Sziasztok! Mielőtt belekezdenétek a rész olvasásába, lenne pár dolog, amit el szeretnék mondani. Először is, bocsánat, hogy mindig ilyen sokat kell várnotok egy-egy részre, de sem időm, sem pedig ötletem nincs mostanában. És itt a másik dolog is. Lehet, hogy nem fogom befejezni a történetet. Én sem így terveztem, de nem tudom mit hozhatnék még ki ebből a blogból. Ha pedig rászánom magam arra, hogy végig írom, akkor se számítsatok sok részre. Maximum 4 rész lesz még ezen kívül, ha lesz. Nem így akartam, de ez lett belőle. Viszont készülőben van egy újabb történet, ami már nem a fiúkról fog szólni, de ha akad rá jelentkező, aki olvassa, akkor nyitok neki egy blogot. Azt hiszem ennyit akartam egyelőre. Jó olvasást és remélem vagytok még néhányan, akik olvassák. :)) A véleményeknek pedig nagyon örülnék :)
Hanna szemszöge:
Aggódom. Nagyon aggódom Ya Ou-ért. Napok óta magas láza van, csúnyán köhög és ki sem tud kelni az ágyból. Őt pedig csak az érdekli, hogy mi lesz, ha kihagyja a szombati koncertet. Nem győzöm neki a teát, a levest és a lázcsillapítót hordani, de szinte semmit nem használ egyik sem. Az orvos sem tett sok mindent azon kívül, hogy elmondta a szokásos szövegét, miszerint pihenjen és szedje rendesen a gyógyszereket. Ennyi erővel én is lehetnék orvos. Ezt még diploma nélkül is tudom. Félretéve a cinizmust, remélem, hogy valamicskét javul most már az állapota, mert az nem normális, hogy 4 napja folyamatosan 39 fokos lázzal szenved. Mert látom rajta, hogy csak szenved. De még betegen is engem félt. A homlokára is felírhatnám, hogy jól van a lábam és már tudok rendesen, mankó nélkül is járni, de mintha a falnak beszélnék. Bence és Sziki szerencsére nagyon sokat segítenek, minden nap elintézik helyettem a bevásárlást és még ha idejük engedi, a házimunkába is beszállnak. Ya Ou pedig rosszabb, mint egy kis fiú. Olyan csökönyös, hogy néha nagyon fel tud bosszantani.
-Manó!!! - kiáltott rám sokadszorra, amiért volt merszem kivenni a kezéből a telefont.
-Aludj! - parancsoltam rá.
-De nem akarok! Semmi bajom, csak egy kis megfázás!
-Igen? Azért nem tudsz napok óta felkelni, mert csak egy kicsit megfáztál!
-Holnapra elmúlik.
-Tegnap is ezt mondtad! És tegnap előtt is! És a helyedben szót fogadnék, különben nem lesz telefon mostanában a kezedben, azt garantálom!
-Komolyan te fenyegetsz engem? Azért azt tisztázzuk már, hogy ki a férfi a háznál! - háborodott fel.
-Te jelen pillanatban egy 5 éves hisztis gyerek szintjén vagy, szóval azt hiszem, megnyertem magamnak ezt a címet egyelőre!
-Csak gyógyuljak meg! Véged lesz, az biztos! - nézett rám mérgesen az ágyból.
-Alig várom. - vigyorogtam gonoszul, majd kisétáltam a szobából a telefonjával együtt. Épp a konyhába indultam teáért, amikor megszólalt a csengő. Irányt váltottam és igyekeztem ajtót nyitni, aminek a túloldalán Sziki és Bence tartózkodott.
-Sziasztok! - üdvözöltem őket mosolyogva.
-Hali. - köszöntek szinte egyszerre.
-Jobban van már? - érdeklődött Benny.
-Nem igazán.
-Segítsünk valamiben? - kérdezte kedvesen Sziki.
-Köszönöm, de boldogulok. Viszont ha holnap valamelyikőtök ráér, akkor el tudna vinni kontrollra? - váltogattam közöttük a tekintetem.
-Persze. Szívesen elviszlek. - válaszolt Bence azonnal.
-Én meg akkor addig eljövök Ya Ou-hoz. - mondta Sziki.
-Köszönöm srácok! - hálálkodtam.
-Igazán nincs mit. Na, nézzük meg mit csinál. - indultak el Ya Ou szobája felé.
-Most szerintem duzzog, amiért elvettem a mobilját. - kiáltottam utánuk, én pedig a konyhába vettem az irányt. Szerintem életemben nem főztem ennyi teát, mint ezen a héten. De hátha segít kiűzni belőle a bacikat. Jó sok citromot és mézet tettem bele, majd bevittem neki. A srácok az ágya két végén ültek, a pukkancs meg épp azt panaszolta nekik, hogy milyen gonosz boszorka vagyok, a két fiú persze olyannyira együtt érző volt, hogy jól kinevették.
-Csak nehogy a boszorka elfelejtse visszaadni a telefonod. - nyomtam a kezébe a forró bögrét.
-Már megint tea? - fintorgott.
-Ha nem jössz helyre gyorsan, felveszek melléd egy óvónőt! - néztem rá, a fiúk pedig jót nevettek rajta.
-Marha vicces! - ivott bele sértődötten.
-Egyébként, - kezdett bele Sziki. - ne aggódj a fellépés miatt! Tudják a rajongók, hogy beteg vagy és megértették.
-Jobbulást kívánnak. - mondta Bence.
-Üzenem, hogy köszönöm. - felelte. - Személyesen is megköszönném, csak hát valaki elvette a telefonomat! - nézett rám szúrósan. - Miattad nem tudok kommunikálni a rajongóimmal!
-Te szegény! Szerintem túlélik! De eddig nyugodtan írhattál volna nekik.
-Pont akkor akartam, amikor elvetted!
-Na persze! Majd visszakapod, ha aludtál!
-Napok óta mást sem csinálok! - dühöngött tovább.
-Nem! Napok óta csak hisztizel! - javítottam ki.
-Nem is igaz!
-Dehogy is nem!
-Na jó! Mi inkább megyünk! Azért ne öljétek meg egymást, ha lehet! - álltak fel a srácok.
-Látod, őket is elüldözöd! - fogta rám ezt is.
-Feng! Lecsaplak most már! - néztem rá mérgesen, majd kikísértem a fiúkat.
-Hanna, neked kötélből vannak az idegeid! - fordult felém Benny.
-Ne is mondd! Néha már kiakaszt!
-Akkor jó éjt! És reggel jövünk. - köszöntek el.
-Rendben. Sziasztok. - búcsúztam el tőlük mára, majd becsuktam az ajtót.
Akkor jöhet a fürdés! Egy élmény lesz kirángatni a fürdőbe. Tegnap is bosszúból belökött a zuhany alá. Igaz, nem tudom honnan volt annyi ereje hozzá, de megoldotta.
-Na, nyomás fürödni! - mentem vissza hozzá.
-Pont most akartam aludni! - vigyorgott bosszúsan.
-Fúúú, te!
-Te mondtad, hogy aludjak! Most meg tőled nem lehet!
-Mondtam már, hogy utállak?
-Nem rémlik. De az ellenkezőjét nem is egyszer. - kacsintott rám.
-Na kelj fel, mielőtt még jobban kihúzod a gyufát! - léptem oda mellé és segítettem neki kimászni az ágyból, majd a fürdőszobába mentünk.
-Megy egyedül? - néztem rá kérdőn.
-Ha nem akkor együtt fürdünk?
-Álmodba legfeljebb! - forgattam a szemem.
-Akkor megoldom. - mondta és kibújt a pólójából. Igazán megvárhatta volna, míg kimegyek, de tényleg. Gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy már nem járunk együtt és igyekeztem nem hosszú ideig bámulni. Miután rájöttem, hogy ez nem fog menni, ledobtam a törcsijét a mosógépre és inkább kimentem a nappaliba. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ilyen hatással van rám a látványa. Kicsit azt hiszem megzavarodtam.
Negyed óra elteltével hallottam mögöttem nyílni az ajtót, amin ő lépkedett ki, természetesen felső nélkül. Ugyan mi a bánatért is venne fel magára valamit?!
-Baj van? - kérdezte, miután hirtelen a másik irányba fordultam.
-Nem, nincs. Mérjük meg a lázad, aztán alvás!
-Oké. - bólintott, majd a szobájába mentünk, ahol a kezébe nyomtam a lázmérőt és míg az végezte a dolgát, kínos csendben ültünk az ágyon.
-Nem akarsz velem aludni? - szólalt meg kis idő múlva. Mondjuk jobban jártunk volna, ha inkább csendben marad.
-Mi van? - néztem rá furán.
-Csak kérdeztem.
-Inkább add ide! - nyúltam a lázmérőért, majd megnéztem mennyit mutat. 38 volt. Legalább lejjebb ment.
-Na?
-38. Reméljük reggelre teljesen elmúlik. Na, aludj most már! - keltem fel mellőle, ő pedig lefeküdt. Betakartam, jó éjt kívántunk egymásnak, majd én is elvonultam a szobámba aludni. Némi forgolódás után sikerült is, de fogalmam sincs hány óra lehetett, mikor Ya Ou kiabálására riadtam fel. Azonnal felpattantam és átsiettem hozzá.
-Mi történt? - kapcsoltam fel kétségbeesetten a villanyt. Ahogy ránéztem, láttam, hogy szinte folyik róla a víz.
-Semmi, csak rosszat álmodtam. Nem akartalak felébreszteni. - törölgette álmos szemeit.
-Semmi baj. Jól vagy? - kérdeztem.
-Igen. Mondom, hogy csak egy álom volt.
-Jól van akkor. - simítottam végig nyúzott arcán.
-Aludj itt, kérlek! - nyúlt a kezem után, mikor fel akartam állni. Mint egy kis kölyökkutya, olyan arccal nézett rám és azok a csokoládébarna szemek... Mégis hogy mondhattam volna nemet rá?
-Jó. De akkor tessék aludni! - egyeztem bele.
-Köszönöm. - nézett rám hálásan és egy nagy puszit nyomott az arcomra. Tuti, hogy belepirultam, de legalább nem láttam a saját képemet. Ezután leoltottuk a lámpát és lefeküdtünk. Voltak kétségeim afelől, hogy jó ötlet volt-e vele maradni, ám amikor magához ölelt, nem érdekelt semmi. Sem az, hogy nem vagyunk együtt, sem az, hogy mi lesz ezután, csak egyszerűen jó volt és kész.
