaza volt.
-Lakhatok nálad egy ideig? - kérdeztem szipogva.
-Nem egy ideig, hanem addig, ameddig csak szeretnél!
-Köszönöm. - bújtam hozzá.
-Holnap átvisszük Ricsivel a cuccaidat, jó?
-Oké. - bólintottam. Egy ideig csak szótlanul átölelt, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit a büféből. Igazság szerint nem ettem egész nap sem, de csokin kívül semmit nem kívántam. Jót vigyorgott rajtam, majd egyedül hagyott a gondolataimmal. Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Azt hiszem már belefulladtam volna a könnyeimbe. Épp a vizes üvegemért nyúltam, amikor iszonyatos szédülés tört rám. Percekig forgott velem a helyiség, aztán pedig se kép, se hang, minden elsötétült körülöttem.
