47. rész

Sziasztok! Itt lenne a folytatás, ami tulajdonképpen az utolsó előtti rész. Nem tudom és nem is akarom tovább húzni a történetet. Egyszerűen sem időm, sem ötletem nincs hozzá. Fogalmam sincs mikor lesz kész az utolsó rész, mindenesetre köszönöm azoknak, akik türelmesen kitartottak és olvasták a blogot. Kicsit rövidke lett ez a rész, de azért remélem tetszeni fog. :))


Ya Ou szemszöge: 

 Elhagyott. Nem álmodom, tényleg megtette. Nem értek semmit sem az egészből, csak, hogy elment, végleg. Ennél hatalmasabbat még emberben nem csalódtam, mint most benne. Szerettük egymást. Megértem, hogy voltak viták közöttünk, meg azt is, hogy egy ideje kicsit döcögősen működött a dolog, de hogy ezért elhagy, azt sosem gondoltam volna. Egy önző libának tartom ezért, és nem érdekel, hogy nem szabadna így beszélnem róla! Megérdemli! Ha képes volt eldobni magától, akkor megérdemli, hogy haragudjak rá, hogy utáljam! Jó, mégis kit álltatok? Soha nem tudnám utálni azt, akit az életemnél is jobban szerettem/ szeretek, de óriási sebet ejtett most a szívemen, amit félek, hogy talán senki és semmi nem tud majd begyógyítani. A ma reggeli vitánk pedig csak olaj volt a tűzre. Tudom, hogy megbántottam, de szándékosan tettem! Fájjon egy kicsit neki is, ami nekem. Nem tudom, hogy látom-e még egyáltalán valaha, de egy ideig nem is szeretném. Fel kell dolgoznom a dolgokat és egyedül kell ezt az időszakot átvészelnem. Nem vagyok kíváncsi senkire sem. Se Szikiékre, se a családomra, az ég adott világon senkire sem! Igazán felfoghatná minden zaklatóm végre, hogy egy kis magányra vágyom! Hagyjon engem mindenki békén!
-Mi a fene van már? - kaptam fel idegesen a megállás nélkül zenélő telefont.
-Tesó, nyugi már! - szólt bele Bence.
-Nem hiszem el, hogy akkora kérés, hogy hagyjatok békén! - dühöngtem tovább.
-De az! Tudniillik kötelességeid vannak, amiket ha elhanyagolsz, nem csak rád vannak hatással, hanem a környezetedre is! Holnap koncertünk van! Próbálnunk kell, de te megint nem vagy sehol sem! Van rá 20 perced, hogy megjelenj a próbateremben, különben ne akard megtudni, hogy mi lesz! - parancsolt rám szigorúan.
-Nagyon megijedtem!
-Jobban teszed, mert ha holnap lebőgünk a koncerten, vagy nem jelensz meg, az a te hibád lesz! Ne akard, hogy feloszlassuk a bandát! Nem törheted össze több ezer rajongó szívét, csak mert a tiéd épp romokban hever! Teljesen együtt érzek veled, de az nem állapot, amit tegnap óta művelsz! Ha nem változtatsz a viselkedéseden, nem csak Hannát veszíted el, hanem mindenki mást is!
-Ki ne mondd még egyszer a nevét! - hagytam figyelmen kívül mindent, amit mondott.
-Pedig ha tetszik, ha nem, Hanna elment! Megismétlem a gyenge felfogásod miatt, hogy ELMENT! Nem tudsz vele mit csinálni. Vigyáznod kellett volna rá! De ha már voltál akkora balfék, hogy elszúrtad, akkor törődj bele és várd meg, míg visszajön! Mert ne akarja nekem egyikőtök se bemesélni, hogy örökre elment! Ugyan már! Dühös, megjegyzem jogosan és csalódott is, de nem szeretett ki belőled! Szóval kénytelen leszel várni! És ameddig várakozol, szépen elrobogsz a próbákra, a fellépésekre és teszed a dolgod, mint eddig! 15 perced maradt, hogy ideérj! - darálta le a mondandóját és választ sem várva kinyomott.
Nem hiszem el, hogy ő is kiosztott! Mégis mi vagyok én, hogy nekem mindenki oszthatja az észt? Először az öcsém, aztán Sziki, most pedig még Bence is! Elég volt!