Reggel olyan kipihentem ébredtem, mint még soha. Rég volt ilyen nyugodt éjszakám, persze csak azután, miután Ya Ou megkért, hogy aludjak vele. Elmondhatatlan érzés volt ismét vele aludni. Újra feléledtek a régi emlékek és az, hogy milyen boldogok voltunk együtt. Nem tudom, hogy mi lesz velünk, de abban biztos vagyok, hogy még mindig szeretem és örökre szeretni is fogom.
Ő még mélyen aludt, úgyhogy óvatosan felkeltem mellőle és átmentem a szobámba felöltözni, ugyanis Bencéék nem sokára megérkeznek. Ha minden rendben lesz a lábammal, akkor elvileg egy hónap múlva visszamehetek a suliba is. Ezzel csak annyi a probléma, hogy több mint két hónapos anyaggal le vagyok maradva. Fogalmam sincs, hogy hozom be a lemaradást.
Épp, hogy elkészültem, a csengő már szólt is. Szikit beengedtem, Bencével pedig indultunk az autóhoz.
-Na, hogy aludt a gyerek? - kérdezte.
-Leszámítva, hogy az éjszaka közepén az ordibálására ébredtem, egész jól.
-Mi baja volt?
-Állítólag rosszat álmodott.
-Értem. És megnyugtattad? - nézett rám mosolyogva.
-Mi az?
-Szereted. - közölte, mintha nem tudnám.
-Nem.
-Hazudsz!
-Lehet, de nem mindegy?
-Hát nem éppen! Ne kínozd, ha szereted! Tudjuk mindnyájan, hogy hibázott, de nektek egymás mellett van a helyetek! - pillantott rám.
-Hjaaaaj. - sóhajtottam egy hatalmasat és átgondoltam, amit mondott. Mi van, ha igaza van? És akkor mi van, ha addig húzom a dolgot, mígnem egyszer késő lesz és továbblép? De félek. Rettentően félek újra belevágni. Nem akarok többször csalódni benne...
Ya Ou szemszöge:
Egyedül ébredtem fel reggel, vagyis nem teljesen, mert Sziki ült az ágyam szélén és a telefonját nyomkodta.
-Reggelt! - ültem fel.
-Jó reggelt.
-Hanna? - kérdeztem egyből.
-Bence elvitte kontrollra.
-Jaa, tényleg. Az ma van. - jutott eszembe.
-Mi a helyzet? Jobban vagy?
-Azt hiszem igen. Add csak ide a lázmérőt! - kértem, mire a kezembe nyomta.
-Na? - kérdezte 5 perc múlva.
-Normális. Végre elmúlt. - mondtam megkönnyebbülve.
-Remek. De ettől függetlenül maradsz itthon a seggeden és pihensz! - parancsolt rám.
-Ne legyél már Hanna kettő!
-De az vagyok! És igazunk van! Tényleg, hogy álltok egymással? - váltott témát.
-Fogalmam sincs, tesó! Nem tudom.
-Semmi változás?
-Azon kívül, hogy kikönyörögtem, hogy aludjon velem, nem sok.
-Azért, már ez is valami. Majd kialakul, csak legyél türelmes. Hidd el, hogy szeret téged! Ha nem így lenne, nem aggódott volna érted ennyire egész héten. - mondta.
-Aggódott?
-Igen. Nem is tudod, mennyire.
-Hát felém nem igazán mutatta ki.
-Na szerinted miért? Olyan nehéz esetek vagytok!
-Tehetek én róla? Ha rajtam múlna már rég nem lenne semmi probléma! De ő az, aki azt mondja nem akarja...
-Győzd meg! - ennyit mondott csak jó tanács gyanánt. Sokra megyek vele. Azt is elmondhatta volna, hogy mégis mi a jó fenével győzzem meg! Mert hogy Hanna nem az a könnyen meggyőzhető lány.
Dél elmúlt picivel, mikorra hazaértek. Kimerészkedtem a nappaliba, mert már nem volt szinte semmi bajom a köhögésen kívül.
-Te miért nem fekszel? - vont kérdőre nagy szájjal a pöttöm lány, amint meglátott.
-Mert már jól vagyok.
-Persze!
-Tényleg jól van! - erősített meg Sziki.
-Majd meglátjuk. Köszönöm Bence, hogy elvittél. - ölelte meg csapattársamat.
-Nagyon szívesen. De mi megyünk is, ugye Sziki? - nézett a mellette álló fiúra.
-Persze. Van mit megbeszélnetek! - mondta, mire mindketten furán néztünk rá.
Miután elmentek persze muszáj voltam megmutatni Hannának, hogy lement a lázam és már sokkal jobban érzem magam, mire nagy nehezen elhitte végre.
-Lábad hogy van? - néztem rá.
-Jól. Nemsoká visszamehetek a suliba.
-Az jó. Figyelj! - fordítottam komolyra a szót. - Lehet, hogy már unod, hogy mindig szóba hozom a dolgot, de én már nem bírom így sokáig! Manó, szeretlek! Tudod jól! És én meg azt tudom, hogy te is így érzel, ne is próbáld meg letagadni! Miért kínozzuk a másikat? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy mire vársz? - néztem a szemébe.
-Mire várok? Arra, hogy biztos legyek magamban! Arra, hogy megbízzak benned annyira, hogy tudjam nem bántasz többé! Arra, hogy bebizonyítsd, hogy tényleg szeretsz és hogy kellek neked... - sorolta fel a dolgokat és ekkor jutottak eszembe Sziki szavai. "Győzd meg!"
Megcsókoltam! Amilyen hirtelen jött az ötlet, olyannyira jól esett ismét az ajkaihoz érni. Nem tiltakozott. Meglepődött, de nem tolt el magától és nem szakított félbe. Egy apró csók a szájára, majd még egy és még egy és mégsem utasított el. Ennél jobb módszert nem tudtam kitalálni arra, hogy meggyőzzem arról, hogy összetartozunk. Remélem elég lesz.
Sziasztok! Itt lenne az újabb rész, de mielőtt olvasni kezdenétek mondanék pár szót. Tudom, hogy elég hosszú idő telik el két rész között, de az iskola mellett egyszerűen nincs időm a bloggal is foglalkozni. Megértem, hogy türelmetlenek vagytok, de attól függetlenül nem fogom tudni előbb hozni a folytatást. Épp ezért mondom azt, hogy havonta hozok egy részt, mert talán azt be tudom tartani. Szóval az őszi szünetig tuti, hogy nem jelentkezek, remélem megértitek. Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez. És várom a véleményeket. :))
Hanna szemszöge:
Dög unalmasak a napjaim már harmadik hete. Reggeltől-estig itthon kell punnyadnom, mivel a lábam miatt suliba nem mehetek, Ya Ou pedig az utcára sem akar kiengedni. Az egyedüli "örömöm" akkor van, mikor hetente kétszer gyógytornára járok. A gipszemet már levették, de annyira legyengült a lábam, hogy pár lépést is néha kész szenvedés megtenni. Ma szombat van, azt hiszem, de nem vagyok biztos benne, annyira egyformák a napok. A mankóm segítségével kibotladoztam a nappaliba és a változatosság kedvéért leültem a tv elé. Mást nemigen tudtam csinálni a négy fal között. Annyira jól esne már egy kis változatosság a szürke napokban, de attól tartok, hogy amíg teljesen rendben nem leszek, addig meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a legnagyobb környezetváltozás akkor lesz, ha kimegyek az erkélyre. Ya Ou persze könnyen beszél, hogy pihenjek, meg minden. Nem neki kell heteket töltenie ugyanabban a légtérben. Neki ott vannak a próbák, a koncertek, meg miegymás, nekem meg a tv és a laptop a legjobb barátom.
Unottan váltogattam a csatornák között, amikor egy szál gatyában, holt álmosan mászott elő a szobájából.
-Jó reggelt, Manó! - ült le mellém.
-Jobbat. - feleltem morcosan.
-Ne legyél már ilyen! Napok óta hozzád sem lehet szólni!
-Csodálkozol? Be vagyok ide zárva, mint valami zakkant!
-Dehogy vagy bezárva! Tudod, hogy bármikor lemegyek veled sétálni, ha szeretnéd!
-Húú, de izgi! Szülinapomon meg leviszel a boltba?
-Befejeznéd? Csak a te érdekedben teszem! Nem akarom, hogy bajod essen!
-Nagy lány vagyok! Tudok vigyázni magamra! És ne gyere azzal, hogy mégis itt vagyok törött lábbal! Bárkivel előfordulhat!
-Jó, igazad van, de had féltsem már a barátnőmet!
-Nem vagyok a barátnőd, ha elfelejtetted volna! - néztem rá komolyan.
-Jaa, bocsánat! - kelt fel mellőlem, aztán mérgesen kiment a konyhába. Hiába kapja fel a vizet, akkor is nekem van igazam! Nem vagyok már gyerek, hogy vigyázni kelljen rám és nem vagyok a barátnője sem! Ha tetszik, ha nem, szakítottunk és ő is tudja jól, hogy csak azért maradtam itt, mert megígérte, hogy betartja a barát zónát. Bár nem látom, hogy olyan nagyon próbálkozna vele...
-Egész délután koncertezünk és csak este jövök haza, elleszel addig? - jött vissza a nappaliba és a kezembe nyomott egy tányért, amin ha jól láttam sajtos szendvics volt.
-Köszi. És el.
-Ha akarod, szólhatok mondjuk Szabinak, hogy jöjjön el pár órára.
-Nem kell. Nem hinném, hogy idebent bármi is elgázolna!
-Szólj, ha meguntad a bunkózást! - mondta, majd visszament a szobájába. Remek! Legalább egy ideig békén hagy. Így megy ez már hetek óta és csodálkozik ha nem vágok jó képet hozzá. Nem tudom fordított esetben ő mit tenne! Főleg, hogy ő is olyan, mint én, hogy nem szeret egy helyben lenni sokáig. Értékelem, hogy ennyire figyelmes, de kezd túlzásokba esni. A kórházas verekedés óta, mintha kicserélték volna. Értem én, hogy nem akar elveszíteni, de azért megfojtani sem kellene. Egyébként kicsit fura együtt élni a történtek után. Próbálok természetesen viselkedni, mint azelőtt, hogy bármi történt volna közöttünk, de nemigen tudom leplezni a zavaromat, ha meglátom póló nélkül. Hiába, nem lehet manipulálni az érzéseket, pedig néha nagyon jó lenne.
