43. rész

Sziasztok. Ahogy ígértem itt a folytatás. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Új rész fogalmam sincs, hogy mikor lesz, úgyhogy kérlek legyetek türelmesek. Jó olvasást és várom a véleményeket. :))



Hanna szemszöge:

 Megint egy másik helyen ébredtem. Remek. Ezúttal azonban Ya Ou volt velem szemben. Annyira, de annyira megörültem annak, hogy újra láthatom, hogy amennyi erőm csak volt, azzal felemeltem a karom, a nyakába csimpaszkodtam és lehúztam őt magamhoz. Láttam rajta, hogy váratlanul érte a dolog, de érezni akartam, hogy itt van, hogy valóban velem van és nem csak álmodom, mert nagyon remélem, hogy ez nem álom.  A nyakamba fúrta a fejét, miközben szorosan öleltem és mélyeket szippantottam finom illatából.
-Mondd, hogy nem álmodom! - suttogtam.
-Nem álmodsz, Manó! - fogta kezei közé az arcom és mélyen  a szemembe nézett. Istenem, de jó volt újra látni azt a csokoládébarna szempárt. Soha nem láttam még hozzá hasonló különleges szemeket és ahogy most nézett rám, többet mondott minden szónál.Szeret engem. Látom a csillogó szemeiből, amikkel ugyanúgy pillantott rám, mint amikor először kimondta, hogy mit érez irántam. És kár is lenne tagadni, hogy teljesen oda vagyok érte. Azt hiszem ez az álom, vagy nem is tudom micsoda, kellett ahhoz, hogy belássam, hogy rá van szükségem. 
-Mi történt velem? Nagyon fura álmom volt. És mi van Ricsivel? Ugye még mindig húsz éves vagyok és nincsenek gyerekeim? - tettem fel sorban az értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdéseket, mire kaptam egy "biztos, hogy minden oké?" nézést. 
-Kómában voltál 3 napig. Ricsi nincs itt. És mi az, hogy nincsenek gyerekeid? Persze, hogy nincsenek! Jól vagy? - nézett rám komolyan.
-Persze. Akkor csak egy álom volt. - nyugtattam magam.
-Mit álmodtál? - kérdezte.
-Nem fontos. - legyintettem. - Fáj a fejem. - mondtam.
-Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - simított végig az arcomon, majd kiment és alig egy perc múlva a fiatal dokival az oldalán jött vissza. 
-Hogy érzi magát, Hanna? - világított a vacak lámpájával a szemembe.
-Széthasad a fejem. - feleltem.
-Ez normális. Szédülés, hányinger nincs?
-Nincs. - csóváltam a fejem.
-Remek. 
-Mikor mehetek haza? - kérdeztem.
-Ha nem lesz több gond, akkor két nap múlva meglátjuk.
-Rendben. - bólintottam, majd kaptam egy fájdalomcsillapítót és elment az orvos. Ya Ou leült mellém az ágyra és percekig csak néztük egymást, majd végül ő törte meg a csendet. 
-Manó, én nem akarlak elveszíteni! Tudom, hogy most utálsz és felfogtam, amit a múltkor mondtál, de nem bírnám ki, ha többé nem láthatnálak! Tisztában vagyok vele, hogy nagy kérés, hogy bocsáss meg, de kérlek gondold át! Nagyon jól tudod, hogy szeretlek és még ha haragszol rám, akkor is érzel még valamit irántam. Látom a szemedben! És az sem véletlen, hogy visszacsókoltál az előbb.
-Nem is voltam magamnál! - vágtam közbe. - Nézd! Látom rajtad, hogy megbántad, ami történt, de ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Igazad van abban, hogy még mindig szeretlek, de néha ez kevés a folytatáshoz. Nem azt mondom, hogy soha nem bocsátok meg, de kell egy kis idő. Annyit tudok felajánlani, hogy maradjunk barátok. - néztem rá.
-Rendben. Köszönöm. - mosolyodott el halványan. - Ó, van itt még valami. Szabi múltkor kb majdnem rám törte az ajtót, mert el akarta vinni a cuccaidat, de nem hagytam. Ugye nem költözöl el?
-Szerintem ez lenne a legjobb megoldás. Nem vagyok biztos benne, hogy tudnánk egymás mellett élni, főleg így. 
-Kérlek szépen!  Ígérem, hogy nem fogok próbálkozni és hogy mindenben segítek. - nézett rám kiskutya szemekkel.
-Nem tudom, Ya Ou.
-Légy szíves! - kérlelt tovább.
-Jó. Próbáljuk meg, de a bátyámmal neked kell elszámolnod, mert az biztos, hogy nem állja meg szó nélkül! - mentem végül bele.
-Ne aggódj efelől. Elintézem. - mondta boldogan, mikor kinyílt az ajtó és Ricsi lépett be rajta. 
-Hanna, te jó ég! Végre már, hogy felébredtél! - sietett hozzám köszönés nélkül, figyelembe se véve a mellettem ülő fiút. - Hogy vagy?
-Jól, köszi. - erőltettem magamra egy halovány mosolyt. Valahogy nem tudtam úgy nézni rá, mint pár napja. Ez után az álom után valami teljesen megváltozott bennem. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha el akarna szakítani Ya Ou-tól, ezt pedig nem akartam, úgyhogy elég hidegen viselkedtem vele, ami azt hiszem fel is tűnt neki.
-Mikor engednek haza? - kérdezte.