De ha nem megyek próbára, akkor végem van! Nem úgy ismerem Bencét, mint aki poénból mondta volna azokat amiket az előbb mondott. Nem tudok mást tenni, el kell mennem.
-Szerencséd van, Benny nagyon ideges! - mondta Sziki köszönés nélkül, akivel az ajtóban futottam össze.
-Nem igazán érdekel. - rántottam vállat. - Itt vagyok, lehet örülni.
-Azért az kicsit kevés. Csinálnod is kellene valamit. - okoskodott ő is.
-Na le lehet szállni rólam most már! - léptem be feldúltan a terembe, ahol Bence és a stúdiósok már javában dolgoztak. Köszöntem nekik, de kb szóra sem méltattak, majd belekezdtünk a munkába. Senki nem szólt hozzám, amit azt hiszem, hogy megérdemeltem, de különösebben  nem tudott érdekelni. Elvoltam a saját kis világomban. Minden gondolatomban őrlődtem magamban, másra nemigen tudtam figyelni, de azért ami tőlem telt, azt megcsináltam. Igaz a végén már mindenki ordítozott mindenkivel, de legfőképpen velem, mert valahol mindig elrontottam, de a végére csak összehoztuk.
-Remélem holnap a siralmasnál jobbat is tudsz majd  produkálni. - mondta lenézően Bence. Nem értem, mi baja velem. Vagyis igen, de azért ez kicsit túlzás tőle.
-Ne aggódj, nem hozok szégyent rád. - feleltem olyan kedvesen, ahogyan ő.
-Nem is ajánlom. - mondta, majd kiment a teremből. Én is összeszedtem magam és elindultam hazafelé. Útközben megejtettem a bevásárlást is, majd hazamentem az üres lakásomba. Fura. Nagyon szokatlan egyedül lenni, mert eddig mindig volt kivel beszélni. De nem tudok mit tenni, meg kell szoknom a helyzetet. Hátha egyszer valami elképesztő csoda folytán történik valami és képes leszek kilábalni ebből a katasztrofális helyzetből.

Hanna szemszöge: 

 Iszonyatosan fájt a lábam. Marci fel-alá járkált a folyosón, az orvos meg még sehol. Óráknak tűnt az idő, mire megjelent egy fehér köpenyes férfi, akit volt szerencsém az elmúlt időben jól megismerni.
-Jöjjenek be. - biccentett az ajtó felé. Nagy nehezen feltápászkodtam a székről, majd Marci segítségével beszenvedtem magam a vizsgálóba és leültem. Elmondtam nagyjából, hogy mi történt, mire a doki szúrós pillantásokat küldött felém és megvizsgált.
-Hanna, szeretne ön még táncolni? - nézett rám komolyan.
-Persze, hogy szeretnék. - feleltem.
-Nos, ha nem vigyáz a lábára, nem hogy táncolni nem fog tudni, de még rendesen járni sem!
-Ennyire nagy a baj? - kérdeztem ijedten.
-Igen. Nézze, ez nem játék. Most nagyjából ott tart, mint a legelején. Gipszbe nem kell tenni a lábát, de kap egy csinos kis merevítőt és egy mankót. Ha pedig nem tartja be az utasításaimat és nem pihenteti a lábát, elbúcsúzhat a tánctól egy életre. - közölte a tényeket, amivel nagyon megrémisztett.
-Rendben. - bólogattam csalódottan.
-Egy hét múlva jöjjön vissza kontrollra. - mondta, majd Marci segítségével felálltam, elköszöntünk és elindultuk az autóhoz.
-Hát jól megjártad. - nézett rám.
-Hát rendesen. - húztam el a számat.
-Akkor most mi lesz?
-Hazamegyek és kész. Visszatérnek a dolgok a pár héttel ezelőtti kerékvágásba. Nem tudok mit csinálni vele. - mondtam beletörődve a tényekbe.
-De hogy mész fel az emeletre? Vagy boltba?
-Megoldom.
-Ha kell segítség, hívj és azonnal megyek. - ajánlotta fel kedvesen.
-Oké. Köszi.
Azt hiszem ki fogom használni az ajánlatát, mert egyedül képtelen vagyok bármire is. Ekkora szerencsétlenség is csak én lehetek amúgy.