Tévé bámulás közben ismerős zene hallatszott ki a szobámból. Természetesen a telefonom csörgött és persze, hogy nem hoztam ki magammal, szóval biceghettem be érte. Mire sikerült bemennem, abbahagyta a zenélést, de a vonal túlsó végén lévő személy nagyon akarhatott valamit, mert újra dalra fakadt a készülék. A kijelzőre pillantva, Ricsi nevét láttam meg. Kettős érzés kavargott bennem a neve láttán. Egyrészt rég beszéltünk és hiányzik valamilyen szinten, viszont ott voltam, mikor Ya Ou-val mindenfélét egymás fejéhez vágtak és mondott dolgokat, amik nem estek jól tőle és nem tudom, hogy mit mondhatnék neki ha fogadnám a hívását, úgyhogy inkább elutasítottam. Nem mentem vele sokra, ugyanis pár másodperc múlva újra hívott. Gondoltam biztos valami fontosat akar, úgyhogy inkább felvettem.
-Haló! - szóltam bele.
-Szia, Hanna! - hallottam meg szomorkás hangját.
-Mit szeretnél?
-Csak hallani akartam a hangod.
-Azon kívül? Mert gondolom nem ezért emelted fel a telefont.
-Figyelj! Szeretnék bocsánatot kérni! Tudom, hogy hülye voltam és semmi jogom nem volt beleszólni az életedbe. Ne haragudj rám!
-És ez így három hét elteltével jutott eszedbe?
-Nem. Csak nem volt bátorságom eddig.
-Ricsi, én nem tudom, hogy most mit vársz tőlem! Félre ismertelek, nem is kicsit. És nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van-e még miről beszéljünk!
-Ne mondd ezt, kérlek! Nagyon fontos vagy nekem és te is tudod, hogy mit érzek irántad!
-Tudom, de ez nem változtat semmin! Megmondtam neked világosan, hogy részemről csak barátok lehetünk! - magyaráztam neki.
-De én nem akarok a barátod lenni, nem érted? - emelte fel a hangját.
-Akkor sajnálom! Szia. - köszöntem el tőle és már bontottam is a vonalat. Nem tudom, hogy mi ütött belé és hogy mit képzelt, mi lesz, ha most felhív és elmakog egy bocsánatkérés félét. Annyira bírom egyébként, hogy ők kreálják a problémát, azután meg azt hiszik, hogy ha kiböknek egy sajnálomot, akkor minden megoldódik egy-kettőre! Hát ki kell ábrándítsam őket, mert ez nálam nem így működik! Mondjuk szerintem másnál sem, de mindegy is.
-Bejöhetek? - láttam meg Ya Ou-t az ajtóban.
-Persze. - bólintottam.
-Baj van? - ült le mellém és tekintetével az arcomat kémlelte.
-Nincs.
-Ismerlek!
-Tényleg nincs semmi. Mikor jössz haza? - váltottam témát.
-Valamikor este. Biztos, hogy elleszel?
-Ya Ou! - szóltam rá.
-Bocsi, csak na! Nem szeretnélek egyedül hagyni.
-Mondtam már, hogy nem lesz semmi, ha pár órára egyedül hagysz. Lefoglalom magam.
-Jó. Sietek haza, de most megyek, mert elkések. - nyomott egy puszit a homlokomra, majd kisietett a szobámból és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam, majd síri csend lett a lakásban. Úgy utálom ezt. Komolyan, ha jönne egy betörő, megkérném, hogy beszélgessünk, vagy nem tudom, de ez így szörnyű.
Egész délután unatkoztam, megnéztem pár filmet, csináltam vacsit, aztán inkább elmentem fürödni és reménykedtem benne, hogy Ya Ou hamarosan megérkezik. Lehet, hogy nem sok mindenről beszélgetünk mostanában, de jobb, mintha egyedül unatkoznék. Már nyolc is elmúlt, mikor még mindig nem érkezett haza, aztán kis idő múlva csengettek. Ő nem lehetett, mert van kulcsa. Nem szeretek este ajtót nyitni senkinek és nem is akartam, de aztán az illető hangosan el kezdte kiabálni a nevem. Ricsi hangja volt az és egyáltalán nem tűnt józannak. Két lehetőségem maradt: hagyom, hogy tovább óbégasson, amíg a szomszédok ráhívják a rendőröket, vagy beengedem. A másodikra esett a választásom, már csak azért is, mert fogalmam nem volt, hogy mégis milyen állapotban van.
-Ricsi, te mi a francot keresel itt? - nyitottam ki nagy lendülettel az ajtót és találkozott a tekintetem az övével. Bár nem tudom látott-e egyáltalán valamit.
-Hozzád jöttem, Hanna! - vigyorgott idiótán.
-Kisasszony! Ha nem hallgattatja el a fiatalembert, akkor kihívom a rendőrséget! - kiáltott át a szomszédból egy bácsi.
-Elnézést kérek! - mondtam, majd beráncigáltam Ricsit az ajtón. - Elárulnád, hogy mit ordítozol itt részegen este nyolckor? - vontam kérdőre.
-Ya Ou nincs itthon? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem.
-Nincs. De örülnék, ha válaszolnál!
-Szeretlek kis lány! - nézett a szemembe.
-Ezt már megbeszéltük! Menj haza, kérlek!
-Nem megyek én innen sehova! És ami azt illeti, nem is nagyon tudok.
-Hát azt látom! Egyáltalán hogy jutottál el idáig?
-Kocsival.
-Te komolyan ilyen állapotban vezettél? - kérdeztem dühösen, mire bólintott. - Hát te nem vagy normális! És ha valami bajod esik?
-Mit számítana? Úgysem hiányoznék senkinek! - rántott egyet a vállán.
-Befejezted? És díjaznám, ha az önsajnálat helyett összeszednéd magad és kezdenél valamit az életeddel! Barátok vagyunk és nem akarlak így látni!
-Nem akarok a barátod lenni!
-Akkor nem értem, hogy mit keresel itt!
-Tényleg nem? Megmutassam? - indult felém. Nem nagyon tudtam hátrálni. Egyrészt a lábam miatt, másrészt pedig a mögöttem lévő fal is az utamban volt.
-Ricsi, ha meg mersz csókolni, komolyan mondom, hogy lecsaplak! - fenyegettem, mire hátrébb lépett egyet és bűnbánóan rám nézett.
-Ne haragudj, kérlek! Én nem tudom, mi van velem! - szabadkozott.
-Nem haragszom, de jobb ha most lefekszel és kialszod magad, még mielőtt újabb hülyeséget csinálnál! A szobámban lefekhetsz! - mutattam az ajtó felé.
-És Ya Ou mit fog hozzá szólni?
-Azzal most ne foglalkozz! nyomás! - utasítottam és mentem vele. Megvártam, míg lefekszik, majd megfogtam a telefonomat, lekapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót. Nem hiszem el, hogy mikre nem képes ez a pasi! Az biztos, hogy reggel nem teszi zsebre, amit tőlem kapni fog! Nem elég, hogy leitta magát, de még kocsiba is ült részegen! Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha valami baja esik, vagy ha megállítja egy rendőr. Nem normális, az biztos! Nos, mivel a szobámat elfoglalták, a kanapén meg nem igazán kényelmes, így bementem Ya Ou szobájába és ott feküdtem le. Remélem nem fog az éjszaka közepén kidobni.
Ya Ou szemszöge:
Három koncert után kicsit elfárad az ember, főleg este tízkor. Álmosan és kicsit rekedten ültem be a kocsiba. Azt hiszem nem volt túl jó ötlet rövidnadrágban és pólóban ugrálni tizennyolc fokban. Remélem azért nem fogok megfázni. Más se hiányzik, minthogy egy hétig az ágyat nyomjam. Mondjuk nem lenne hátrány, ha otthon maradhatnék Hannával. Igaz, hogy mostanság úgy érzem, hogy néha a pokolba kívánja a túlzott törődésemet, de nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy elhanyagolom.
-Mi a helyzet? - ült le mellém Bence.
-Elfáradtam. - sóhajtottam.
-Úgy is nézel ki, de nem hiszem, hogy csak ennyi.
-Tényleg nem. Nem tudom mit csináljak Hannával. Én szeretném elölről kezdeni, de ő hallani sem akar róla!
-Hát ne csodálkozz! - szólalt meg Sziki. - Hagyj neki időt! Mást egyelőre nem nagyon tehetsz!
-Értem én, de olyan rossz tehetetlennek lenni!
-Hagynod kell, hogy ő döntsön!
-Megpróbálom nem elszúrni a dolgokat. - mondtam, majd hátradőltem és bámultam kifelé a sötét ablakon. Azt hiszem el is aludtam, mert Benny lökdösött meg, mikor megálltunk a ház előtt. Gyorsan elköszöntem tőlük, majd felmásztam az emeletre és csendben bementem. Tudtam, hogy már alszik, úgyhogy igyekeztem a leghalkabban megfürödni és megvacsorázni. De mikor bementem a szobámba és felkapcsoltam a villanyt, kellemes meglepetés ért. A szépséges lány az ágyamban feküdt és nyakig betakarózva az igazak álmát aludta. Még a villany erős fényére sem ébredt fel, ami nem is baj, mert akkor lehet, hogy ki is ment volna. Óvatosan melléfeküdtem, majd leoltottam a lámpát és nem kellett sok idő ahhoz, hogy elaludjak.
Reggel, alig tudtam kinyitni a szemem, annyira fáradt voltam. Hanna még mélyen aludt mellettem. Feljebb húztam rajta a takarót, majd felkeltem. Azt hiszem sikerült az éjjel megfáznom, ugyanis kisebb tüsszögő roham tört rám. Remek! Már csak ez hiányzott.
-Egészségedre! - szólt egy álmos hang.
-Bocsi. Nem akartalak felébreszteni.
