35. rész

Sziasztok. Itt lenne a folytatás. Nincs hozzá túl sok mondanivalóm, mindössze annyi, hogy kérlek komizzatok, mert mostanában nem igazán kapok visszajelzéseket. Jó olvasást. :))

Ya Ou szemszöge:
Reggel mikor felébredtem Hanna nem volt mellettem. Gondoltam biztosan a konyhában van és reggelizik, úgyhogy felkeltem, felöltöztem és kimentem, de üres volt az egész ház. Minden helyiségbe benéztem, de sehol sem találtam barátnőmet. A nappaliban az asztalon viszont egy papír hevert, amit felvettem és elolvastam.

"Mire felébredsz, már a vonaton leszek, útban anyához. Ne haragudj, hogy nem szóltam, de akkor biztos hogy nem hagytátok volna, hogy elmenjek. Mondd meg Szabinak, hogy ne aggódjon. Ha megérkeztem, hívni foglak.

Puszi: Hanna"

Mikor a végére értem, egyből hatalmába kerített az aggódás. Tudom, hogy Hanna felnőtt nő és tud vigyázni magára, de azért egyedül kivonatozni egy idegen országba mégsem a legjobb döntés. Egyből próbáltam felhívni, de a mobilja ki volt kapcsolva, úgyhogy hívtam Szabit, aki szintén kiakadt a hallottakon.

-Ezt nem hiszem el! - dühöngött fél óra múlva a nappaliban. - Hogy lehet ennyire csökönyös és önfejű húgom?

-Talán, ha nem ordítod le a fejét, mikor mondta, hogy el szeretne menni, akkor még itt lenne! - néztem Rá mérgesen.

-Szerinted, ha az ágyhoz kötözöm akkor sem ment volna el?

-De ha tudtad, hogy elmegy, akkor miért nem mentél vele? - kérdeztem.

-Mert ez nem ilyen egyszerű! De nem is ez a lényeg! Menjünk és keressük meg! - mondta.

-És hol? A vonatot nem állíthatod meg!

-Akkor felhívom anyát! - felelte és elővette a telefonját. Amíg telefonált, felhívtam a srácokat, hogy nem tudok ma menni dolgozni és közben elmeséltem a tegnapi és a mai nap történéseit. Nem telt bele fél órába, de már meg is jelentek az ajtóban. Nagyon jól esett, hogy próbáltak segíteni és hogy mindenben számíthatok rájuk.

-Anya azt mondta, hogy nem szállt le a reggeli vonatról, pedig azzal kellett volna mennie! - közölte velünk kétségbeesetten.

-Lekéste volna? - kérdezte Sziki.

-Lehetetlen. Azóta már kettő is beért. Valami itt nagyon nem stimmel!

-Arra gondolsz, hogy történt vele valami? - néztem Rá.

-Valaminek biztosan történnie kellett. Hanna nem egy elveszett lány. Ha meg lekéste volna, szólt volna legalább anyának.

-Akkor induljunk valamerre és ne tétlenkedjünk itt! - szóltam rájuk. Két kocsiba ültünk, én Szikivel, Szabi pedig Bencével és útnak indultunk. Először az állomásra mentünk és körbekérdeztünk mindenkit, hátha látták errefelé Hannát. A jegypénztárnál szerencsére elláttak minket egy hasznos információval, miszerint Hanna jegyet váltott a reggeli vonatra, ami azt jelenti, hogy több mint valószínű, hogy fel is szállt rá. De akkor mi történhetett vele? Rossz helyen nem szállhatott le, mivel a végállomásig kellett volna mennie. 

-Akkor most merre tovább? - kérdezte Benny.

