45. rész

Sziasztok! Mielőtt belekezdenétek a rész olvasásába, lenne pár dolog, amit el szeretnék mondani. Először is, bocsánat, hogy mindig ilyen sokat kell várnotok egy-egy részre, de sem időm, sem pedig ötletem nincs mostanában. És itt a másik dolog is. Lehet, hogy nem fogom befejezni a történetet. Én sem így terveztem, de nem tudom mit hozhatnék még ki ebből a blogból. Ha pedig rászánom magam arra, hogy végig írom, akkor se számítsatok sok részre. Maximum 4 rész lesz még ezen kívül, ha lesz. Nem így akartam, de ez lett belőle. Viszont készülőben van egy újabb történet, ami már nem a fiúkról fog szólni, de ha akad rá jelentkező, aki olvassa, akkor nyitok neki egy blogot. Azt hiszem ennyit akartam egyelőre. Jó olvasást és remélem vagytok még néhányan, akik olvassák. :)) A véleményeknek pedig nagyon örülnék :)


Hanna szemszöge:

 Aggódom. Nagyon aggódom Ya Ou-ért. Napok óta magas láza van, csúnyán köhög és ki sem tud kelni az ágyból. Őt pedig csak az érdekli, hogy mi lesz, ha kihagyja a szombati koncertet. Nem győzöm neki a teát, a levest és a lázcsillapítót hordani, de szinte semmit nem használ egyik sem. Az orvos sem tett sok mindent azon kívül, hogy elmondta a szokásos szövegét, miszerint pihenjen és szedje rendesen a gyógyszereket. Ennyi erővel én is lehetnék orvos. Ezt még diploma nélkül is tudom. Félretéve a cinizmust, remélem, hogy valamicskét javul most már az állapota, mert az nem normális, hogy 4 napja folyamatosan 39 fokos lázzal szenved. Mert látom rajta, hogy csak szenved. De még betegen is engem félt. A homlokára is felírhatnám, hogy jól van a lábam és már tudok rendesen, mankó nélkül is járni, de mintha a falnak beszélnék. Bence és Sziki szerencsére nagyon sokat segítenek, minden nap elintézik helyettem a bevásárlást és még ha idejük engedi, a házimunkába is beszállnak. Ya Ou pedig rosszabb, mint egy kis fiú. Olyan csökönyös, hogy néha nagyon fel tud bosszantani. 
-Manó!!! - kiáltott rám sokadszorra, amiért volt merszem kivenni a kezéből a telefont.
-Aludj! - parancsoltam rá.
-De nem akarok! Semmi bajom, csak egy kis megfázás! 
-Igen? Azért nem tudsz napok óta felkelni, mert csak egy kicsit megfáztál! 
-Holnapra elmúlik.
-Tegnap is ezt mondtad! És tegnap előtt is! És a helyedben szót fogadnék, különben nem lesz telefon mostanában a kezedben, azt garantálom!
-Komolyan te fenyegetsz engem? Azért azt tisztázzuk már, hogy ki a férfi a háznál! - háborodott fel.
-Te jelen pillanatban egy 5 éves hisztis gyerek szintjén vagy, szóval azt hiszem, megnyertem magamnak ezt a címet egyelőre! 
-Csak gyógyuljak meg! Véged lesz, az biztos! - nézett rám mérgesen az ágyból.
-Alig várom. - vigyorogtam gonoszul, majd kisétáltam a szobából a telefonjával együtt. Épp a konyhába indultam teáért, amikor megszólalt a csengő. Irányt váltottam és igyekeztem ajtót nyitni, aminek a túloldalán Sziki és Bence tartózkodott.
-Sziasztok! - üdvözöltem őket mosolyogva.
-Hali. - köszöntek szinte egyszerre. 
-Jobban van már? - érdeklődött Benny. 
-Nem igazán. 
-Segítsünk valamiben? - kérdezte kedvesen Sziki.
-Köszönöm, de boldogulok. Viszont ha holnap valamelyikőtök ráér, akkor el tudna vinni kontrollra? - váltogattam közöttük a tekintetem.
-Persze. Szívesen elviszlek. - válaszolt Bence azonnal.