-Semmi baj. Megfáztál? - nézett rám ásítozva.
-Valószínű.
-Gyere ide! - mondta, mire leültem mellé. A homlokomra tette egy pillanatra a kezét, majd rám nézett.
-Tűz forró vagy! - állapította meg.
-Ugyan! Kutya bajom! Egy kis tea mindent megold. - álltam fel, majd kimentem a konyhába, ahol viszont egy nem kívánt személlyel találkoztam.
-Te mi a jó büdös francot keresel itt? - néztem rá dühösen.
-Hosszú sztori. Hanna ébren van már?
-Nem kérdezem még egyszer, hogy mit keresel itt! - emeltem fel a hangom. Már amennyire tudtam, mert totál berekedtem.
-Ne veszekedjetek kora reggel, légy szíves! - jelent meg Hanna is az ajtóban.
-Elárulnád, hogy mi folyik itt? - kértem számon.
-Ricsi, hogy is mondjam, az este ideállított részegen és nem engedhettem haza, úgyhogy mondtam, hogy aludjon a szobámban. Ezért aludtam nálad. - magyarázta, de nem sokat értettem meg belőle.
-De mit kerestél itt részegen? - néztem Ricsire.
-Nem tudom mi ütött belém. Bocsánatot kérek mindkettőtöktől. Jobb, ha most megyek!
-Azt ugye tudod, hogy ennyivel nem úszod meg? - szólt utána Hanna.
-Igen tudom, de ne most akarj megölni! Így is pocsékul érzem magam. Na sziasztok! - köszönt, majd el is ment.
-Ne nézz így rám! Mégis mit tehettem volna! - szólalt meg egyből.
-Mondjuk felhívhattál volna!
-És akkor hazarohansz, vagy mi?
-Igaz. Felejtsük el inkább. - hagytam annyiban a dolgot, mert nem igazán volt kedvem még ezen is vitatkozni.
-Szerintem feküdj vissza, mert nem nézel ki valami jól. - nézett rám.
-Ennyire rémesen festek?
-Aha.
-Kösz szépen!
-Hát de most na! Mondanám, hogy fal fehér vagy, de az nem lenne igaz! - vigyorgott.
-Látom kialudtad magad!
-Nem, csak megnyugtat a tudat, hogy mostanában te sem mész sehova se. Max az orvoshoz! - nézett rám kárörvendve, majd azért csinált nekem teát. Hát így jártam. Utálok beteg lenni, de ha ilyen társaságban vagyok az, akkor nem hiszem, hogy annyira szörnyű lesz.
Sziasztok. Ahogy ígértem itt a folytatás. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Új rész fogalmam sincs, hogy mikor lesz, úgyhogy kérlek legyetek türelmesek. Jó olvasást és várom a véleményeket. :))
Hanna szemszöge:
Megint egy másik helyen ébredtem. Remek. Ezúttal azonban Ya Ou volt velem szemben. Annyira, de annyira megörültem annak, hogy újra láthatom, hogy amennyi erőm csak volt, azzal felemeltem a karom, a nyakába csimpaszkodtam és lehúztam őt magamhoz. Láttam rajta, hogy váratlanul érte a dolog, de érezni akartam, hogy itt van, hogy valóban velem van és nem csak álmodom, mert nagyon remélem, hogy ez nem álom. A nyakamba fúrta a fejét, miközben szorosan öleltem és mélyeket szippantottam finom illatából.
-Mondd, hogy nem álmodom! - suttogtam.
-Nem álmodsz, Manó! - fogta kezei közé az arcom és mélyen a szemembe nézett. Istenem, de jó volt újra látni azt a csokoládébarna szempárt. Soha nem láttam még hozzá hasonló különleges szemeket és ahogy most nézett rám, többet mondott minden szónál.Szeret engem. Látom a csillogó szemeiből, amikkel ugyanúgy pillantott rám, mint amikor először kimondta, hogy mit érez irántam. És kár is lenne tagadni, hogy teljesen oda vagyok érte. Azt hiszem ez az álom, vagy nem is tudom micsoda, kellett ahhoz, hogy belássam, hogy rá van szükségem.
-Mi történt velem? Nagyon fura álmom volt. És mi van Ricsivel? Ugye még mindig húsz éves vagyok és nincsenek gyerekeim? - tettem fel sorban az értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdéseket, mire kaptam egy "biztos, hogy minden oké?" nézést.
-Kómában voltál 3 napig. Ricsi nincs itt. És mi az, hogy nincsenek gyerekeid? Persze, hogy nincsenek! Jól vagy? - nézett rám komolyan.
-Persze. Akkor csak egy álom volt. - nyugtattam magam.
-Mit álmodtál? - kérdezte.
-Nem fontos. - legyintettem. - Fáj a fejem. - mondtam.
-Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - simított végig az arcomon, majd kiment és alig egy perc múlva a fiatal dokival az oldalán jött vissza.
-Hogy érzi magát, Hanna? - világított a vacak lámpájával a szemembe.
-Széthasad a fejem. - feleltem.
-Ez normális. Szédülés, hányinger nincs?
-Nincs. - csóváltam a fejem.
-Remek.
-Mikor mehetek haza? - kérdeztem.
-Ha nem lesz több gond, akkor két nap múlva meglátjuk.
-Rendben. - bólintottam, majd kaptam egy fájdalomcsillapítót és elment az orvos. Ya Ou leült mellém az ágyra és percekig csak néztük egymást, majd végül ő törte meg a csendet.
-Manó, én nem akarlak elveszíteni! Tudom, hogy most utálsz és felfogtam, amit a múltkor mondtál, de nem bírnám ki, ha többé nem láthatnálak! Tisztában vagyok vele, hogy nagy kérés, hogy bocsáss meg, de kérlek gondold át! Nagyon jól tudod, hogy szeretlek és még ha haragszol rám, akkor is érzel még valamit irántam. Látom a szemedben! És az sem véletlen, hogy visszacsókoltál az előbb.
-Nem is voltam magamnál! - vágtam közbe. - Nézd! Látom rajtad, hogy megbántad, ami történt, de ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Igazad van abban, hogy még mindig szeretlek, de néha ez kevés a folytatáshoz. Nem azt mondom, hogy soha nem bocsátok meg, de kell egy kis idő. Annyit tudok felajánlani, hogy maradjunk barátok. - néztem rá.
-Rendben. Köszönöm. - mosolyodott el halványan. - Ó, van itt még valami. Szabi múltkor kb majdnem rám törte az ajtót, mert el akarta vinni a cuccaidat, de nem hagytam. Ugye nem költözöl el?
-Szerintem ez lenne a legjobb megoldás. Nem vagyok biztos benne, hogy tudnánk egymás mellett élni, főleg így.
-Kérlek szépen! Ígérem, hogy nem fogok próbálkozni és hogy mindenben segítek. - nézett rám kiskutya szemekkel.
-Nem tudom, Ya Ou.
-Légy szíves! - kérlelt tovább.
-Jó. Próbáljuk meg, de a bátyámmal neked kell elszámolnod, mert az biztos, hogy nem állja meg szó nélkül! - mentem végül bele.
-Ne aggódj efelől. Elintézem. - mondta boldogan, mikor kinyílt az ajtó és Ricsi lépett be rajta.
-Hanna, te jó ég! Végre már, hogy felébredtél! - sietett hozzám köszönés nélkül, figyelembe se véve a mellettem ülő fiút. - Hogy vagy?
-Jól, köszi. - erőltettem magamra egy halovány mosolyt. Valahogy nem tudtam úgy nézni rá, mint pár napja. Ez után az álom után valami teljesen megváltozott bennem. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha el akarna szakítani Ya Ou-tól, ezt pedig nem akartam, úgyhogy elég hidegen viselkedtem vele, ami azt hiszem fel is tűnt neki.
-Mikor engednek haza? - kérdezte.
-Talán két nap múlva.
-Az király. Addig átvisszük Szabihoz a ruháidat. - mondta, mire Ya Ou közbeszólt.
-Arra semmi szükség, ugyanis Hanna marad nálam.
-Azt nem te döntöd el!
-Ő döntötte el!
-Igaz ez? - nézett rám Ricsi mérgesen.
-Igen.
-De mégis miért? Miatta fekszel most itt, erre visszamész hozzá?
-Először is, ez az én döntésem és örülnék, hogyha tiszteletben tartanád te is és Szabi is. Másodszor pedig én sétáltam ki az autó elé. Ya Ou-nak ehhez semmi köze!
-De azért nem néztél szét, mert épp a húgommal csókolózott! - hozta fel a témát.
-Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá! Igazán jól esett!
-Ne haragudj, de ez az igazság! Bolond vagy, ha ezek után visszamész hozzá!
-Szerintem Hanna egyedül is képes eldönteni, hogy mit akar és nem kell neki a segítséged! - szólt Ricsire Ya Ou.
-Szerintem pedig befoghatod, mert te cseszted el az életét, nem én! - vágott vissza Ricsi.
-Te pedig örömmel lépnél a helyembe, igaz? Átlátszó vagy, ember! Szerinted Hanna nem veszi észre, hogy azért foglalkozol vele annyit, mert akarsz tőle valamit? - szállt be a vitába Ya Ou.
-Ehhez neked semmi közöd! És mellettem ezerszer boldogabb lenne, mint veled bármikor is! - emelte fel Ricsi a hangját.
-Boldog? Fogalmad sincs, hogy mire van szüksége! Egy cseppet sem ismered és csak ki akarod használni!
-Mert te talán nem ezt tetted?
-Fiúk, hagyjátok már abba!Én is itt vagyok ám! - szóltam rájuk, de mintha meg se hallották volna, folytatták tovább.
-Hagyd békén Hannát! - lépett közelebb Ricsi Ya Ou-hoz. Ajajj! Ennek nem lesz jó vége.
-Ne szólj bele az életünkbe, mert megjárod!
-Pedig nem fogom hagyni, hogy megint tökre tedd!
-Mert mit csinálsz? Megölsz? - nevetett Ya Ou cinikusan.
-Elég, ha jól szétverem a képed!
-Tessék! Hajrá! - provokálta a kínai fiú, mire a másik behúzott neki egyet.