     Telnek, múlnak a napok és egyre vacakabbul érzem magam. Mármint nem testileg, hanem lelkileg. Képtelen vagyok feldolgozni az új életemet, vagyis inkább a régi hiányát. Marci nagyon kedves, minden nap átjön és segít a ház körüli teendőkben, beszélget velem és tényleg érdekli, hogy hogy érzem magam. De ez nem csökkenti bennem az űrt, ami azóta bennem van, amióta eljöttem. Hiányzik Ya Ou, hiányoznak a fiúk, a suli és az ottani életem. Egészen addig fel sem tűnt, hogy milyen jó dolgom volt, amíg egyszer csak vége nem szakadt. Ha tehetném, most azonnal fognám magam és visszamennék, de nem lehet. Már meghoztam egy döntést, amit véghez is kell vinnem, nem számít, hogy mit érzek. Ki kell tépnem őt a szívemből, az életemből és mindenhonnan. De talán felhívhatnám mondjuk Szikit, hogy tudjam minden rendben van-e velük.Csak pár perc lenne az egész, semmi több. Akkor talán megnyugodnék én is némiképpen, ha tudom, hogy jól vannak és nélkülem is megy minden tovább Pesten. Még mielőtt meggondoltam volna magam, kivettem a zsebemből a mobilomat és tárcsázni kezdtem Sziki számát. Kicsengett párszor, mielőtt felvette volna, de végül, mikor már feladtam volna, recsegés hallatszott a vonal túlsó végéről és felvette.
-Hanna? - szólt bele bizonytalanul.
-Szia, Sziki. - erőltettem meg magam.
-Öhm... - dadogtam. Képtelen voltam összeszedett mondatokat kinyögni, sőt még szavakat sem.
-Mi újság? - vette át a szót.
-Semmi. Csak érdekelt, hogy hogy vagytok, mióta... - itt elakadt a szavam és a szemem könnybe lábadt.
-Mióta elmentél. - fejezte be helyettem a mondatot csalódottan. - Megvagyunk. Nem mondom, hogy jól, de azt sem, hogy rosszul. Mármint, ami Bencét és engem illet. Ya Ou kész káosz. Mondhatni kikészíti a hiányod.
Nagyot nyeltem, mielőtt reagáltam volna.
-Én,.. én sajnálom. - hajtottam le a fejem szomorúan. - Nem akartam sem csalódást okozni nektek, sem szenvedést, de össze vagyok zavarodva. Nem tudtam mit kellett volna tennem.
-Így hát megkönnyítetted a dolgodat és eljöttél. - hallottam a hangján mennyire dühös rám, amiért ezt tettem a barátjával és újból előjött a bűntudat, ami azóta nyomaszt, hogy bepakoltam a bőröndömet. Kínos csend ált be közénk, végül nagyot sóhajtott és folytatta.
-Ugye tudod, hogy két hét múlva születésnapja lesz?
-Igen tudom. - csuklott el a hangom, miközben visszagondoltam arra, hogy mennyire jó volt, amikor még barátok voltunk és itt volt ő is velem. Egy hét különbség van a születésnapunk között, ő született hamarabb, de minden évben együtt ünnepeltünk, amíg el nem költözött.
-Két hét múlva szombaton bulit rendezünk neki. Nem akarja, de úgyis az lesz, amit mi mondunk, szóval kénytelen lesz részt venni rajta. Ha tényleg szereted őt, akkor gyere el. Ha nem leszel ott, ne is keresd többé. Azt hiszem,akkor nincs miről beszélnetek. Nem akarjuk, hogy tovább szenvedjen miattad, Hanna! Tudod, hogy szeretünk, meg nincs veled semmi bajunk, de Ya Ou a legjobb barátunk és miattad van most padlón. Olyannyira nem törődik sem a koncertekkel, sem pedig semmi mással az önsajnálatán kívül, hogy Bence azzal fenyegeti, hogy feloszlatja a bandát.
-Hogy mi? Azt nem tehetitek!