-Talán két nap múlva.
-Az király. Addig átvisszük Szabihoz a ruháidat. - mondta, mire Ya Ou közbeszólt.
-Arra semmi szükség, ugyanis Hanna marad nálam.
-Azt nem te döntöd el!
-Ő döntötte el!
-Igaz ez? - nézett rám Ricsi mérgesen.
-Igen.
-De mégis miért? Miatta fekszel most itt, erre visszamész hozzá?
-Először is, ez az én döntésem és örülnék, hogyha tiszteletben tartanád te is és Szabi is. Másodszor pedig én sétáltam ki az autó elé. Ya Ou-nak ehhez semmi köze!
-De azért nem néztél szét, mert épp a húgommal csókolózott! - hozta fel a témát.
-Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá! Igazán jól esett!
-Ne haragudj, de ez az igazság! Bolond vagy, ha ezek után visszamész hozzá!
-Szerintem Hanna egyedül is képes eldönteni, hogy mit akar és nem kell neki a segítséged! - szólt Ricsire Ya Ou. 
-Szerintem pedig befoghatod, mert te cseszted el az életét, nem én! - vágott vissza Ricsi.
-Te pedig örömmel lépnél a helyembe, igaz? Átlátszó vagy, ember! Szerinted Hanna nem veszi észre, hogy azért foglalkozol vele annyit, mert akarsz tőle valamit? - szállt be a vitába Ya Ou.
-Ehhez neked semmi közöd! És mellettem ezerszer boldogabb lenne, mint veled bármikor is! - emelte fel Ricsi a hangját.
-Boldog? Fogalmad sincs, hogy mire van szüksége! Egy cseppet sem ismered és csak ki akarod használni!
-Mert te talán nem ezt tetted?
-Fiúk, hagyjátok már abba!Én is itt vagyok ám! - szóltam rájuk, de mintha meg se hallották volna, folytatták tovább. 
-Hagyd békén Hannát! - lépett közelebb Ricsi Ya Ou-hoz. Ajajj! Ennek nem lesz jó vége.
-Ne szólj bele az életünkbe, mert megjárod!
-Pedig nem fogom hagyni, hogy megint tökre tedd!
-Mert mit csinálsz? Megölsz? - nevetett Ya Ou cinikusan.
-Elég, ha jól szétverem a képed!
-Tessék! Hajrá! - provokálta a kínai fiú, mire a másik behúzott neki egyet.
-Jézusom! Fiúk hagyjátok abba! - kiabáltam rájuk. Ya Ou azonban nem hagyta magát és visszaütött és verekedésben törtek ki. Ütötték, püfölték egymást, én pedig könnyes szemmel kiabáltam, hogy valaki szedje már szét őket, mire két ápoló beszaladt és lerángatták Ricsit Ya Ou-ról.
-Normálisak maguk! Ez egy kórház, nem pedig egy kocsma! Ha nem tudnak uralkodni magukon, kihívom a rendőrséget és ők majd helyreteszik magukat! - kiabált rájuk az egyikük.
-Arra semmi szükség. - szóltam én is. - Ezt mégis hogy képzeltétek? Szerintetek arra van szükségem, hogy péppé verjétek egymást? - vontam kérdőre őket. - Húzzatok innen de nagyon gyorsan! - szóltam rájuk.
-De Manó! - szólt Ya Ou.
-Nincsen Manó! Menjetek! Egyikőtökre sem vagyok kíváncsi! - kiabáltam, mire lehajtott fejjel mindketten kisétáltak az ajtón.
Az eszem megáll, komolyan mondom! Mégis mi ütött ezekbe? Egyik hülyébb, mint a másik! Komolyan, ha nem lenne begipszelve a lábam, jól tökön rúgtam volna mindkettőt, hogy észhez térjenek! Mint két rossz kamasz! Nincs még épp elég bajom, de még ők is ölik itt egymást! Húú, de felbosszantottak! Én megértem, hogy védeni akarnak, de ne egymástól tegyék. Mindkét fiúnak fontos szerepe van az életemben és nagyon nem szeretném, ha ekkora ellentét lenne közöttük. Egyébként pedig nagyon rosszul estek, amiket egymás fejéhez vágtak, mert mind velem kapcsolatos. Ezek után tényleg nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk. Próbálom helyrehozni a dolgokat Ya Ou-val, ami nem tetszik Ricsinek. Ha viszont vele lennék, akkor a másikat bántanám meg vele, sőt, az engem sem tenne boldoggá, mert nem Ricsit szeretem. Bonyolult ez, akárhogy is nézem. 
Hiába kattogott az agyam, olyan álmos lettem, hogy muszáj volt egy picit aludnom. 
   Mikor felébredtem, meglepő módon Ya Ou ült mellettem, annak ellenére, hogy pár órája elzavartam, a társával együtt.
-Te mit keresel itt? - néztem rá.
-Bocsánatot kérni jöttem.  - nézett vissza bűnbánóan.
-Kicsit elkéstél vele, nem gondolod? Nem is értem, hogy lehettek ekkora marhák! - mondtam dühösen.
-Tudom, hogy nem mentség, de felbosszantott, amiket mondott! Nem fogom hagyni, hogy elvegyen tőlem!
-Én nem egy játék vagyok, Ya Ou! Nekem is vannak érzéseim és döntéseim! Nem ti döntitek el, hogy kié legyek! És ha ezt így folytatjátok, könnyen lehet, hogy egyikőtökből sem kérek.
-Sajnálom. Többet nem fordul elő. - ígérte meg.
-Ajánlom is! - mondtam, majd elkezdtünk más dolgokról beszélgetni. Hanyagoltuk a "mi legyen?" témákat és spontán dolgokról beszéltünk, úgy, mint régen. Egy kis idő után a feszültség is eltűnt belőlem és végre felszabadultam egy kicsit. 