-Jézusom! Fiúk hagyjátok abba! - kiabáltam rájuk. Ya Ou azonban nem hagyta magát és visszaütött és verekedésben törtek ki. Ütötték, püfölték egymást, én pedig könnyes szemmel kiabáltam, hogy valaki szedje már szét őket, mire két ápoló beszaladt és lerángatták Ricsit Ya Ou-ról.
-Normálisak maguk! Ez egy kórház, nem pedig egy kocsma! Ha nem tudnak uralkodni magukon, kihívom a rendőrséget és ők majd helyreteszik magukat! - kiabált rájuk az egyikük.
-Arra semmi szükség. - szóltam én is. - Ezt mégis hogy képzeltétek? Szerintetek arra van szükségem, hogy péppé verjétek egymást? - vontam kérdőre őket. - Húzzatok innen de nagyon gyorsan! - szóltam rájuk.
-De Manó! - szólt Ya Ou.
-Nincsen Manó! Menjetek! Egyikőtökre sem vagyok kíváncsi! - kiabáltam, mire lehajtott fejjel mindketten kisétáltak az ajtón.
Az eszem megáll, komolyan mondom! Mégis mi ütött ezekbe? Egyik hülyébb, mint a másik! Komolyan, ha nem lenne begipszelve a lábam, jól tökön rúgtam volna mindkettőt, hogy észhez térjenek! Mint két rossz kamasz! Nincs még épp elég bajom, de még ők is ölik itt egymást! Húú, de felbosszantottak! Én megértem, hogy védeni akarnak, de ne egymástól tegyék. Mindkét fiúnak fontos szerepe van az életemben és nagyon nem szeretném, ha ekkora ellentét lenne közöttük. Egyébként pedig nagyon rosszul estek, amiket egymás fejéhez vágtak, mert mind velem kapcsolatos. Ezek után tényleg nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk. Próbálom helyrehozni a dolgokat Ya Ou-val, ami nem tetszik Ricsinek. Ha viszont vele lennék, akkor a másikat bántanám meg vele, sőt, az engem sem tenne boldoggá, mert nem Ricsit szeretem. Bonyolult ez, akárhogy is nézem.
Hiába kattogott az agyam, olyan álmos lettem, hogy muszáj volt egy picit aludnom.
Mikor felébredtem, meglepő módon Ya Ou ült mellettem, annak ellenére, hogy pár órája elzavartam, a társával együtt.
-Te mit keresel itt? - néztem rá.
-Bocsánatot kérni jöttem. - nézett vissza bűnbánóan.
-Kicsit elkéstél vele, nem gondolod? Nem is értem, hogy lehettek ekkora marhák! - mondtam dühösen.
-Tudom, hogy nem mentség, de felbosszantott, amiket mondott! Nem fogom hagyni, hogy elvegyen tőlem!
-Én nem egy játék vagyok, Ya Ou! Nekem is vannak érzéseim és döntéseim! Nem ti döntitek el, hogy kié legyek! És ha ezt így folytatjátok, könnyen lehet, hogy egyikőtökből sem kérek.
-Sajnálom. Többet nem fordul elő. - ígérte meg.
-Ajánlom is! - mondtam, majd elkezdtünk más dolgokról beszélgetni. Hanyagoltuk a "mi legyen?" témákat és spontán dolgokról beszéltünk, úgy, mint régen. Egy kis idő után a feszültség is eltűnt belőlem és végre felszabadultam egy kicsit.
Ya Ou szemszöge:
Annyira boldoggá tett Hanna, amikor azt mondta, hogy legyünk barátok. Jó, tudom, ez nem sok, de kezdetnek bőven jó. Az a verekedés Ricsivel nagy hiba volt, de nem hagyhatom, hogy elvegye tőlem ezt a lányt.
Újabb három nap telt el azóta, hogy Manó végre magához tért és ma végre hazaengedik. Nem kis feladat volt megértetnem Szabival, hogy Hanna itt akar lakni és hogy mindennél jobban fogok rá vigyázni, de végül megenyhült és belement a dologba. Alig bírtam kivárni a 10 órát, hogy végre mehessek érte. Már fél 10-kor ott voltam a kórházban és egy szelet sütivel igyekeztem a szobája felé.
-Szia, Manó. - köszöntem, mikor benyitottam.
-Szia. - mosolygott. - Az ott süti a kezedben? - szemezett az édességgel.
-Igen. És a tiéd. - léptem beljebb, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm. Ez életmentő. Itt csak ilyen trutyiszínű maszlagot adnak. - fintorodott el, mire elnevettem magam.
-Nem vicces! - nézett komolyan, majd végül elmosolyodott és enni kezdett. Addig összeszedtem a dolgait, míg befejezte és már csak a zárójelentésre vártunk.
-Hallod, ebbe a gipszbe hogy tornázom fel magam az emeletre? - kérdezte.
-Ott a lift, babám! - emlékeztettem.
-Jaa, tényleg. De mi lenne, ha levenném?
-Eszedbe se jusson! - néztem rá szigorúan.
-De olyan rossz! - nyafogott.
-Sajnálom. De kibírod ezt a pár hetet! - mondtam, mikor nyílt az ajtó és végre megkaptuk a papírokat. Elmondták, hogy hetente jönni kell kontrollra és 3 hét múlva leveszik a gipszét is. Kapott két szép mankót, amiket egy kisebb káromkodás után használni kezdett és elhagytuk az épületet. A kocsiba kissé nehézkesen ült be, de ezt is megoldottuk kisebb szenvedés után. Otthon lepakoltam, ő pedig leült a kanapéra tv-t nézni. Délelőtt volt időm bőven, úgyhogy főztem neki spagettit, mert tudom, hogy imádja. Megmelegítettem, majd kivittem neki.
-Te használtad a konyhát? - nézett rám kerek szemekkel. - És a ház is egyben van! Mégsem vagy annyira reménytelen eset! - piszkálódott.
-Kaphatsz főzeléket is, ha gondolod! - indultam vissza a konyhába a kajájával.
-Csak azt ne! - mondta, mire elnevettem magam és odaadtam neki. Jóízűen megette az utolsó falatig, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Miután elmosogattam, csatlakoztam hozzá és csendben tévéztünk. Bőven lett volna miről beszélnünk, de nem akartam ajtóstól rontani a házba. Ráérünk még vele. Közelebb csúsztam hozzá, majd átöleltem a vállát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és onnan nézte tovább a filmet. Őszintén szólva pár napja még álmodni sem mertem arról, ami most megtörténik. Nem hittem volna, hogy hazajön velem. Sok időbe fog telni, míg kimászunk a gödörből, de együtt meg fogjuk oldani.
Sziasztok! :) Megint több hetes késéssel, de itt van a következő rész. El sem hiszem, hogy már 30 feliratkozója van a blognak és jó érzés volt látni a chaten, hogy ennyire várjátok már a folytatást. Kicsit hogy is mondjam fura lett ez a rész, de remélem érthető lesz számotokra. Nem is húznám az időt, jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket. :))
Hanna szemszöge:
Szikrázó napsütés, narancs színű falak és egy teljesen idegen helyiség. Ez a látvány tárult elém, mikor felébredtem. Meg mertem volna esküdni rá , hogy egy kórházban feküdtem alig pár órája törött lábbal. Talán csak egy álom volt? Könnyen előfordulhat. Álmos szemeimet dörzsölgetve keltem ki a puha ágyneműből és magamra vettem az ágy mellett heverő selyemköntöst. Fogalmam nem volt, hogy hol a jó fenében vagyok. Mielőtt kinyitottam volna a hófehér ajtót, kicsit körbenéztem a szobában. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát, ugyanis volt egy másik takaró is az enyém mellett. De akkor mégis miért nem emlékszem semmire? Talán részeg voltam? Nem, az nem vall rám! Vagy mégis? Temérdek kérdés merült fel bennem, amiket szerettem volna feltenni valakinek, aki meg is tudja válaszolni őket, csakhogy egyedül voltam. Legalább is azt hittem egészen addig, míg zajt nem hallottam az ajtón túlról. Elindultam a faszerkezet felé, de közben megakadt a szemem egy fotón. Én voltam rajta és Ricsi, valamint két gyerek. De valami nem stimmelt. Sokkal idősebbnek néztem ki rajta.Mégis mi folyik itt? Döbbenten meredtem a képre, majd kirontottam a szobából, reménykedve, hogy találok egy tükröt, ami bebizonyítja, hogy ez csak valami vicc. Egy hosszú folyosón trappoltam végig, mígnem megtaláltam, amit kerestem. Egyre közelebb és közelebb léptem, majd hangosan felsikoltottam a látványtól. Legalább tíz évvel néztem ki idősebbnek, mint kellett volna.
-Anya, mi történt? - jelent meg mellettem egy aranyos, barna hajú fiú. Várjunk csak! Azt mondta, hogy anya? Mi az, hogy anyának hívott? Nincs is gyerekem! Te jó ég! Hova kerültem?
-Öhm... Nincsen semmi. - dadogtam zavartan. Nem akartam frászt hozni a gyerekre.
-Szívem, mi a baj?- hallottam egy ismerős hangot, majd megfordultam és Ricsivel találtam szemben magam, aki kérdőn nézett rám. Ő is sokkal idősebbnek tűnt. Már komolyan kezdtem kétségbeesni. Megbolondultam? Vagy mi a fene történik velem?
-Mit keresek itt? És miért nézek ki úgy, mint egy 30 éves? - kérdeztem idegesen.
-Dávid, menj le reggelizni! Beszélnem kell anyával! - szólt a fiúnak, aki szófogadóan magunkra hagyott minket.
-Ki ez a gyerek? És miért hívtok anyának? Mi folyik itt? - kezdtem el hisztizni.
-Hanna, kicsim, mi van veled? Dávid a fiúnk. A tiéd és az enyém! És nem tetszik, hogy a gyerekek előtt kiabálsz!
-Gyerekek? Több is van? És mi az, hogy a miénk? Nekem nincs gyerekem! Arról azért tudnék! - fakadtam ki.
-Hanna, te megkattantál? - nézett rám furán.
-Ricsi, kérlek magyarázd el, hogy mi történik, mert semmire nem emlékszem! Tegnap még fősulisok voltunk, ma meg már gyerekünk van?
-Tényleg nem emlékszel semmire? - nézett rám komolyan.
