36. rész

Szépséges pénteket mindenkinek! Itt is a folytatás. Köszönöm a szép véleményeket, amiket kaptam és továbbra is számítok rátok. Jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után. :))



A borzalom és az undor perceit éltem át, miközben Kristóf össze-vissza fogdosott. Zokogva kérleltem, hogy hagyja abba, de nem tette. Egyszerűen nem voltam képes visszatartani a belőlem kiszakadó érzelmeket, de talán az égiek mentettek meg, mikor elkezdett csörögni  a telefonja. Először ügyet sem vetett rá, de aztán szerencsére lemászott rólam és felvette. 
-Haló. - szólt bele. Nem hallottam ki volt a vonal túlsó végén, de amikor kimondta a bátyám nevét és közben gonoszul rám mosolygott, egyből hangosan kiabálni kezdtem.
-Szabi! Segítsetek! - ordítottam, amilyen hangosan csak tudtam, erre befogta a szám és kinyomta a hívást.
-Ha még egy hangot meghallok, esküszöm, hogy darabokban küldelek vissza Szabikához! - fenyegetett. Bíztam benne, hogy Szabi meghallotta a segélykérésemet és kitalálnak valamit a fiúkkal, hogy kijussak innen.
-Kristóf, szépen kérlek engedj el! - könyörögtem.
-Mégis mi hasznom származna abból, ha hagynálak elmenni? 
-Az nem elég, hogy végre egyszer az életedben tennél valami jót is?
-Pff! Én meg a jóság nem férünk meg egy légtérben!
-De miért? Miért jó bűnözni, ha enélkül is lehet élni?
-Élni? Szerinted az élet, ha nincsen az ég világon semmid? Az élet, ha azt sem tudod honnan jöttél és hogy mi lesz holnap? - mondta fel-alá járkálva a szobában. Valahogy kicsit normálisabbnak tűnt, mint néhány perce.
-De ezt meg lehet oldani! És nem úgy, ha közben tönkre teszel másokat. 
-Ne legyél már naiv, Hanna! Látszik, hogy nem tudod milyen az igazi élet!
-Tudod mit? Ha Te azt nevezed igazi életnek, hogy lopsz, drogozol, elrabolsz embereket és még ölsz is, akkor tényleg nem tudom milyen az igazi élet! De nem is akarom megtudni!
-Apád életben van. - bökte ki halkan.
-Hogy mi? - néztem Rá döbbenten.
-Nem volt semmiféle baleset. Tudtam, hogy ezzel megrémítelek és egyből vonatra pattansz, ami pont kapóra jött.
-Akkor mégis hol van? Mit csináltál Vele? - kérdeztem.
-Németországban van egy házban.
-De jól van?
-Semmi baja. Azért nem vagyok gyilkos. - mondta.
-Te jó ég! Soha senkinek nem kívánom ezt az érzést! - sóhajtottam egy óriásit.
-Érzékeled már, hogy milyen amikor elvesztesz valakit? - nézett rám.
-De mire volt ez jó?
-Mire? Arra, hogy a magadfajta elkényeztetett kislányok is megtanulják, hogy az élet nem csupa cukormázból áll!
-Szerinted engem elkényeztettek? Fogalmad sincs arról, hogy milyen gyerekkorom volt! Soha nem szerettek úgy a szüleim, mint más gyereket és egészen mostanáig Szabival is borzalmas volt a kapcsolatom! Szart se tudsz az életemről, de máris elítéltél, amiért egy kicsit boldog voltam! Jól esett? Ezzel könnyebb lett a lelked, hogy szinte tönkretettél? Mert ha igen, akkor gratulálok! - vágtam hozzá a szavakat. Már az sem érdekelt, ha itt helyben nyuvaszt ki, csak az számított, hogy apa életben van és nem esett bántódása.
-Tudod, nem hittem volna, hogy egy ilyen kis csitri, mint Te megmondja a tutit. - nézett rám egy apró mosollyal. - Tényleg nem minden a külső. Azt hinné az ember, hogy aki ilyen dögös, mint Te, azt csakis a ruha meg a smink érdekli. De ezek szerint nem így van.
-Elengedsz? - néztem a szemébe komoly tekintettel.
-Gyere. - biccentett az ajtó felé, mire felpattantam az ágyról és követtem. Mondta, hogy üljek be az autóba, mondjuk kicsit azért tartottam attól, hogy hova visz, de ez tűnt a legjobb megoldásnak, úgyhogy hallgattam Rá. Beindította a motort és útnak indultunk. Nem mertem semmit sem szólni, nehogy meggondolja magát, vagy feldühítsem valamivel és visszavigyen. Egészen elmerültem a gondolataimban és próbáltam megfejteni ezt az embert. Megéri a pénzét, az biztos! Elhitetni valakivel, hogy meghalt az apja, nem kis feladat. De mindentől függetlenül nem tartom egy őrültnek, viszont valami nincs rendben vele az tuti. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerűen hagy elmenni és még csak nem is kért semmit a szabadulásomért cserébe. Fél óra múlva ismerős terepre érkeztünk, majd bekanyarodott az utcánkba és megállt a ház előtt, ahol megpillantottam Szabit, Ya Ou-t, Bencét és Szikit, akik nagy beszélgetésekbe voltak, mivel nagyon mutogattak össze-vissza. Leállította az autót, majd rám nézett.