-Fogalmam sincs. - sóhajtott Szabi.
-Rossz előérzetem van. - szólaltam meg. Nem akartam az ördögöt a falra festeni, de nem tűnhet el ok nélkül valaki csak úgy.
-Normális esetben azt mondanám, hogy fejezd be, de most egyet kell értenem. - mondta Szabi. - Valami történt vele. És van egy olyan sejtésem, hogy Kristóf keze is benne van a dologban.
-Mi köze lenne ehhez Kristófnak? - kérdezték a srácok értetlenül.
-Megmondta, hogy nem fogja békén hagyni a húgomat és amit megígér, azt be is tartja!
-Hol találjuk meg azt a szemétládát? - néztem Rá.
-Gyerünk. - biccentett, majd ismét kocsiba ültünk. Szabi és Bence mentek elöl, mi pedig Szikivel követtük őket. Egy elhagyatott tanyaszerűségen álltunk meg egy óra múlva.
-Mit keresünk itt?
-Kristóf régen mindig itt intézte a piszkos ügyeit. Remélem itt van. - felelte és bementünk, de sehol nem találtunk senkit.
-Ti mit kerestek itt? - hallottunk egy ismeretlen hangot.
-Márk!  - fordult meg Szabi.
-Mit csináltok itt, Szabi? Ha Kristóf megtudja, hogy itt voltatok, végetek!
-Pont Őt keressük. Hol van?
-Nem tudom. Tegnap óta nem láttam. 
-Márk, segítened kell! Van egy olyan gyanúm, hogy elrabolta a húgomat! Kérlek, ha tudsz valamit róluk, mondd el!
-Komolyan nem tudom, hogy hol van. Tegnap annyit mondott, hogy egy ideig ne keressük, mert dolga van.
-Semmi olyat nem említett, ami Hannára utalna? - faggatta tovább.
-Nem. Mindössze annyit mondott, hogy szórakozik egy kicsit.
-A rohadék! Most már biztos, hogy nála van a húgom!
-Honnan vagy ebben ennyire biztos?
-Onnan, hogy ismerem. Kérlek, Tesó, ha meg tudsz róluk valamit, azonnal szólj! - mondta Márknak.
-Úgy lesz.
-Na, menjünk innen!
-Szabi, ki ez a Márk? - kérdeztem. Nem tudtam megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak. 
-Az egyik legjobb haverom. Mindig kihúztuk egymást a bajból. Remélem most is segíteni fog.
-És most mi legyen? Szóljunk a rendőröknek? - szólt Sziki.
-Ők se tudnának csinálni semmit. Ezt magunknak kell megoldanunk. - önfejűsködött Szabi.
-De akkor is be kell jelentenünk Hanna eltűnését. - értettem egyet Szikivel.
-Ahogy akarjátok. De én nem fogok velük szerencsétlenkedni! Megtalálom őket, bárhol is legyenek!


Hanna szemszöge:

-Kristóf, eressz már el! - követeltem, miután lecibált a vonatról a semmi közepén.
-Ne hisztizz már! - rángatott tovább.
-Hova a fenébe viszel? 
-Majd megtudod, kis szívem. - zárta le ennyivel. Próbáltam szabadulni a szorításából, de csak még erősebben markolta a karom. Fél órányi gyaloglás után, beültetett egy kocsiba és azzal mentünk tovább.
-Elárulnád, hogy mégis mire jó ez?
-Maradj csendben! - utasított, de nem hallgattam rá.
-Honnan tudsz apám haláláról?
-Azt mondtam, hogy hallgass! - szólt rám keményebben.
-Válaszolj! Van valami közöd hozzá?
-Te soha nem csinálod azt, amit mondanak? - pillantott rám.
-Én kérdeztem előbb! Mit tudsz apáról?
-Honnan veszed, hogy tudok róla bármit is?
-Na, ne hülyíts már! Ha nem tudnál róla semmit, akkor a vonaton sem említetted volna! Szóval ki vele, mit tudsz róla?
-Csak egy ártatlan kis baleset volt. Apád nem oda figyelt, ahova kellett volna.
-Ezt meg hogy érted?
-Ennyi bőven elég mára.
-Ha rájövök, hogy közöd van a halálához, én kicsinállak! - fenyegettem, mire kinevetett.
-Ugyan már! Ez még csak a kezdet volt Hanna! Megmondtam, hogy az enyém leszel, vagy így, vagy úgy!
-Ezzel azt akarod mondani, hogy te okoztad a balesetet?
-Én ezt nem így mondanám.
-Te utolsó szemét gyilkos! - támadtam neki. Az sem érdekelt, hogy egy mozgó járműben ültünk, csak a düh és a bosszúvágy uralkodott rajtam.
-Normális vagy te ribanc? Meg akarsz halni? - állt félre az autóval.
-Miattad halt meg az apám, te rohadék! - ordítottam tovább zokogva.
-Befejezted? - fogott le.
-Engedj ki innen! - csapkodtam tovább, mire felpofozott.
-Remélem ez segített! Most pedig nyugodj le, vagy kapod a párját! - engedett el és ismét beindította az autót, én pedig csak sírtam és sírtam. Fogalmam nem volt hogy fogok innen kiszabadulni, de jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ez az ember, akivel egy kocsiban ültem, megölte az apámat és még csak nem is tehettem ellene semmit sem. Bárcsak hallgattam volna Szabira! Akkor most nem kéne azon aggódnom, hogy vajon fogom-e még látni a szeretteimet, vagy úgy végzem, mint apa. Egy idő után leparkoltunk egy ház előtt, majd Kristóf kiszállt a kocsiból és engem is kirángatott belőle. Szótlanul követtem, mert nem akartam még nagyobb bajba keveredni. Kinyitotta az ajtót, aztán bementünk a lakásba. Szétnéztem és egész jól nézett ki belülről is. Mondjuk ez semmit sem jelent, ha egy bűnözővel kell együtt lennem benne. Egy közepes méretű szobába vezetett, majd belökött az ajtón.
-Befelé! És nem ajánlom, hogy menekülésen törd a csinos kis fejed! - mondta, majd rám zárta az ajtót. Egy leheletnyit megkönnyebbültem, amiért egyedül maradtam. Legalább addig sem tud zaklatni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan fogok kijutni innen. Még a mobilom is elvette. Remek. Annyi ilyen filmet láttam már, de most persze nem jutott eszembe semmi menekülési mód. Kinéztem az ablakon, de egy kerten kívül semmit sem láttam. Míg azon gondolkodtam, hogy miként fogom ezt megoldani, szétnéztem a szobában. Elég szegényes volt a dekoráció, de nyilván nem arra tervezték, hogy valaki itt éli gondtalanul a mindennapjait. Volt egy hatalmas franciaágy, néhány szekrény, fotel és egy kisebb fürdőszoba nyílt a szobából. Úgyhogy még azt sem használhatom ürügyként arra, hogy kijussak, hogy mosdóba kell mennem. Vajon mióta tervezhette ezt az őrültséget? És miért kellett apának meghalnia? Azért, mert nemet mondtam egy pszichopata állatnak? Ez nem igazság! Nem tudtam mást tenni, könnyeimmel küszködve leültem az ágyra, átöleltem a térdem és vártam a csodát. Csak a fiúkban tudok reménykedni és abban, hogy megtalálnak. Őszintén bevallom, hogy nagyon félek. 
  Egészen estig nem hallottam egy árva mukkot sem. Már azt hittem, hogy Kristóf itt hagyott és elment, de aztán nyílt az ajtó és sajnos Ő lépett be rajta.
-Egyél. - rakott le elém egy tálcát, de még csak rá sem néztem. Abban reménykedtem, hogy kimegy és ismét egyedül hagy, de tévedtem. 
-Most azt játsszuk, hogy nem szólsz semmit? - kérdezte.
-Miért nem tudsz békén hagyni? - néztem fel rá.
-És te miért nem tudod egyszer az életben azt csinálni, amit kérek tőled?
-Akkor mondd, hogy mit akarsz és engedj el végre!
-Naa! Azért nem eszik ilyen forrón a kását! 
-De áruld már el, hogy minek hoztál ide?! - követeltem a választ.
-Hát nem kártyázni, azt elhiheted. - kacsintott rám, aztán leült mellém. Reflexből arrébb csúsztam az ágyon, de Ő is követte a példámat. 
-Kristóf, hagyj békén! - kértem könnyes szemekkel.
-Nyugi már, Hanna! Nem fog fájni! - vigyorgott, majd derekamnál megfogott és letepert az ágyra. Összeszorított szemekkel és fogakkal, remegve imádkoztam magamban, hogy ez csak egy rossz álom legyen és valaki mentsen már meg végre!