-Nem. Az utolsó emlékem, hogy szakítottam Ya Ou-val. Onnantól semmi.
-Te jó ég! Hogy eshetett ki egyetlen éjszaka alatt tíz évnyi emlék? - kérdezte értetlenül.
-Nem tudom, de mondj valamit, mert kezdek lassan megbolondulni! - sürgettem.
-Jó. Akkor kezdjük a legelején. Miután szakítottatok, nem sokkal később összejöttünk. Fősuli után mindketten dolgozni kezdtünk. Nyolc évvel ezelőtt megkértem a kezed, te igent mondtál, összeházasodtunk és hat éve született meg Dávid, rá két évre pedig Lili.
-Van egy kislányom is?
-Van bizony. Méghozzá a leggyönyörűbb kislány a földön.
-Ez hihetetlen! - néztem magam elé döbbenten. - És mi lett Ya Ou-val, meg a többiekkel?
-Vele nem találkoztál azóta. A banda pedig még ma is megvan és zenélnek, mint azelőtt.
-És Szabi?
-Ő visszament Németországba egy lánnyal.
-Ez.... Ez nekem túl sok!
-Figyelj! Fogalmam sincs, hogy mi történt veled! Én most elviszem a gyerekeket az állatkertbe, te pedig feküdj le és aludd ki magad! Ha nem lesz jobb, akkor délután elviszlek az orvoshoz! - mondta, mire bólintottam. - Ha bármi van, hívj azonnal! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.
Visszamásztam a szobába és lehuppantam az ágyra. Egyben elképesztő és lehetetlen ez az egész. Nem eshet csak úgy ki egyik napról a másikra tíz év! Nem létezik! Férjem van, gyerekeim és munkám! Más ember egész életében erről álmodik, én pedig egyszer csak belecsöppentem egy idegen életbe. Mi lett Ya Ou-val? MI lett a fiatalságommal? Mi lett az életemmel? Esküdni mertem volna arra, hogy Ya Ou-n kívül soha nem fogok más férfit szeretni, erre tessék!
Könnyes szemmel keltem fel az ágyról, majd körbejártam a lakást. A fürdőtől kezdve a konyháig olyan meseszépen nézett ki minden, mintha egy filmben lennénk. Aztán benyitottam egy újabb helyiségbe. Rózsaszín falak, disney-s függöny és ágynemű. A szekrény tele plüssel, a falon pedig egy újabb fotó. Engem ábrázol és egy kislányt. Egy csodaszép, szőke, göndör hajú, babaarcú királylány ült az ölemben. Mindketten úgy mosolyogtunk, mintha semmi gond nem lenne az életben. Széles mosoly kúszott ajkaimra, miközben a könnyek patakokban mosták az arcom. Van egy lányom. Sőt egy fiam is. Nem tudnám megfogalmazni miféle érzés markolt a szívembe, miközben megismerkedtem a másik gyerekszobával is. Kell lennie valamiféle magyarázatnak arra, hogy mi és miért történik velem.
A mobilomon megnéztem az időt és ekkor feltűnt egy furcsaság. A dátum. Ha jól vontam le a következtetéseket, akkor 2025-nek kellene lennie, viszont a képernyő 2015-öt mutatott, ahogyan a nappaliban lévő naptár is. Valami itt nagyon nincs rendben! Egész délután a lakást túrtam valami logikus magyarázat miatt, de fényképeken kívül semmit sem találtam. Aztán az egyiken feltűnt egy ismerős hely. Régen mindig oda jártunk a srácokkal és hirtelen jött ötlettől vezérelve átöltöztem és eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Nem tudom mit reméltem tőle, de ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Hamar összeszedtem magam, taxiba ültem és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzünk. Fél óra elteltével megpillantottam az autóból az ismerős épületet. Mintha csak tegnap jártam volna itt. Semmi nem változott, szóval még egy furcsaság. Kiszálltam, majd sietősen bementem. A zene szokás szerint vadul dübörgött és az újabb különös dolog, hogy ismertem őket. Mind olyan szám volt, amit kívülről fújtam. Ez már több, mint véletlen!
A táncoló emberek között kerestem ismerős arcokat, de hiába. Még a mosdóba is benéztem, amikor hirtelen elment az áram. Teljes sötétség mindenhol és kiabáló emberek hangja hallatszott. Aztán két erős kar a csípőmön, amik a falhoz nyomtak. Ismerős illatú parfüm csiklandozta az orrom és még a sötétben is láttam azt a csokoládébarnán csillogó szempárt, ami elrabolta anno a szívemet. Zihálva vettem a levegőt, egészen addig, míg a számra nem tapadtak az ismerős idegen ajkai. Édesen, mohón és egyben szenvedélyesen csókolt, mígnem véget ért a sötétség és újra fény kerített hatalmába mindent.
Ya Ou szemszöge:
Három napja, hogy Hanna ismét kómába esett és Szabiék csak most szóltak! Azt hiszem jogom van tudni az állapotáról, hiába szakított velem. Mindennél többet jelent nekem ez a lány és bármit megadnék azért, hogy újra felépüljön. Az sem érdekel jelenleg, ha soha többé nem szól hozzám, csak egészséges legyen. Nagyon nem izgatott, hogy ki mit szól hozzá, bementem a kórházba. Miután Szabival is és Ricsivel is vitatkoztam egy sort, belátták, hogy nem tudnak kidobni és beengedtek hozzá. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, a mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Az arca fehérebb volt, mint a fal, apró keze pedig hidegen és erőtlenül pihent teste mellett. Szörnyű érzés volt tehetetlenül állni az ágya mellett és abban reménykedni, hogy talán egyszer csak felébred. Az orvos nem mondott semmi biztatót. Szerinte nyugodtan beszéljünk hozzá, mert hall minket és ez segíthet abban, hogy hamarabb magához térjen. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Három nappal ezelőtt végleg kizárt az életéből, mindent elmondott, amit akart és még csak nem is hagyta, hogy elmondjam, hogy mennyire is szeretem. Hosszú percekig néztem, ahogy alszik, miközben a kezét fogtam. Aztán úgy gondoltam, hogy énekelek neki, mert azt mindig nagyon szerette. Az Ébredj és élj című dalunk sorait kezdtem el dúdolni neki, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy férfi létemre elsírjam magam. Hiába, nem tudok mit tenni ellene. Belepusztulnék, ha elveszíteném Hannát. Tudom, hogy hatalmasat hibáztam és emiatt fekszik most itt, de szeretném jóvá tenni. És ez csak úgy lehetséges, ha meggyógyul. Soha nem szerettem még így senkit és ha lenne rá mód be is bizonyítanám. De végül is van. Ha az orvos szerint hallja, amit mondunk, akkor éreznie is kell, ha hozzáérünk. Lehet, hogy őrültség, de lehajoltam hozzá és lassan ajkaira tapasztottam a szám és finoman megcsókoltam. Nagyon megijedtem és egyben meglepődtem, mikor reagált a csókomra és visszacsókolt. Utána eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy lássam az arcát. Mosolyogva könyveltem el magamban, hogy sikerrel jártam, amikor szempillái megmozdultak, majd óvatosan kinyitotta mogyoróbarna szemeit és rám pillantott velük.
Sziasztok! Újra a bocsánatkérésekkel jövök, amiért ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, de nem volt időm és őszintén szólva nem is tudtam volna megírni egy ilyen részt, amit most hoztam. Valahogy úgy szokták mondani, hogy a szöveg hangulata tükrözi az íróét, úgyhogy előre bocsánat, ha valakit lelomboz a rész. Remélem van még aki olvassa, mindenesetre augusztusig nem fogok jelentkezni folytatással. Addigra ígérem összeszedem magam és próbálok majd folyamatosan írni. Hát nem mondom, hogy jó olvasást, mert igencsak depressziós egy rész lett, de azért örülnék pár véleménynek.
-Jázmin, menj innen! Nem akarlak látni! - ismételtem meg magam, de nem érdekelte, hanem leült mellém.
-Nézd! Nagyon sajnálom, ami történt! Tényleg nem így akartam! Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy kórházba kerülsz. - kezdte.
-Kösz, de nem érdekel, amit mondasz! Nem kell a szánalmatok! Sem a tiéd, sem pedig Ya Ou-é!
-Ne rá haragudj! Az én hibám. Egyszerűen csak megtörtént. Akárhányszor találkoztunk, mindig nagyon kedves volt velem, meg minden és... - mondta tovább, mire döbbenten félbeszakítottam.
-Jézusom, te beleszerettél! - néztem rá. Nem felelt semmit, de nem is volt rá szükség. Mintha magamat láttam volna benne. Én is ugyanígy viselkedtem minden egyes alkalommal, amikor róla beszéltem. Mindenesetre borzalmas érzés volt látni, hogy az embert, aki a világot jelenti nekem, más is ugyanolyan szerelemmel szereti, mint én. Nem is tudom melyik fájdalom volt erősebb bennem. Az, ami a fejemben lüktetett, vagy a másik, ami a szívemet mardosta. A torkom elszorult, a szemeim megteltek könnyel és talán ekkor jöttem rá, hogy mi lenne a helyes döntés.
-Menj most el, kérlek! - szóltam halkan.
-Sajnálom. - állt fel, majd lassan kisétált az ajtón, belőlem pedig kitört a zokogás. Ez itt a vége. Nem folytathatjuk tovább! Eleve nem lett volna szabad 20 évnyi barátságot néhány hónap miatt eldobni! Most viszont a két legfontosabb dolgot vesztettem el egyszerre. Ya Ou szerelmét és ami ennél is többet jelentett, a barátságát. Mert ugyebár ha az egyik vízbe fulladt, a másik sem fog működni. Hiába pusztulok bele még a gondolatba is, hogy meg kell ezt tennem és el kell mondanom neki, de így lesz a legjobb mindenkinek. Nem tudnám elviselni, ha megint bántana, ha újra át kellene élnem ezt az egészet. Inkább ne legyen közöm hozzá, minthogy szenvednem kelljen. Persze így is az lesz, de bárhogy döntöttem volna, ez elkerülhetetlen lenne. Miután mindent alaposan átgondoltam és megerősítettem magam abban, hogy ezt kell tennem, sikerült álomba sírnom magam.