-Menj! - utasított. Egy "köszönöm" pillantást vetettem Rá, viszont kimondani nem tudtam volna. Kicsatoltam a biztonsági övet és amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam a kocsiból. Hangosan csapódott az ajtó, mire a fiúk mind felém fordultak és megkönnyebbülten kezdtek szaladni felém. Ya Ou volt a leggyorsabb és úgy magához szorított, mikor odaért hozzám, hogy levegőt is alig kaptam, de abszolút nem bántam. Mindennél jobban szükségem volt Rá és legszívesebben soha nem engedtem volna el, de hallottam Szabi kiabálását és azt, ahogy a kocsi ajtaja kivágódott. Elengedtem barátomat és rá néztem testvéremre, aki kirángatta Kristófot az autóból és meg akarta ütni.
-Szabi, Ne! - szóltam Rá. - Ne bántsd! - ismételtem, mire rám nézett.
-Mégis miért ne bántanám? Megölte az apánkat és elrabolt téged! Te meg még véded is?
-Apa nem halt meg! Semmi baja! - mondtam neki, mire értetlenül pislogott.
-Mi van?
-Mondd meg neki, Kristóf! - néztem rá.
-Igazat mond! Nem csináltam Vele semmit.
-És ezt miért kéne elhinnem?
-Itt a mobilom. Hívd fel a második számot és megbizonyosodhatsz felőle, hogy nem hazudok! - nyomta testvérem kezébe a telefont, aki egyből nyomkodni kezdte, majd a füléhez emelte.
-Haló. Adja az apámat! - mondta valakinek.
-Apa, Te vagy az? - kérdezte megkönnyebbülten. - Jól vagy? Semmi bajod? - folytatta.
-Ne félj, kihozunk onnan! - mondta végül, majd bontotta a vonalat és visszaadta a telefont Kristófnak. 
-Ha legkésőbb holnapra nem lesz itt az apám, megtalállak és azt nem köszönöd meg! - fenyegette a fiút, majd ellökte. Kristóf beült az autójába és villámgyorsan elhajtott.
-Jól vagy, Húgi? - lépett elém és szorosan megölelt. Erősen belé kapaszkodtam és hagytam, hogy szinte összeroppantson. Azután Sziki és Bence is megszorongatott, majd felmentünk a lakásba. 
-Ugye nem bántott? - kérdezték, miután leültettek a kanapéra és egy pohár vizet nyomtak a kezembe.
-Nem. - csóváltam a fejem. Persze történtek dolgok, de ezt nekik nem kell tudniuk. Épp elég nagy a zűrzavar már, nem kell még nagyobb. 
-Hanna, soha többé ne csinálj ilyet, hogy elmész egy szó nélkül! - nézett rám szigorúan Szabi.
-Nem fogok, ígérem. - mondtam komolyan. Megtanultam a leckét, úgyhogy nem leszek többé ilyen önfejű.
-Annyira aggódtunk miattad! - szólt Ya Ou.
-Tudom és sajnálom. 
-De ez nem a Te hibád! - mondta Bence.
-Srácok, ha nem gond, akkor most elmennék fürödni, aztán szeretném kialudni magam. - keltem fel a kanapéról.
-Persze, menj csak. - mondták egyszerre.
A szobámba mentem törölközőért és tiszta ruháért, aztán a fürdőbe indultam. Magamra zártam az ajtót, majd megszabadultam a piszkos ruháktól és beálltam a forró víz alá. Elképesztően jól esett felfrissülni és lemosni magamról a "mocskot". Még mindig nem sikerült feldolgoznom mindazt, ami megtörtént és azt hiszem egy darabig még nem is fog sikerülni. Túl sok volt ez egyszerre és túl hirtelen történt minden. 
Vagy egy órát biztosan bent voltam, de szükségem is volt rá. Miután sikerült némileg összeszednem magam, felöltöztem és kimentem, de már csak Ya Ou volt a nappaliban.
-A többiek hazamentek. - mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
-Megyek és lefekszem. - néztem Rá.
-Menjek? - kérdezte kedvesen.
-Igen. - bólintottam, mire elmosolyodott és jött utánam a hálóba, vagyis a szobájába. Eddig szinte mindig az Ő szobájában aludtunk együtt és ez most sem történt másként. Lefeküdtünk, gondoskodóan betakart, én pedig szorosan a mellkasához bújtam és lehunytam a szemem. Próbáltam elaludni, de csak az események képei villogtak  a szemem előtt.
-Akarsz beszélni róla? - kérdezte halkan.
-Nem. - csóváltam meg a fejem. - Ma nem.
-Rendben. - bólintott és a derekam simogatta, míg nagy nehezen elnyomott az álom.