Ya Ou szemszöge:

 Annyira boldoggá tett Hanna, amikor azt mondta, hogy legyünk barátok. Jó, tudom, ez nem sok, de kezdetnek bőven jó. Az a verekedés Ricsivel nagy hiba volt, de nem hagyhatom, hogy elvegye tőlem ezt a lányt. 
Újabb három nap telt el azóta, hogy Manó végre magához tért és ma végre hazaengedik. Nem kis feladat volt megértetnem Szabival, hogy Hanna itt akar lakni és hogy mindennél jobban fogok rá vigyázni, de végül megenyhült és belement a dologba. Alig bírtam kivárni a 10 órát, hogy végre mehessek érte. Már fél 10-kor ott voltam a kórházban és egy szelet sütivel igyekeztem a szobája felé.
-Szia, Manó. - köszöntem, mikor benyitottam.
-Szia. - mosolygott. - Az ott süti a kezedben? - szemezett az édességgel.
-Igen. És a tiéd. - léptem beljebb, majd átnyújtottam neki.
-Köszönöm. Ez életmentő. Itt csak ilyen trutyiszínű maszlagot adnak. - fintorodott el, mire elnevettem magam.
-Nem vicces! - nézett komolyan, majd végül elmosolyodott és enni kezdett. Addig összeszedtem a dolgait, míg befejezte és már csak a zárójelentésre vártunk. 
-Hallod, ebbe a gipszbe hogy tornázom fel magam az emeletre? - kérdezte.
-Ott a lift, babám! - emlékeztettem.
-Jaa, tényleg. De mi lenne, ha levenném?
-Eszedbe se jusson! - néztem rá szigorúan.
-De olyan rossz! - nyafogott.
-Sajnálom. De kibírod ezt a pár hetet! - mondtam, mikor nyílt az ajtó és végre megkaptuk a papírokat. Elmondták, hogy hetente jönni kell kontrollra és 3 hét múlva leveszik a gipszét is. Kapott két szép mankót, amiket egy kisebb káromkodás után használni kezdett és elhagytuk az épületet. A kocsiba kissé nehézkesen ült be, de ezt is megoldottuk kisebb szenvedés után. Otthon lepakoltam, ő pedig leült a kanapéra tv-t nézni. Délelőtt volt időm bőven, úgyhogy főztem neki spagettit, mert tudom, hogy imádja. Megmelegítettem, majd kivittem neki.
-Te használtad a konyhát? - nézett rám kerek szemekkel. - És a ház is egyben van! Mégsem vagy annyira reménytelen eset! - piszkálódott.
-Kaphatsz főzeléket is, ha gondolod! - indultam vissza a konyhába a kajájával.
-Csak azt ne! - mondta, mire elnevettem magam és odaadtam neki. Jóízűen megette az utolsó falatig, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Miután elmosogattam, csatlakoztam hozzá és csendben tévéztünk. Bőven lett volna miről beszélnünk, de nem akartam ajtóstól rontani a házba. Ráérünk még vele. Közelebb csúsztam hozzá, majd átöleltem a vállát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és onnan nézte tovább a filmet. Őszintén szólva pár napja még álmodni sem mertem arról, ami most megtörténik. Nem hittem volna, hogy hazajön velem. Sok időbe fog telni, míg kimászunk a gödörből, de együtt meg fogjuk oldani.

42. rész

Sziasztok! :) Megint több hetes késéssel, de itt van a következő rész. El sem hiszem, hogy már 30 feliratkozója van a blognak és jó érzés volt látni a chaten, hogy ennyire várjátok már a folytatást. Kicsit hogy is mondjam fura lett ez a rész, de remélem érthető lesz számotokra. Nem is húznám az időt, jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket. :))


Hanna szemszöge:

Szikrázó napsütés, narancs színű falak és egy teljesen idegen helyiség. Ez a látvány tárult elém, mikor felébredtem. Meg mertem volna esküdni rá , hogy egy kórházban feküdtem alig pár órája törött lábbal. Talán csak egy álom volt? Könnyen előfordulhat. Álmos szemeimet dörzsölgetve keltem ki a puha ágyneműből és magamra vettem az ágy mellett heverő selyemköntöst. Fogalmam nem volt, hogy hol a jó fenében vagyok. Mielőtt kinyitottam volna a hófehér ajtót, kicsit körbenéztem a szobában. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát, ugyanis volt egy másik takaró is az enyém mellett. De akkor mégis miért nem emlékszem semmire? Talán részeg voltam? Nem, az nem vall rám! Vagy mégis? Temérdek kérdés merült fel bennem, amiket szerettem volna feltenni valakinek, aki meg is tudja válaszolni őket, csakhogy egyedül voltam. Legalább is azt hittem egészen addig, míg zajt nem hallottam az ajtón túlról. Elindultam a faszerkezet felé, de közben megakadt a szemem egy fotón. Én voltam rajta és Ricsi, valamint két gyerek. De valami nem stimmelt. Sokkal idősebbnek néztem ki rajta.Mégis mi folyik itt? Döbbenten meredtem a képre, majd kirontottam a szobából, reménykedve, hogy találok egy tükröt, ami bebizonyítja, hogy ez csak valami vicc. Egy hosszú folyosón trappoltam végig, mígnem megtaláltam, amit kerestem. Egyre közelebb és közelebb léptem, majd hangosan felsikoltottam a látványtól. Legalább tíz évvel néztem ki idősebbnek, mint kellett volna. 
-Anya, mi történt? - jelent meg mellettem egy aranyos, barna hajú fiú. Várjunk csak! Azt mondta, hogy anya? Mi az, hogy anyának hívott? Nincs is gyerekem! Te jó ég! Hova kerültem?
-Öhm... Nincsen semmi. - dadogtam zavartan. Nem akartam frászt hozni a gyerekre.
-Szívem, mi a baj?- hallottam egy ismerős hangot, majd megfordultam és Ricsivel találtam szemben magam, aki kérdőn nézett rám. Ő is sokkal idősebbnek tűnt. Már komolyan kezdtem kétségbeesni. Megbolondultam? Vagy mi a fene történik velem?
-Mit keresek itt? És miért nézek ki úgy, mint egy 30 éves? - kérdeztem idegesen.
-Dávid, menj le reggelizni! Beszélnem kell anyával! - szólt a fiúnak, aki szófogadóan magunkra hagyott minket. 
-Ki ez a gyerek? És miért hívtok anyának? Mi folyik itt? - kezdtem el hisztizni.
-Hanna, kicsim, mi van veled? Dávid a fiúnk. A tiéd és az enyém! És nem tetszik, hogy a gyerekek előtt kiabálsz!
-Gyerekek? Több is van? És mi az, hogy a miénk? Nekem nincs gyerekem! Arról azért tudnék! - fakadtam ki.
-Hanna, te megkattantál? - nézett rám furán.
-Ricsi, kérlek magyarázd el, hogy mi történik, mert semmire nem emlékszem! Tegnap még fősulisok voltunk, ma meg már gyerekünk van?
-Tényleg nem emlékszel semmire? - nézett rám komolyan.
-Nem. Az utolsó emlékem, hogy szakítottam Ya Ou-val. Onnantól semmi.
-Te jó ég!  Hogy eshetett ki egyetlen éjszaka alatt tíz évnyi emlék? - kérdezte értetlenül.
-Nem tudom, de mondj valamit, mert kezdek lassan megbolondulni! - sürgettem.
-Jó. Akkor kezdjük a legelején. Miután szakítottatok, nem sokkal később összejöttünk. Fősuli után mindketten dolgozni kezdtünk. Nyolc évvel ezelőtt megkértem a kezed, te igent mondtál, összeházasodtunk és hat éve született meg Dávid, rá két évre pedig Lili.
-Van egy kislányom is?
-Van bizony. Méghozzá a leggyönyörűbb kislány a földön.
-Ez hihetetlen! - néztem magam elé döbbenten.  - És mi lett Ya Ou-val, meg a többiekkel?