Fogalmam sincs mennyi ideig aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki a kezem simogatja. Hunyorogva nyitottam ki a szemem és abban reménykedtem, hogy nem Ya Ou az. Hiába! Ő volt. Abban bíztam, hogy van még egy kis időm, mielőtt mindennek vége lenne, de úgy tűnik, hogy elérkezett a pillanata.
-Hogy érzed magad? - kérdezte.
-Rosszul. - feleltem.
-Szólok az orvosnak! - állt fel mellőlem, mire visszahúztam.
-Ne! Beszélnünk kell! - néztem rá komolyan.
-Rendben. Én is azért jöttem. Hanna, figyelj!
-Nem! Te figyelj! - szakítottam félbe. - Hallgass végig és ne szólj közbe, kérlek! - mondtam határozottan, mire bólintott.
-Járt itt Jázmin és mondott pár dolgot. Egész délelőtt gondolkodtam és arra jutottam, hogy jobb ha ennek a kapcsolatnak pontot teszünk a végére.
-Ne! Kérlek! - szólt közbe.
-Mondtam, hogy ne szakíts félbe! Nézd! Elegem van! Mindketten tudjuk, hogy ez így nem fog működni! Ígértél nekem valamit, mégpedig, hogy mindig szeretni fogsz és soha nem bántasz. Nos, mondanom sem kell, hogy egyiket sem tartottad be! Nyilván részben az én hibám is, de te is tudod, hogy nem bírnék ki több csalódást. Hagyjuk békén egymást! - mondtam ki nehezen.
-Ezt mind Jázmin miatt mondod, igaz?
-Nem! Nem haragszom sem rád, sem pedig rá! Jázmin más, mint én. Sokkal szebb, jobb és biztosan különlegesebb, így megértem, hogy megcsókoltad.
-Dehát ő csókolt meg engem!
-Az lényegtelen! Válaszd őt és tedd boldoggá! A mi dolgunk amúgy sem működött. Mindketten tudtuk, hogyha eldobjuk a barátságunkat a szerelem miatt, annak csúnya vége lehet. Az lett! Hidd el, ha akkor este nem vakít el naivan a rózsaszín köd, akkor nemet mondok és talán még mindig legjobb barátok lennénk! De nem így történt, a következményeket pedig vállalnunk kell!
-Miféle következményekről beszélsz? - kérdezte értetlenül.
-Arról, hogy szeretném, ha nem találkoznánk többé.
-Mi? Ezt nem kérheted tőlem!
-Hidd el, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobb! Nem hinném, hogy tudnánk barátként viselkedni egymással, úgy meg biztos nem, ahogyan régen volt!
-De Hanna...!
-Ne! Kérlek fogadd el és ne keress többé! - vettem le róla a tekintetem.
-Jó. Tiszteletben tartom a döntésedet, de azt tudnod kell, hogy nagy hiba, hogy kizársz az életedből! Tudod nagyon jól, hogy mindennél fontosabb vagy a számomra és nem tudom csak úgy feldolgozni, hogy kidobtál 20 évet az ablakon egy hiba miatt!
-Nem Jázmin itt a hiba, hanem az, hogy meggondolatlanul belemásztunk egy kapcsolatba, nem törődve a következményekkel! Óriási hiba volt, érted? Az is, hogy egy lakásba költöztünk és az is, hogy közel kerültünk egymáshoz! Épp ezért legyen vége! Nem tudnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne és szerintem te sem! Csak bántanánk egymást, abból meg elég volt egy életre! Menj el, légy szíves és hagyjuk egymást élni! - pillantottam rá még egyszer, utoljára. A hangom remegett, az összes többi testrészemről nem is beszélve. A szívem pedig... millió darabra tört és az csak rontott a helyzeten, hogy látnom kellett mennyire csalódott.
-Ha ez az utolsó szavad, akkor elmegyek. - állt fel a székről. - Szia, Hanna! - engedte el a kezem és kisétált az ajtón. Életem legnehezebb perceit éltem át az imént, de így lesz a legjobb. Fogalmam sincs mi lesz ezután. Azt sem tudom hol fogok lakni, de az még ennél is jobban foglalkoztat, hogy hogyan fogom örökre kitépni a szívemből ezt a fiút. 20 éve befészkelte magát és 10-szer ennyi idő is kevés lenne ahhoz, hogy elfeledjem az emlékeket. Mert van belőlük bőven.
Már rég besötétedett, mikor még mindig az ágyban ültem és könnyezve bámultam magam elé. Mondjuk mást nemigen tehettem egy kórházi szobában úgy, hogy gipszben van a lábam. Zajt hallottam az ajtó felől, majd lassan kinyílt és a bátyám dugta be a fejét rajta.
-Azt hittem alszol. - lépett be és becsukta a faszerkezetet.
-Gyere nyugodtan. Úgysem tudok aludni.
-Hé, mi a baj? - nézett rám, majd finoman letörölte a kövér könnycseppeket az arcomról.
-Beszéltem vele. - mondtam. Tudta, hogy kiről van szó, így csak sóhajtva mellém ült és átölelt. - Vége van. - folytattam és ahogy újra kimondtam, ismét kitört belőlem minden és csak sírtam és sírtam. Szabi persze próbált nyugtatni, de ebben a helyzetben ő is tudta, hogy nem jár sikerrel.
-Jobb ez így! Elhiszem, hogy fáj, de túl sokszor bántott már! - nézett a szemembe. Igaz, a könnyektől csak homályosan láttam az arcát, de teljesen igaza volt.
-Lakhatok nálad egy ideig? - kérdeztem szipogva.
-Nem egy ideig, hanem addig, ameddig csak szeretnél!
-Köszönöm. - bújtam hozzá.
-Holnap átvisszük Ricsivel a cuccaidat, jó?
-Oké. - bólintottam. Egy ideig csak szótlanul átölelt, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit a büféből. Igazság szerint nem ettem egész nap sem, de csokin kívül semmit nem kívántam. Jót vigyorgott rajtam, majd egyedül hagyott a gondolataimmal. Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Azt hiszem már belefulladtam volna a könnyeimbe. Épp a vizes üvegemért nyúltam, amikor iszonyatos szédülés tört rám. Percekig forgott velem a helyiség, aztán pedig se kép, se hang, minden elsötétült körülöttem.
Sziasztok! Egy rossz hírrel jelentkezem most. Sokan kérdeztétek már hogy mikor lesz új rész, amire az a válaszom, hogy fogalmam sincs. Dolgozom, a gépem sem jó és ötletem sincs túl sok, szóval az sem biztos, hogy lesz még folytatás. Nagyon sajnálom, hogy ezt a döntést kellett meghoznom, de nem tudok mást tenni. Köszönöm azoknak akik kitartóan várták a részeket. Nem szeretnék csalódást okozni, úgyhogy a nyár végére igyekszem új résszel jelentkezni. Addig pedig élvezzétek a szünetet, aki pedig dolgozik mint én, annak kitartás! :)
Napsütéses szép napot minden drága olvasómnak! :) Meghoztam a folytatást! Nagyon köszönöm a sok szép kommentet, amiket az előző fejezethez írtatok. Nagyon örültem nekik és annak is, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket. Remélem ez a rész is hasonlóképpen fog tetszeni. Jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeteket! :))
Ya Ou szemszöge:
Egyszerűen felfoghatatlan, ami történt egyik pillanatról a másikra. Hannát, aki az életemnél is fontosabb számomra, az imént vitte el a mentő súlyos agyrázkódással és lábtöréssel. És mindez az én hibám. Ha azonnal utána megyek és nem foglalkozok Jázminnal, akkor nem lett volna semmi baja sem. Most pedig imádkozhatok azért, hogy egyáltalán felébredjen és meggyógyuljon. Bár én feküdnék ott helyette. Fogalmam sincs mi lesz ezután. Ha felépül; márpedig fel fog, mert erős lány, akkor biztos, hogy egy életre meggyűlöl és igaza is lesz. Nem érdemlem meg őt! Nem érdemlem meg a szerelmét, a figyelmét és a csókjait! Attól tartok, el kell őt engednem. Ott van Ricsi, aki akkor is vele volt, mikor én nem és vigyázott rá. Ott van még Szabi is, aki ha megtudja, hogy mit műveltem, biztos hogy kicsinál. És itt vagyok én, aki ahelyett, hogy kibékültem volna vele, meghazudtoltam a hűségét és nem bíztam benne, mi több, érzéketlenül megcsaltam! Hiába nem én kezdtem azt a csókot, nem lett volna szabad hagynom, hogy egyáltalán kettesben maradjak Jázminnal. Mégis miféle ember vagyok én? Itt volt egy tökéletes lány, aki tiszta szívéből szeretett, erre én elcsesztem! Gratulálok Ya Ou! Díjat érdemelsz!
-Hol van a húgom? Mi van vele? - jelent meg Szabi a kórház folyosóján.
-Most vizsgálják. - válaszolt Ricsi.
-De mi történt? - faggatózott tovább.
-Nem nézett szét, mielőtt átment volna az úttesten és elütötte egy autó. A mentősök szerint eltört a lába és súlyos agyrázkódása van, de még vizsgálják.
-Jézusom! De ez hogy lehet? Hanna nem az a szétszórt lány! - váltogatta köztünk a tekintetét.
-Az én hibám! - nyitottam ki a számat.
-Mi? Miről beszélsz? - nézett rám.
-Azért lépett le a járdáról, mert meglátott egy másik lánnyal csókolózni. - feleltem halkan.
-Hogy mi? Tudtam! Annyira tudtam, hogy bántani fogod! És megérte? Megérte egy másik libával enyelegni? A húgom meg élet-halál között fekszik egy kórházi szobában, ember! - indult felém és felrángatott a székről.
-Szabi! Kórházban vagyunk! Engedd el! - próbált rá Ricsi hatással lenni, mire elengedett és visszahuppantam a székre.
-Takarodj innen! Nem akarlak még egyszer Hanna közelében látni! - szólt rám mérgesen.
-Nem megyek el, az biztos! Itt a helyem Hanna mellett! - mondtam határozottan.
-Miattad került ide! Nem fogod fel, hogy tűnj el? - kezdett kiabálni, mire kijött az orvos a kórteremből.
-Uraim! Halkabban, ha kérhetem! Ez egy kórház és a betegeknek nyugalomra van szükségük! - szólt ránk.