-De igen! Ha nem szedi össze magát, akkor megtehetjük! Senkinek nem jó ez a helyzet és a rajongók is erősen érzékelik, hogy nincs rendben valami! Vagyis pontosabban semmi! Rajtad áll az egész! Ha eljössz és kibékültök, akkor össze fogja szedni magát. Ha  pedig cserben hagyod, idővel talán újra a régi lesz, de akkor örökre el kell őt engedned! Nem sétálhatsz vissza pár hónap múlva az életébe, hogy ismét felforgass mindent, aztán tovább állj! Képes vagy őt elhagyni? - kérdezte komolyan.
-Ne.., nee,.. nem tudom. Szeretem őt. - suttogtam alig hallhatóan, de biztos vagyok benne, hogy hallotta.
-Gondolkodj rajta! Van rá két heted! Vigyázz magadra! - mondta búcsúzásképp és nem várva semmi reakciót, bontotta a vonalat.
A telefon kiesett a kezemből, én pedig a földre lecsúszva tenyerembe temettem az arcom és iszonyatos zokogás tört fel belőlem. Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni, muszáj volt a feszültségnek kijönnie belőlem. Óráknak tűntek a percek, míg ültem a földön és itattam az egereket, mígnem zajt hallottam az ajtó felől, majd Marci lépett be a szobámba.
-Hééé! - guggolt le elém. - Miért sírsz?
-Nem bírom tovább! - fakadtam ki és zokogva hozzá bújtam. Nagyon jó barátok lettünk, tud minden nyavalyámról és próbált is segíteni, de nem mondhatja meg ő sem, hogy mit tegyek.
Erősen a karjaiba zárt és nyugtatóan simogatta a hátam, míg el nem csendesedett, majd teljesen abba nem maradt a sírásom. Kis ideig még nem szólalt meg, aztán mikor már látta rajtam, hogy megnyugodtam némiképp, csinált nekem egy bögre kakaót és leült mellém az ágyra. Nem kellett mondania, tudtam, hogy mire kíváncsi. Nagy vonalakban elmondtam neki, amiket Sziki mondott és igyekeztem nem elbőgni magam megint. Ő türelmesen végighallgatott és próbált jó tanácsot adni.
-Szereted őt, igaz? - nézett a szemembe. Szipogva bólintottam, mire halványan elmosolyodott. - El kell menned! Szükséged van rá! - mondta. Még mindig kételkedtem benne,hogy ez lenne-e a jó ötlet,de annyira határozottan mondta,hogy a végén még hiszek neki. Már lassan két hét eltelt azóta, hogy eljöttem, de egyre nehezebb átvészelnem a napokat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire függök tőle. Pedig a vak is láthatja, hogy így van. 
Azt hiszem még két hétig meg fogok bolondulni, minden egyes nap azon rágva magam, hogy mit kellene csinálnom. Miért nem lehet minden egyszerű? Miért kell ilyen bonyolultnak lennie? Mindenki szerint én bonyolítom túl az egészet, de ez nem így van. Vagy mégis? Fogalmam sincs. Utálom, hogy ennyire döntésképtelen vagyok. Pedig tudom elméletben, hogy mit kellene tennem, de nem olyan könnyű a gyakorlatban megvalósítani, főleg, hogy ennyire túlkomplikáltunk mindent. Mert, ha úgy is döntök, hogy elmegyek, akkor mit fogok mondani neki? "Figyelj, már! Jöttem!" Vagy mégis mi a bánatot? Haragszik rám, sőt, sikerült szinte megutáltatnom magam vele, nem várhatom el ezek után, hogy visszafogadjon, vagy egyáltalán végighallgasson. Ennyire önző nem lehetek. Ha viszont nem próbálom meg, akkor örök életemre bánni fogom. Az pedig még talán rosszabb, mint ha elutasítana. 

Két héttel később:

Mit vegyek fel? Mit csináljak a hajammal? Egyáltalán vigyek valamit magammal, vagy ne éljem magam bele ennyire a dologba? 
Igen, Marci rábeszélt arra, hogy menjek el. Talán nem is kellett annyit győzködnie... Nincs mit tenni, szeretem őt. Nem tudok és nem is akarok nélküle eltölteni egyetlen percet sem többé. Mindig is az életem része volt és nagy valószínűséggel belepusztulnék, ha elveszíteném. Történt, ami történt, nekünk egymás mellett van  a helyünk. Csak reménykedni tudok benne, hogy megbocsátja amiket mondtam és tettem. Mondjuk nem a legszerencsésebb ötlet pont a születésnapi bulijára berontani és összekuszálni mindent, de Szikitől engedélyt kaptam rá. Bízom benne azért, hogy nem fog kidobatni, mikor meglát. Ha pedig igen, akkor azt is megérdemlem. 