-Vele nem találkoztál azóta. A banda pedig még ma is megvan és zenélnek, mint azelőtt.
-És Szabi?
-Ő visszament Németországba egy lánnyal.
-Ez.... Ez nekem túl sok!
-Figyelj! Fogalmam sincs, hogy mi történt veled! Én most elviszem a gyerekeket az állatkertbe, te pedig feküdj le és aludd ki magad! Ha nem lesz jobb, akkor délután elviszlek az orvoshoz! - mondta, mire bólintottam. - Ha bármi van, hívj azonnal! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.
Visszamásztam a szobába és lehuppantam az ágyra. Egyben elképesztő és lehetetlen ez az egész. Nem eshet csak úgy ki egyik napról a másikra tíz év! Nem létezik! Férjem van, gyerekeim és munkám! Más ember egész életében erről álmodik, én pedig egyszer csak belecsöppentem egy idegen életbe. Mi lett Ya Ou-val? MI lett a fiatalságommal? Mi lett az életemmel? Esküdni mertem volna arra, hogy Ya Ou-n kívül soha nem fogok más férfit szeretni, erre tessék!
Könnyes szemmel keltem fel az ágyról, majd körbejártam a lakást. A fürdőtől kezdve a konyháig olyan meseszépen nézett ki minden, mintha egy filmben lennénk. Aztán benyitottam egy újabb helyiségbe. Rózsaszín falak, disney-s függöny és ágynemű. A szekrény tele plüssel, a falon pedig egy újabb fotó. Engem ábrázol és egy kislányt. Egy csodaszép, szőke, göndör hajú, babaarcú királylány ült az ölemben. Mindketten úgy mosolyogtunk, mintha semmi gond nem lenne az életben. Széles mosoly kúszott ajkaimra, miközben a könnyek patakokban mosták az arcom. Van egy lányom. Sőt egy fiam is. Nem tudnám megfogalmazni miféle érzés markolt a szívembe, miközben megismerkedtem a másik gyerekszobával is. Kell lennie valamiféle magyarázatnak arra, hogy mi és miért történik velem. 
A mobilomon megnéztem az időt és ekkor feltűnt egy furcsaság. A dátum. Ha jól vontam le a következtetéseket, akkor 2025-nek kellene lennie, viszont a képernyő 2015-öt mutatott, ahogyan  a nappaliban lévő naptár is. Valami itt nagyon nincs rendben! Egész délután a lakást túrtam valami logikus magyarázat miatt, de fényképeken kívül semmit sem találtam. Aztán az egyiken feltűnt egy ismerős hely. Régen mindig oda jártunk a srácokkal és hirtelen jött ötlettől vezérelve átöltöztem és eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Nem tudom mit reméltem tőle, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. 
Hamar összeszedtem magam, taxiba ültem és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzünk. Fél óra elteltével megpillantottam az autóból az ismerős épületet. Mintha csak tegnap jártam volna itt. Semmi nem változott, szóval még egy furcsaság. Kiszálltam, majd sietősen bementem. A zene szokás szerint vadul dübörgött és az újabb különös dolog, hogy ismertem őket. Mind olyan szám volt, amit kívülről fújtam. Ez már több, mint véletlen! 
A táncoló emberek között kerestem ismerős arcokat, de hiába. Még a mosdóba is benéztem, amikor hirtelen elment az áram. Teljes sötétség mindenhol és kiabáló emberek hangja hallatszott. Aztán két erős kar a csípőmön, amik a falhoz nyomtak. Ismerős illatú parfüm csiklandozta az orrom és még a sötétben is láttam azt a csokoládébarnán csillogó szempárt, ami elrabolta anno a szívemet. Zihálva vettem a levegőt, egészen addig, míg a számra nem tapadtak az ismerős idegen ajkai. Édesen, mohón és egyben szenvedélyesen csókolt, mígnem véget ért a sötétség és újra fény kerített hatalmába mindent.