-Én meg akkor addig eljövök Ya Ou-hoz. - mondta Sziki.
-Köszönöm srácok! - hálálkodtam. 
-Igazán nincs mit. Na, nézzük meg mit csinál. - indultak el Ya Ou szobája felé.
-Most szerintem duzzog, amiért elvettem a mobilját. - kiáltottam utánuk, én pedig a konyhába vettem az irányt. Szerintem életemben nem főztem ennyi teát, mint ezen a héten. De hátha segít kiűzni belőle a bacikat. Jó sok citromot és mézet tettem bele, majd bevittem neki. A srácok az ágya két végén ültek, a pukkancs meg épp azt panaszolta nekik, hogy milyen gonosz boszorka vagyok, a két fiú persze olyannyira együtt érző volt, hogy jól kinevették.
-Csak nehogy a boszorka elfelejtse visszaadni a telefonod. - nyomtam a kezébe a forró bögrét.
-Már megint tea? - fintorgott.
-Ha nem jössz helyre gyorsan, felveszek melléd egy óvónőt! - néztem rá, a fiúk pedig jót nevettek rajta.
-Marha vicces! - ivott bele sértődötten.
-Egyébként, - kezdett bele Sziki. - ne aggódj a fellépés miatt! Tudják a rajongók, hogy beteg vagy és megértették. 
-Jobbulást kívánnak. - mondta Bence.
-Üzenem, hogy köszönöm. - felelte. - Személyesen is megköszönném, csak hát valaki elvette a telefonomat! - nézett rám szúrósan. - Miattad nem tudok kommunikálni a rajongóimmal!
-Te szegény! Szerintem túlélik! De eddig nyugodtan írhattál volna nekik. 
-Pont akkor akartam, amikor elvetted!
-Na persze! Majd visszakapod, ha aludtál!
-Napok óta mást sem csinálok! - dühöngött tovább.
-Nem! Napok óta csak hisztizel! - javítottam ki.
-Nem is igaz! 
-Dehogy is nem!
-Na jó! Mi inkább megyünk! Azért ne öljétek meg egymást, ha lehet! - álltak fel a srácok.
-Látod, őket is elüldözöd! - fogta rám ezt is.
-Feng! Lecsaplak most már! - néztem rá mérgesen, majd kikísértem a fiúkat.
-Hanna, neked kötélből vannak az idegeid! - fordult felém Benny.
-Ne is mondd! Néha már kiakaszt!
-Akkor jó éjt! És reggel jövünk. - köszöntek el.
-Rendben. Sziasztok. - búcsúztam el tőlük mára, majd becsuktam az ajtót. 
Akkor jöhet a fürdés! Egy élmény lesz kirángatni a fürdőbe. Tegnap is bosszúból belökött a zuhany alá. Igaz, nem tudom honnan volt annyi ereje hozzá, de megoldotta.
-Na, nyomás fürödni! - mentem vissza hozzá.
-Pont most akartam aludni! - vigyorgott bosszúsan.
-Fúúú, te! 
-Te mondtad, hogy aludjak! Most meg tőled nem lehet!
-Mondtam már, hogy utállak?
-Nem rémlik. De az ellenkezőjét nem is egyszer. - kacsintott rám.
-Na kelj fel, mielőtt még jobban kihúzod a gyufát! - léptem oda mellé és segítettem neki kimászni az ágyból, majd a fürdőszobába mentünk. 
-Megy egyedül? - néztem rá kérdőn.
-Ha nem akkor együtt fürdünk? 
-Álmodba legfeljebb! - forgattam a szemem.
-Akkor megoldom. - mondta és kibújt a pólójából. Igazán megvárhatta volna, míg kimegyek, de tényleg. Gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy már nem járunk együtt és igyekeztem nem hosszú ideig bámulni. Miután rájöttem, hogy ez nem fog menni, ledobtam a törcsijét a mosógépre és inkább kimentem a nappaliba. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ilyen hatással van rám a látványa. Kicsit azt hiszem megzavarodtam. 
Negyed óra elteltével hallottam mögöttem nyílni az ajtót, amin ő lépkedett ki, természetesen felső nélkül. Ugyan mi a bánatért is venne fel magára valamit?! 
-Baj van? - kérdezte, miután hirtelen a másik irányba fordultam.