Végül egy fekete szoknyát vettem fel, fekete magassarkúval, a hajamat pedig begöndörítettem. Elégedett pillantást vetettem a tükörből magamra, majd megfogtam a táskám és bezártam magam mögött az ajtót. A kapuban Marci várt rám, aki felajánlotta, hogy kivisz kocsival a vasútállomásra. Hiába nem fáj már annyira a lábam, azért hosszú sétákra még nem merészkedem. Próbált a 10 perces út alatt beszélgetni velem, de használhatatlan voltam. Képtelen voltam arra figyelni amit mond, mindig máshol jártak a gondolataim. 
-Sok szerencsét, aprólék! - köszönt el tőlem mikor megérkeztünk. 
-Köszönöm. Szükségem lesz rá. - öleltem meg búcsúzóul, majd a jegypénztárhoz sétáltam, megvettem a jegyemet és utána fel is ültem a vonatra. Valahogy muszáj volt elterelnem a gondolataimat, úgyhogy olvasni kezdtem. Először nem ment túl jól, körülbelül ötször kezdtem újra egy mondatot, de utána egészen sikerült elmerülnöm benne. Egy órával később leszálltam, beütöttem a telefonomba a címet, amit Sziki elküldött, aztán a navigáció segítségével elindultam. Már este 6 is elmúlt, de jó volt ez így, mert nem akartam korán érkezni, megkockáztatva ezzel azt, hogy mindenki engem bámuljon. Nagyjából egy órás séta után végre odataláltam a helyszínre, igaz vagy háromszor eltévedtem, de a végeredmény a fontos. Hangos zene szűrődött ki a klubból, ahová félve léptem be. A biztonsági őr eligazított, hogy merre menjek, majd mikor beléptem az emberekkel teli helyiségbe, megálltam egy pillanatra és nézelődni kezdtem. Nyilván már túl voltak a köszöntésen, mert szinte mindenki táncolt, én pedig igen kellemetlenül éreztem magam, amiért nem ismertem senkit és egyedül ácsorogtam az ajtóban. Egy nagy sóhajtás után összeszedtem magamat és beljebb indultam, hátha találok valaki ismerőst. Nem kellett sokat mennem, amikor egy asztalnál megpillantottam a fiúkat. Ya Ou háttal állt nekem, fekete inget és ugyanolyan színű farmert viselt. Nem tudtam levenni róla a szemem, percekig ittam magamba a látványát, majd mikor már el tudtam szakítani róla a figyelmemet, a többiekre néztem. Bence Ya Ou jobb oldalán volt, Sziki pedig vele szemben és tulajdonképpen velem szemben is. Nem sokkal később rám emelte a tekintetét, először komoly szemekkel bámult, majd végül elmosolyodott. Egy halvány mosollyal próbáltam viszonozni a gesztusát, majd a másik két fiú is megfordult és megakadt rajtam a tekintetük. Nem tudtam Bencére nézni, Ya Ou teljesen foglyul ejtette a tekintetemet. Láttam a döbbenetet az arcán, de mást nem tudtam róla leolvasni. Sem örömet, sem dühöt, de még utálatot sem. Óráknak tűnő percekig néztük egymást, szinte pislogás nélkül, majd lépett pár lépést felém, mire én is így tettem. Pontosan egymással szemben álltunk meg, szinte lyukat égetett belém a tekintete. Próbáltam szóra nyitni a számat már többször is, de valahogy egyetlen hang sem akart kijönni a torkomon. 
-Mit keresel itt, Hanna? - kérdezte teljesen semleges hangnemben, ami nagyon rosszul esett. Nyilván megérdemeltem, de akkor is.
-Boldog születésnapot! - hagytam figyelmen kívül a kérdését és átnyújtottam neki az ajándékomat. Először csak pislogott, majd átvette a felé nyújtott dobozt és elmotyogott egy köszönöm félét. 
-Mit keresel itt valójában? - ismételte meg magát, én pedig megpróbáltam minden gondolatomat összeszedni, hogy rendesen tudjak válaszolni a kérdésére.