Ya Ou szemszöge:

 Három napja, hogy Hanna ismét kómába esett és Szabiék csak most szóltak! Azt hiszem jogom van tudni az állapotáról, hiába szakított velem.  Mindennél többet jelent nekem ez a lány és bármit megadnék azért, hogy újra felépüljön. Az sem érdekel jelenleg, ha soha többé nem szól hozzám, csak egészséges legyen. Nagyon nem izgatott, hogy ki mit szól hozzá, bementem a kórházba. Miután Szabival is és Ricsivel is vitatkoztam egy sort, belátták, hogy nem tudnak kidobni és beengedtek hozzá. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, a mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Az arca fehérebb volt, mint a fal, apró keze pedig hidegen és erőtlenül pihent teste mellett. Szörnyű érzés volt tehetetlenül állni az ágya mellett és abban reménykedni, hogy talán egyszer csak felébred. Az orvos nem mondott semmi biztatót. Szerinte nyugodtan beszéljünk hozzá, mert hall minket és ez segíthet abban, hogy hamarabb magához térjen. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Három nappal ezelőtt végleg kizárt az életéből, mindent elmondott, amit akart és még csak nem is hagyta, hogy elmondjam, hogy mennyire is szeretem. Hosszú percekig néztem, ahogy alszik, miközben a kezét fogtam. Aztán úgy gondoltam, hogy énekelek neki, mert azt mindig nagyon szerette. Az Ébredj és élj című dalunk sorait kezdtem el dúdolni neki, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy férfi létemre elsírjam magam. Hiába, nem tudok mit tenni ellene. Belepusztulnék, ha elveszíteném Hannát. Tudom, hogy hatalmasat hibáztam és emiatt fekszik most itt, de szeretném jóvá tenni. És ez csak úgy lehetséges, ha meggyógyul. Soha nem szerettem még így senkit és ha lenne rá mód be is bizonyítanám. De végül is van. Ha az orvos szerint hallja, amit mondunk, akkor éreznie is kell, ha hozzáérünk. Lehet, hogy őrültség, de lehajoltam hozzá és lassan ajkaira tapasztottam a szám és finoman megcsókoltam. Nagyon megijedtem és egyben meglepődtem, mikor reagált a csókomra és visszacsókolt. Utána eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy lássam az arcát. Mosolyogva könyveltem el magamban, hogy sikerrel jártam, amikor szempillái megmozdultak, majd óvatosan kinyitotta mogyoróbarna szemeit és rám pillantott velük.