Ya Ou szemszöge:

Egy húsz tonnás szikla esett le a szívemről, mikor megpillantottam Hannát a ház előtt. Épp akkor akartunk a rendőrségre indulni, hogy feljelentést tegyünk Kristóf ellen. Ott voltam, amikor Szabi felhívta és hallottam barátnőm kétségbeesett zokogását a vonal túlsó végén. Borzasztó érzés volt hallani, hogy a lány, aki mindennél többet jelent számomra hatalmas bajban van és még csak azt sem tudom, hogy hol keressem. Fogalmam sincs, mi ütött Kristófba és azt sem értem, hogy miért hozta haza Manót, de ennek csak örülök. Remélem, hogy reggel részletesen beszámol mindenről, mert jó néhány dolog igencsak homályos a sztorival kapcsolatban. Elég nehézkesen sikerült elaludnia, de szerencsére békésen végigaludta az éjszakát. Ezt onnan tudom, hogy én szinte egy szem hunyásnyit sem aludtam. Egész éjjel gondolkodtam és persze vigyáztam, hogy fel ne ébresszem Őt. Boldoggá tett, hogy ismét a karjaimban tarthattam és hogy nyugodtan szuszogott. Talán 5-6 óra körül elszundikáltam egy kicsit és arra ébredtem fel tízkor, hogy Hanna mocorog mellettem. Nagy nehezen kinyitottam álmos szemeimet, Rá pillantottam és rögtön el kellett mosolyodnom kócos haja és álmos arca láttán.
-Mit nevetsz? - kérdezte.
-Olyan aranyos vagy. - igazítottam meg a haját.
-Képzelem mennyire. - motyogta, majd hozzám bújt. Fejét a mellkasomba fúrta és éreztem, ahogy mély levegőket vesz. Magamhoz öleltem, majd kezeim közé fogtam az arcát, mire rám emelte tekintetét. Percekig néztük egymást, mogyoróbarna szemei, szinte elbűvöltek. Komolyan mondom, hogy kócosan, álmos arccal a leggyönyörűbb. Nem voltam biztos benne, hogy engedi, hogy megcsókoljam, de azért egy próbát megért. Arcommal az övé felé közelítettem és nem húzódott el tőlem. Először egy apró puszit adtam a szájára, majd hosszan megcsókoltam. Puha ajkaival visszacsókolt, ami már úgy hiányzott és a legboldogabb férfivá tett vele. Nem tudnám már elképzelni az életem nélküle és tegnap komolyan megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elveszíteném, de azt az érzést a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Miután véget ért a csókunk, lassan feltápászkodtunk és felöltöztünk. Míg Ő lassan elkészült, addig összeütöttem egy sajtos omlettet, ugyanis feltételeztem, hogy éhes lehet. Tegnap sem evett semmit sem és nem hinném, hogy Kristófnál olyan nagyon jól lakott volna. Mikorra kidugta az orrát a szobából, már megterítettem az asztalt.
-Hmm. Mi ez a finom illat? - szippantott  a levegőbe.
-Éhes vagy?
-Nagyon. - felelte mosolyogva, majd leült az asztalhoz. Jóízűen megreggeliztünk, aztán elmosogattunk. Mondtam neki, hogy majd én megcsinálom, de nem hagyta. Azt mondta, hogy nem kell Vele gyerekként bánni, nincs semmi baja sem. Végül is, igazat adtam neki, hiszen én sem szeretem, ha babusgatnak holott minden rendben. A délelőttöt a tv előtt töltöttük, majd dél körül megszólalt a csengő. Reflexszerűen felpattantunk mindketten és együtt mentünk ajtót nyitni. A túloldalon tartózkodó személyek láttán viszont nagyon meglepődtünk. Hanna szülei és Szabi álltak az ajtóban. Barátnőm lefagyva állt velük szemben percekig, majd láttam, hogy könnybe lábadnak a szemei és szorosan megölelte mindkét személyt. Szabival összenéztünk és mindketten elmosolyodtunk. Jó volt látni először is, hogy az apja életben van, másodszor pedig, hogy ennyire örültek egymásnak.