-Nem, nincs. Mérjük meg a lázad, aztán alvás! 
-Oké. - bólintott, majd a szobájába mentünk, ahol a kezébe nyomtam a lázmérőt és míg az végezte a dolgát, kínos csendben ültünk az ágyon. 
-Nem akarsz velem aludni? - szólalt meg kis idő múlva. Mondjuk jobban jártunk volna, ha inkább csendben marad.
-Mi van? - néztem rá furán.
-Csak kérdeztem. 
-Inkább add ide! - nyúltam a lázmérőért, majd megnéztem mennyit mutat. 38 volt. Legalább lejjebb ment.
-Na?
-38. Reméljük reggelre teljesen elmúlik. Na, aludj most már! - keltem fel mellőle, ő pedig lefeküdt. Betakartam, jó éjt kívántunk egymásnak, majd én is elvonultam a szobámba aludni. Némi forgolódás után sikerült is, de fogalmam sincs hány óra lehetett, mikor Ya Ou kiabálására riadtam fel. Azonnal felpattantam és átsiettem hozzá.
-Mi történt? - kapcsoltam fel kétségbeesetten a villanyt. Ahogy ránéztem, láttam, hogy szinte folyik róla a víz.
-Semmi, csak rosszat álmodtam. Nem akartalak felébreszteni. - törölgette álmos szemeit.
-Semmi baj. Jól vagy? - kérdeztem.
-Igen. Mondom, hogy csak egy álom volt.
-Jól van akkor. - simítottam végig nyúzott arcán.
-Aludj itt, kérlek! - nyúlt a kezem után, mikor fel akartam állni. Mint egy kis kölyökkutya, olyan arccal nézett rám és azok a csokoládébarna szemek... Mégis hogy mondhattam volna nemet rá? 
-Jó. De akkor tessék aludni! - egyeztem bele.
-Köszönöm. - nézett rám hálásan és egy nagy puszit nyomott az arcomra. Tuti, hogy belepirultam, de legalább nem láttam a saját képemet. Ezután leoltottuk a lámpát és lefeküdtünk. Voltak kétségeim afelől, hogy jó ötlet volt-e vele maradni, ám amikor magához ölelt, nem érdekelt semmi. Sem az, hogy nem vagyunk együtt, sem az, hogy mi lesz ezután, csak egyszerűen jó volt és kész. 
   Reggel olyan kipihentem ébredtem, mint még soha. Rég volt ilyen nyugodt éjszakám, persze csak azután, miután Ya Ou megkért, hogy aludjak vele. Elmondhatatlan érzés volt ismét vele aludni. Újra feléledtek a régi emlékek és az, hogy milyen boldogok voltunk együtt. Nem tudom, hogy mi lesz velünk, de abban biztos vagyok, hogy még mindig szeretem és örökre szeretni is fogom.
Ő még mélyen aludt, úgyhogy óvatosan felkeltem mellőle és átmentem a szobámba felöltözni, ugyanis Bencéék nem sokára megérkeznek. Ha minden rendben lesz a lábammal, akkor elvileg egy hónap múlva visszamehetek a suliba is. Ezzel csak annyi a probléma, hogy több mint két hónapos anyaggal le vagyok maradva. Fogalmam sincs, hogy hozom be a lemaradást.
Épp, hogy elkészültem, a csengő már szólt is. Szikit beengedtem, Bencével pedig indultunk az autóhoz.
-Na, hogy aludt a gyerek? - kérdezte.
-Leszámítva, hogy az éjszaka közepén az ordibálására ébredtem, egész jól.
-Mi baja volt?
-Állítólag rosszat álmodott.
-Értem. És megnyugtattad? - nézett rám mosolyogva.
-Mi az?
-Szereted. - közölte, mintha nem tudnám.
-Nem.
-Hazudsz!
-Lehet, de nem mindegy?
-Hát nem éppen! Ne kínozd, ha szereted! Tudjuk mindnyájan, hogy hibázott, de nektek egymás mellett van a helyetek! - pillantott rám.