-Elnézést! - mondtuk.
-Mi van Hannával? - kérdeztem.
-Nézzék! A lábtörése nem súlyos, nem kellett megműtenünk, de elég csúnyán beütötte a fejét és fogalmunk sincs mikor tér magához, épp ezért kérem, hogy legyenek türelemmel! - közölte.
-Bemehetünk hozzá? - kérdezte Szabi.
-Igen, de csak rövid időre.
-Rendben. Köszönjük. - hálálkodtunk, majd elment, mi pedig egyszerre akartunk bemenni az ajtón.
-Szerintem Szabi had menjen be először. - mondta Ricsi. Nem akartam újabb vitát, így hagytam, hogy bemenjen a húgához, addig pedig lementem a büfébe. Semmi kedvem nem volt Ricsivel bájcsevegni.
-Ya Ou! - hallottam Sziki hangját. A nagy várakozásban felhívtam őket nemrég, de azt nem mondták, hogy idejönnek. Mindenesetre jól tették.
-Sziasztok. - köszöntem kedvetlenül.
-Minden oké? - kérdezte Benny.
-Nem, fiúk! Semmi sem oké!
-Rendbe fog jönni! - nyugtattak.
-Az lehet, de a kapcsolatunk az már sose fog! Mindent tönkretettem! Nemcsak a kettőnk dolgát, de Hannát is!
-Ezzel a sajnálkozással nem megyünk semmire! Most az a legfontosabb, hogy ő jól legyen! Utána ráér tisztázni a többit. - mondta Sziki. Igaza volt, mint mindig.
A büfében kértem egy kávét, majd megláttam Szabit, amint felénk közeledik.
-Sziasztok. - köszönt a srácoknak.
-Nem ébredt fel? - néztem rá.
-Nem. Én most hazamegyek, de figyeljetek rá és hívjatok, ha van változás! - mondta inkább a fiúknak, mint nekem, majd elment, mi pedig visszamentünk a folyosóra. Már igencsak este volt, de nem érdekelt egy cseppet sem.
-Ya Ou, menj haza! Aludd ki magad! - mondta Ricsi.
-Igaza van, pihenned kell! - értett egyet Bence is. Nem volt más választásom, mint hazamenni, de előre féltem, hogy mi lesz velem egyedül a lakásban, ahol minden Manóra emlékeztet. Végül a szobájában feküdtem le és nagy nehezen sikerült aludni pár órát.
Három nap telt el és még mindig semmi változás nem történt. Ugyanúgy nem ébredt fel és attól félünk, hogy kómába fog esni. Felváltva vele vagyunk Ricsivel, Szabival és a srácokkal és próbáljuk félretenni azt a hatalmas feszültséget, ami köztünk van. Reggel én mentem Ricsit leváltani, aki egész éjjel Hannával volt.
-Szia. - léptem be az ajtón és szomorúan nyugtáztam, hogy még mindig változatlan a helyzet. Ricsi barátnőm kezét fogta, miközben az ágy mellett ült, ami nagyon felbosszantott. Történt, ami történt, Hanna még mindig az enyém és nem fogom engedni, hogy Ricsi csak úgy elvegye őt tőlem.
-Hallod, te mit csinálsz? - néztem rá.
-Ne kezd ezt, légy szíves! Mindketten tudjuk, hogy Hannának nem rád van szüksége! - mondta.
-Azt, hogy kire és mire van szüksége, majd ő eldönti! Addig viszont ne fogdosd a kezét, mert még én vagyok a pasija!
-Amíg fel nem ébred!
-Mégis miről beszélsz? Ti ezt kiterveltétek a húgoddal, vagy mi? - emeltem fel a hangom.
-Te nem vagy normális! Az, hogy Jázmin mit csinál, nem az én dolgom. És ezt a kapcsolatot pedig te tetted tönkre egyedül!
-Na én ezt nem hallgatom tovább! Húzz innen, de gyorsan! - figyelmeztettem.
-Mert mi lesz? - állt fel!
-Ne akard megtudni!
-Azt hiszed, hogy félek tőled?
-Ne veszekedjetek már! - hallottuk meg Hanna hangját, mire mindketten felé fordultunk és megtörtént a csoda! Végre felébredt!
-Manó, jól vagy? - fogtam meg erőtlen kezét, mire rám emelte a tekintetét.
-Szétrobban a fejem és fáj a lábam. Mi történt? - nézett ránk.
-Elütött egy autó és eltört a lábad. - mondta Ricsi.
-Ne már! És mi lesz a tánccal? - kérdezte.
-Most ne azzal törődj, hanem azzal, hogy meggyógyulj! - mondtam neki.
-És hol van Jázmin? Elég jól elvoltatok, ahogy láttam. - nézett a szemembe.
-Hanna, kérlek engedd, hogy megmagyarázzam! - kérleltem.
-Ricsi, kimennél egy picit? - emelte tekintetét rá.
-Persze. - felelte, majd kettesben hagyott minket.
-Manó, nem úgy történt, ahogy gondolod! - kezdtem bele egyből.
-Ne magyarázkodj! Ez már egy ideje nem működik köztünk. Tartsunk szünetet! Mindkettőnknek kell a távolság. - nézett végig rám. Fel sem fogtam igazán a szavakat, amiket mondott.
-Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hanna nekem te kellesz!
-Mégis megcsókoltál egy másik lányt!
-De ő csókolt meg engem!
-Nem mindegy? Megtörtént! Nézd! Én nem haragszom rád, mert én is hibás vagyok, de épp ezért hagyjuk egymást békén! - mondta komolyan.
-Manó, kérlek!
-Menj el, Ya Ou! - vette le rólam a tekintetét.
-Szeretlek. - hajoltam le hozzá, homlokon pusziltam, majd bármennyire is fájt, kimentem a szobából. Nem voltam kíváncsi Ricsi önelégült fejére, így a lehető leggyorsabban elmentem mellette és hazaindultam. Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle és az, amit mondott, szinte felér egy szakítással. De nem hagyhatom csak így elveszni ezt az egészet, ami köztünk történt.
Hanna szemszöge:
Iszonyatosan fáj a fejem, a lábamról nem is beszélve. Remekül elintéztem a dolgokat. A francért vagyok ennyire figyelmetlen mostanában?! Nem volt elég problémám eddig is, erre itt van még egy rakat! Miután Ya Ou elment, bejött az orvos, megvizsgált és azt mondta, hogy pár nap múlva hazamehetek. Mondjuk, ha most rögtön elmehetnék, már az is későn lenne. Habár nem is tudom, hogy van-e még hová hazamennem. Jó, biztos, hogy nem dobna ki a lakásból, de nem hiszem, hogy megférnénk egy légtérben a történtek után. Piszok rossz volt végignézni, ahogy életem szerelme egy másik lánnyal csókolózik. Meglehet, hogy nem ő kezdeményezett, de egy csók akkor is egy csók. Az előbbi kis szövegemmel rendesen összezavartam mindkettőnket, de egyszerűen képtelen voltam kimondani, hogy legyen vége. Fogalmam sincs, hogy meg tudjuk-e még menteni ezt a kapcsolatot, vagy, hogy egyáltalán lenne-e értelme bármit is tenni érte, de abban az egyben biztos vagyok, hogy Ya Ou-n kívül soha senkit nem szerettem még ennyire és ezt nem lehet egyik napról a másikra csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
-Jól vagy Hanna? - jelent meg Ricsi az ágyam mellett. Fel sem tűnt, hogy bejött.
-Ahhoz képest, hogy megcsaltak és elütöttek, egész jól. - feleltem egyhangúan.
-Tudom, hogy most nehéz, de én itt vagyok neked. - mondta kedvesen.
-Köszi. - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.
-Szükséged van valamire?
-Ha már így megkérdezted, a laptopomat behoznád?
-Én szívesen elhoznám, de nem lenne túl jó ötlet találkozni Ya Ou-val. Így is elég feszült közöttünk a levegő.
-Tényleg. Erre nem is gondoltam. Akkor majd mondom Szabinak, hogy hozza be.
-Szakítottatok? - váltott komoly hangnemre. Reméltem, hogy nem kell erről beszélnem senkivel sem, de számítottam rá, hogy Ricsi megkérdezi.
-Nem. Vagyis még nem. Vagy nem tudom. - zagyváltam össze-vissza.
-Figyelj! Értem én, hogy szereted meg minden, de a tény az tény! Megcsalt. Mégpedig a húgommal!
-Én is tudom! Nem kell rá emlékeztetni!
-Jó, bocsánat! Nem akartam bunkó lenni, csak nem szeretném, hogy ismét csalódj benne!
-Akkor mégis mit csináljak? Dobjak ki mindent a kukába? Közel 21 évet csak így felejtsek el, mert valami nem működik? Ne haragudj, de képtelen vagyok rá! Kicsi korom óta Ya Ou a mindenem és attól, hogy most ott tartunk, ahol a part szakad, még nem fogok máshogy érezni iránta! - mondtam kicsit dühösen. Értem én, hogy csak segíteni akar, de ott van bennem a tudat, hogy szerelmes belém és van némi kétségem afelől, hogy nem csak pusztán önzőségből mondja, amit mond. Tudom, hogy ez lehet, hogy hülyeség, hiszen a barátom, de jobb az óvatosság.
-Azt hiszem, most magadra hagylak egy kicsit. Ha kell valami, itt leszek a folyosón. - állt fel mellőlem, majd kiment. Jobb is, hogy egyedül hagyott, mert semmi szükségem nincsen a jó tanácsokra. Ez az én életem és nem kell senkinek sem beleszólnia. Egy ideig még törtem a fejem, hogy mi legyen ezután, de annyira megfájdult, hogy inkább aludtam egy kicsit.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, épp kinyílt az ajtó. Azt hittem, hogy Ricsi, vagy Szabi az, de tévedtem. Jázmin lépett be rajta, amitől egyből ideges lettem. Nem elég, hogy tönkreteszi a kapcsolatomat, de még van pofája idejönni? Szánalmas!
-Te meg mi a jó francot keresel itt? Most azonnal menjél kifele! - kiabáltam rá! Már amennyire tudtam, mert igencsak gyenge voltam még, de mit sem törődött a kirohanásommal, bejött és felém közeledett.