35. rész

Sziasztok. Itt lenne a folytatás. Nincs hozzá túl sok mondanivalóm, mindössze annyi, hogy kérlek komizzatok, mert mostanában nem igazán kapok visszajelzéseket. Jó olvasást. :))

Ya Ou szemszöge:
Reggel mikor felébredtem Hanna nem volt mellettem. Gondoltam biztosan a konyhában van és reggelizik, úgyhogy felkeltem, felöltöztem és kimentem, de üres volt az egész ház. Minden helyiségbe benéztem, de sehol sem találtam barátnőmet. A nappaliban az asztalon viszont egy papír hevert, amit felvettem és elolvastam.

"Mire felébredsz, már a vonaton leszek, útban anyához. Ne haragudj, hogy nem szóltam, de akkor biztos hogy nem hagytátok volna, hogy elmenjek. Mondd meg Szabinak, hogy ne aggódjon. Ha megérkeztem, hívni foglak.

Puszi: Hanna"

Mikor a végére értem, egyből hatalmába kerített az aggódás. Tudom, hogy Hanna felnőtt nő és tud vigyázni magára, de azért egyedül kivonatozni egy idegen országba mégsem a legjobb döntés. Egyből próbáltam felhívni, de a mobilja ki volt kapcsolva, úgyhogy hívtam Szabit, aki szintén kiakadt a hallottakon.

-Ezt nem hiszem el! - dühöngött fél óra múlva a nappaliban. - Hogy lehet ennyire csökönyös és önfejű húgom?

-Talán, ha nem ordítod le a fejét, mikor mondta, hogy el szeretne menni, akkor még itt lenne! - néztem Rá mérgesen.

-Szerinted, ha az ágyhoz kötözöm akkor sem ment volna el?

-De ha tudtad, hogy elmegy, akkor miért nem mentél vele? - kérdeztem.

-Mert ez nem ilyen egyszerű! De nem is ez a lényeg! Menjünk és keressük meg! - mondta.

-És hol? A vonatot nem állíthatod meg!

-Akkor felhívom anyát! - felelte és elővette a telefonját. Amíg telefonált, felhívtam a srácokat, hogy nem tudok ma menni dolgozni és közben elmeséltem a tegnapi és a mai nap történéseit. Nem telt bele fél órába, de már meg is jelentek az ajtóban. Nagyon jól esett, hogy próbáltak segíteni és hogy mindenben számíthatok rájuk.

-Anya azt mondta, hogy nem szállt le a reggeli vonatról, pedig azzal kellett volna mennie! - közölte velünk kétségbeesetten.

-Lekéste volna? - kérdezte Sziki.

-Lehetetlen. Azóta már kettő is beért. Valami itt nagyon nem stimmel!

-Arra gondolsz, hogy történt vele valami? - néztem Rá.

-Valaminek biztosan történnie kellett. Hanna nem egy elveszett lány. Ha meg lekéste volna, szólt volna legalább anyának.

-Akkor induljunk valamerre és ne tétlenkedjünk itt! - szóltam rájuk. Két kocsiba ültünk, én Szikivel, Szabi pedig Bencével és útnak indultunk. Először az állomásra mentünk és körbekérdeztünk mindenkit, hátha látták errefelé Hannát. A jegypénztárnál szerencsére elláttak minket egy hasznos információval, miszerint Hanna jegyet váltott a reggeli vonatra, ami azt jelenti, hogy több mint valószínű, hogy fel is szállt rá. De akkor mi történhetett vele? Rossz helyen nem szállhatott le, mivel a végállomásig kellett volna mennie. 