-Hjaaaaj. - sóhajtottam egy hatalmasat és átgondoltam, amit mondott. Mi van, ha igaza van? És akkor mi van, ha addig húzom a dolgot, mígnem egyszer késő lesz és továbblép? De félek. Rettentően félek újra belevágni. Nem akarok többször csalódni benne...

Ya Ou szemszöge:

 Egyedül ébredtem fel reggel, vagyis nem teljesen, mert Sziki ült az ágyam szélén és a telefonját nyomkodta.
-Reggelt! - ültem fel.
-Jó reggelt.
-Hanna? - kérdeztem egyből.
-Bence elvitte kontrollra.
-Jaa, tényleg. Az ma van. - jutott eszembe.
-Mi a helyzet? Jobban vagy?
-Azt hiszem igen. Add csak ide a lázmérőt! - kértem, mire a kezembe nyomta.
-Na? - kérdezte 5 perc múlva.
-Normális. Végre elmúlt. - mondtam megkönnyebbülve.
-Remek. De ettől függetlenül maradsz itthon a seggeden és pihensz! - parancsolt rám.
-Ne legyél már Hanna kettő!
-De az vagyok! És igazunk van! Tényleg, hogy álltok egymással? - váltott témát.
-Fogalmam sincs, tesó! Nem tudom.
-Semmi változás?
-Azon kívül, hogy kikönyörögtem, hogy aludjon velem, nem sok. 
-Azért, már ez is valami. Majd kialakul, csak legyél türelmes. Hidd el, hogy szeret téged! Ha nem így lenne, nem aggódott volna érted ennyire egész héten. - mondta.
-Aggódott?
-Igen. Nem is tudod, mennyire.
-Hát felém nem igazán mutatta ki.
-Na szerinted miért? Olyan nehéz esetek vagytok!
-Tehetek én róla? Ha rajtam múlna már rég nem lenne semmi probléma! De ő az, aki azt mondja nem akarja...
-Győzd meg! - ennyit mondott csak jó tanács gyanánt. Sokra megyek vele. Azt is elmondhatta volna, hogy mégis mi a jó fenével győzzem meg! Mert hogy Hanna nem az a könnyen meggyőzhető lány.
Dél elmúlt picivel, mikorra hazaértek. Kimerészkedtem a nappaliba, mert már nem volt szinte semmi bajom a köhögésen kívül.
-Te miért nem fekszel? - vont kérdőre nagy szájjal a pöttöm lány, amint meglátott.
-Mert már jól vagyok.
-Persze!
-Tényleg jól van! - erősített meg Sziki.
-Majd meglátjuk. Köszönöm Bence, hogy elvittél. - ölelte meg csapattársamat.
-Nagyon szívesen. De mi megyünk is, ugye Sziki? - nézett a mellette álló fiúra.
-Persze. Van mit megbeszélnetek! - mondta, mire mindketten furán néztünk rá.
Miután elmentek persze muszáj voltam megmutatni Hannának, hogy lement a lázam és már sokkal jobban érzem magam, mire nagy nehezen elhitte végre.
-Lábad hogy van? - néztem rá.
-Jól. Nemsoká visszamehetek a suliba.
-Az jó. Figyelj! - fordítottam komolyra a szót. - Lehet, hogy már unod, hogy mindig szóba hozom a dolgot, de én már nem bírom így sokáig! Manó, szeretlek! Tudod jól! És én meg azt tudom, hogy te is így érzel, ne is próbáld meg letagadni! Miért kínozzuk a másikat? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy mire vársz? - néztem a szemébe.
-Mire várok? Arra, hogy biztos legyek magamban! Arra, hogy megbízzak benned annyira, hogy tudjam nem bántasz többé! Arra, hogy bebizonyítsd, hogy tényleg szeretsz és hogy kellek neked... - sorolta fel a dolgokat és ekkor jutottak eszembe Sziki szavai. "Győzd meg!" 
Megcsókoltam! Amilyen hirtelen jött az ötlet, olyannyira jól esett ismét az ajkaihoz érni. Nem tiltakozott. Meglepődött, de nem tolt el magától és nem szakított félbe. Egy apró csók a szájára, majd még egy és még egy és mégsem utasított el. Ennél jobb módszert nem tudtam kitalálni arra, hogy meggyőzzem arról, hogy összetartozunk. Remélem elég lesz.