-Akkor most merre tovább? - kérdezte Benny.

-Fogalmam sincs. - sóhajtott Szabi.
-Rossz előérzetem van. - szólaltam meg. Nem akartam az ördögöt a falra festeni, de nem tűnhet el ok nélkül valaki csak úgy.
-Normális esetben azt mondanám, hogy fejezd be, de most egyet kell értenem. - mondta Szabi. - Valami történt vele. És van egy olyan sejtésem, hogy Kristóf keze is benne van a dologban.
-Mi köze lenne ehhez Kristófnak? - kérdezték a srácok értetlenül.
-Megmondta, hogy nem fogja békén hagyni a húgomat és amit megígér, azt be is tartja!
-Hol találjuk meg azt a szemétládát? - néztem Rá.
-Gyerünk. - biccentett, majd ismét kocsiba ültünk. Szabi és Bence mentek elöl, mi pedig Szikivel követtük őket. Egy elhagyatott tanyaszerűségen álltunk meg egy óra múlva.
-Mit keresünk itt?
-Kristóf régen mindig itt intézte a piszkos ügyeit. Remélem itt van. - felelte és bementünk, de sehol nem találtunk senkit.
-Ti mit kerestek itt? - hallottunk egy ismeretlen hangot.
-Márk!  - fordult meg Szabi.
-Mit csináltok itt, Szabi? Ha Kristóf megtudja, hogy itt voltatok, végetek!
-Pont Őt keressük. Hol van?
-Nem tudom. Tegnap óta nem láttam. 
-Márk, segítened kell! Van egy olyan gyanúm, hogy elrabolta a húgomat! Kérlek, ha tudsz valamit róluk, mondd el!
-Komolyan nem tudom, hogy hol van. Tegnap annyit mondott, hogy egy ideig ne keressük, mert dolga van.
-Semmi olyat nem említett, ami Hannára utalna? - faggatta tovább.
-Nem. Mindössze annyit mondott, hogy szórakozik egy kicsit.
-A rohadék! Most már biztos, hogy nála van a húgom!
-Honnan vagy ebben ennyire biztos?
-Onnan, hogy ismerem. Kérlek, Tesó, ha meg tudsz róluk valamit, azonnal szólj! - mondta Márknak.
-Úgy lesz.
-Na, menjünk innen!
-Szabi, ki ez a Márk? - kérdeztem. Nem tudtam megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak. 
-Az egyik legjobb haverom. Mindig kihúztuk egymást a bajból. Remélem most is segíteni fog.
-És most mi legyen? Szóljunk a rendőröknek? - szólt Sziki.
-Ők se tudnának csinálni semmit. Ezt magunknak kell megoldanunk. - önfejűsködött Szabi.
-De akkor is be kell jelentenünk Hanna eltűnését. - értettem egyet Szikivel.
-Ahogy akarjátok. De én nem fogok velük szerencsétlenkedni! Megtalálom őket, bárhol is legyenek!


Hanna szemszöge:

-Kristóf, eressz már el! - követeltem, miután lecibált a vonatról a semmi közepén.
-Ne hisztizz már! - rángatott tovább.
-Hova a fenébe viszel? 
-Majd megtudod, kis szívem. - zárta le ennyivel. Próbáltam szabadulni a szorításából, de csak még erősebben markolta a karom. Fél órányi gyaloglás után, beültetett egy kocsiba és azzal mentünk tovább.
-Elárulnád, hogy mégis mire jó ez?
-Maradj csendben! - utasított, de nem hallgattam rá.
-Honnan tudsz apám haláláról?
-Azt mondtam, hogy hallgass! - szólt rám keményebben.
-Válaszolj! Van valami közöd hozzá?
-Te soha nem csinálod azt, amit mondanak? - pillantott rám.
-Én kérdeztem előbb! Mit tudsz apáról?
-Honnan veszed, hogy tudok róla bármit is?
-Na, ne hülyíts már! Ha nem tudnál róla semmit, akkor a vonaton sem említetted volna! Szóval ki vele, mit tudsz róla?
-Csak egy ártatlan kis baleset volt. Apád nem oda figyelt, ahova kellett volna.
-Ezt meg hogy érted?
-Ennyi bőven elég mára.
-Ha rájövök, hogy közöd van a halálához, én kicsinállak! - fenyegettem, mire kinevetett.
-Ugyan már! Ez még csak a kezdet volt Hanna! Megmondtam, hogy az enyém leszel, vagy így, vagy úgy!
-Ezzel azt akarod mondani, hogy te okoztad a balesetet?
-Én ezt nem így mondanám.
-Te utolsó szemét gyilkos! - támadtam neki. Az sem érdekelt, hogy egy mozgó járműben ültünk, csak a düh és a bosszúvágy uralkodott rajtam.
-Normális vagy te ribanc? Meg akarsz halni? - állt félre az autóval.
-Miattad halt meg az apám, te rohadék! - ordítottam tovább zokogva.
-Befejezted? - fogott le.
-Engedj ki innen! - csapkodtam tovább, mire felpofozott.
-Remélem ez segített! Most pedig nyugodj le, vagy kapod a párját! - engedett el és ismét beindította az autót, én pedig csak sírtam és sírtam. Fogalmam nem volt hogy fogok innen kiszabadulni, de jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ez az ember, akivel egy kocsiban ültem, megölte az apámat és még csak nem is tehettem ellene semmit sem. Bárcsak hallgattam volna Szabira! Akkor most nem kéne azon aggódnom, hogy vajon fogom-e még látni a szeretteimet, vagy úgy végzem, mint apa. Egy idő után leparkoltunk egy ház előtt, majd Kristóf kiszállt a kocsiból és engem is kirángatott belőle. Szótlanul követtem, mert nem akartam még nagyobb bajba keveredni. Kinyitotta az ajtót, aztán bementünk a lakásba. Szétnéztem és egész jól nézett ki belülről is. Mondjuk ez semmit sem jelent, ha egy bűnözővel kell együtt lennem benne. Egy közepes méretű szobába vezetett, majd belökött az ajtón.
-Befelé! És nem ajánlom, hogy menekülésen törd a csinos kis fejed! - mondta, majd rám zárta az ajtót. Egy leheletnyit megkönnyebbültem, amiért egyedül maradtam. Legalább addig sem tud zaklatni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan fogok kijutni innen. Még a mobilom is elvette. Remek. Annyi ilyen filmet láttam már, de most persze nem jutott eszembe semmi menekülési mód. Kinéztem az ablakon, de egy kerten kívül semmit sem láttam. Míg azon gondolkodtam, hogy miként fogom ezt megoldani, szétnéztem a szobában. Elég szegényes volt a dekoráció, de nyilván nem arra tervezték, hogy valaki itt éli gondtalanul a mindennapjait. Volt egy hatalmas franciaágy, néhány szekrény, fotel és egy kisebb fürdőszoba nyílt a szobából. Úgyhogy még azt sem használhatom ürügyként arra, hogy kijussak, hogy mosdóba kell mennem. Vajon mióta tervezhette ezt az őrültséget? És miért kellett apának meghalnia? Azért, mert nemet mondtam egy pszichopata állatnak? Ez nem igazság! Nem tudtam mást tenni, könnyeimmel küszködve leültem az ágyra, átöleltem a térdem és vártam a csodát. Csak a fiúkban tudok reménykedni és abban, hogy megtalálnak. Őszintén bevallom, hogy nagyon félek. 
  Egészen estig nem hallottam egy árva mukkot sem. Már azt hittem, hogy Kristóf itt hagyott és elment, de aztán nyílt az ajtó és sajnos Ő lépett be rajta.
-Egyél. - rakott le elém egy tálcát, de még csak rá sem néztem. Abban reménykedtem, hogy kimegy és ismét egyedül hagy, de tévedtem. 
-Most azt játsszuk, hogy nem szólsz semmit? - kérdezte.
-Miért nem tudsz békén hagyni? - néztem fel rá.
-És te miért nem tudod egyszer az életben azt csinálni, amit kérek tőled?
-Akkor mondd, hogy mit akarsz és engedj el végre!
-Naa! Azért nem eszik ilyen forrón a kását! 
-De áruld már el, hogy minek hoztál ide?! - követeltem a választ.
-Hát nem kártyázni, azt elhiheted. - kacsintott rám, aztán leült mellém. Reflexből arrébb csúsztam az ágyon, de Ő is követte a példámat. 
-Kristóf, hagyj békén! - kértem könnyes szemekkel.
-Nyugi már, Hanna! Nem fog fájni! - vigyorgott, majd derekamnál megfogott és letepert az ágyra. Összeszorított szemekkel és fogakkal, remegve imádkoztam magamban, hogy ez csak egy rossz álom legyen és valaki mentsen már meg végre!