19. rész

Hahó! Remélem még senki nem fagyott meg ebben a nagy hidegben. :) Elkészültem a folytatással és csak annyit szeretnék mondani, hogy elképesztően hálás vagyok az előző részhez érkezett temérdek mennyiségű hozzászólásnak. Tényleg nagyon boldoggá tettetek vele és remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat. Nem is szaporítanám a szót, jó olvasást és kíváncsian várom  a véleményeket.


Hanna szemszöge:

Telnek, múlnak a napok, a suli pedig egyre jobban beindul. Egész jól sikerült beilleszkednem, a csoporttársaim nagyon jó fejek, élükön Ricsivel, aki egy igazi bolond, persze jó értelemben. Elkezdődött a nagybetűs tanév, kemény tanulás, annál is keményebb táncórákkal és különféle edzésekkel. Kicsit ellustultam a nyáron, ezért nehéz volt felvenni a tempót, de most már meg sem kottyan egy egész napos táncpróba. Sok újat tanítanak és igyekszem elsajátítani a mozdulatokat. Társastáncnál meglepő módon Ricsit kaptam partnernek, bár nem néztem volna ki Belőle, hogy ennyire tehetséges.
Egyszóval az iskolával nincs semmi probléma. Ya Ou-val is minden rendben közöttünk, mondjuk kicsit kevesebb időt töltünk egymással mostanában, köszönhető ez a fellépéseinek és a késő délutánig tartó óráimnak. Szerencsére Szabiról sem hallottam már egy jó ideje, úgy látszik, hatásosak voltak barátom szavai. Reggel egyedül mentem suliba, ugyanis Ya Ou-éknak jelenésük volt a 08:08-ban. Az idő már eléggé lehűlt, ezért magamra vettem egy fekete bőrkabátot és elindultam. Elég sokat kellett sétálnom, de így legalább felébredtem a friss levegőn. Már majdnem megérkeztem, mikor egy idegen kéz érintette meg a vállam és a falhoz nyomott. Kicsit megijedtem, majd ránéztem a kéz tulajdonosára, aki nem meglepő módon a testvérem volt.
-Már meg sem lepődöm, hogy megint Te vagy az! - néztem Rá.
-Hagyjuk a felesleges "hagyj békén" szöveget, mert Te is tudod, hogy nem mész vele semmire!
-Mit akarsz?
-Segíts!
-És mégis miben? Pénzt nem kapsz, másban pedig nem hinném, hogy a hasznodra válnék.
-Tévedsz, Drágám!
-Kibököd végre, mert el fogok késni? - sürgettem.
-Arról van szó, hogy elég nagy zűrbe keveredtem. - kezdte.
-Ez nem újdonság.
-A részletek nem tartoznak Rád, de annyi a lényeg, hogy sok pénzt buktunk, amit csak úgy tudunk visszaszerezni, ha indulunk  egy versenyen.
-Mégis miféle versenyen?
-A Street's-en.
-Hogy hol? Te teljesen hülye vagy? - néztem Rá döbbenten.
-Várj! Ez még nem minden. Mivel a banda szerint az én hibám ez az egész, így nekem kell helyrehoznom, különben kicsinálnak. És valahonnan kiderítették, hogy a húgom profi táncos és most minden áron Téged akarnak! - mondta, mire egy nagyot nyeltem.
-Mi van? Na azt már nem! Felejtsd el, hogy én valaha is szóba állok a gengszter haverjaiddal! - adtam határozott választ.
-Ez nem kérés volt! Ha nem jössz magadtól, akkor visznek! Hanna, ez nagyon komoly dolog. Hogyha nem mész bele, mindkettőnket nagy bajba sodrod!
-Én? Nem tudom kettőnk közül ki az, aki megint valami őrültséget csinált! Ahelyett,  hogy megoldanád egyedül, engem is belekeversz! Szép kis testvér vagy, mondhatom! - kiabáltam Vele.
-Halkabban már, légy szíves! - csitított. - Figyelj, tudom, hogy soha nem voltam olyan báty, amilyet megérdemelnél, de Te vagy az utolsó esélyem, hogy élve megússzam ezt az egészet. - nézett mélyen a szemembe. Az eddigiekkel ellentétben azt láttam rajta, hogy valóban fél és szüksége van rám, viszont én még Nála is jobban rettegek. Nem akarom megismerni azokat a sötét alakokat, akikkel benne van ebben az ügyben és azt végképp nem szeretném, ha bármi közöm lenne hozzájuk.
-Sajnálom, de ezt egyedül kell helyrehoznod. - toltam távolabb magamtól.
-Hanna, ne csináld ezt, kérlek! - húzott vissza.
-Hagyj elmenni, légy szíves! - néztem Rá. Percekig nem mozdult előlem, csak engem bámult. Szemei könnybe lábadtak, arca kétségbeesettséget árasztott. Komolyan megsajnáltam, de ez az érzés nem változtat semmit a tényeken.
-Sziasztok. - hallottam meg Ricsi hangját, mire megtörtem a bátyámmal való szemkontaktust és felé fordultam.
-Szia. - köszöntem vissza.
-Minden rendben? - váltogatta közöttünk a tekintetét.
-Igen, de menjünk, mert elkésünk. - ragadtam meg a kezét és szó nélkül hagytuk magára Szabit. Nem mondom, pont jókor érkezett Ricsi.
-Biztos, hogy jól vagy? Zaklatottnak tűnsz. - nézett rám.
-Persze, nincs semmi baj. - próbáltam hihetően mondani, de még én magam sem hittem el.
-Ez nem volt túl meggyőző, de látom nem szeretnél beszélni róla. - mondta és nem kérdezősködött tovább. Csendben sétáltunk be az iskolába és közeledtünk a termünkhöz. Köszöntünk a többieknek és leültünk a helyünkre. Még volt pár perc becsöngőig, úgyhogy gondolataimba merülve a padra feküdtem. Még csak most jutott el a tudatomig, amiket Szabi mondott. Ha tényleg ilyen nagy a baj, mint ahogy leszűrtem szavaiból, akkor kezdhetek parázni. Ismerem a testvéremet, így képzelem, hogy milyenek lehetnek az állítólagos haverjai. Nagyon nem szeretnék belekeveredni a dolgaiba, de attól tartok, ez elkerülhetetlen. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha ezek rám találnak. Nem hinném, hogy kesztyűs kézzel bánnának velem, főleg, hogy Szabi húga vagyok. A Street's egy nagyon durva táncverseny, ahol nem pont gimis csapatok indulnak. Már maga a tudat is elkeserít, hogy egy bűnöző bandát kellene felkészítenem az összecsapásra. És még itt van a következő feladat is. Még is hogy mondjam el ezt az egészet Ya Ou-nak? Fogalmam sincs. Eltitkolni nem tudom előre, hisz jobban ismer saját magamnál is és hazudni sem tudok Neki. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem fognak Szabi szavai beigazolódni és élhetem tovább nyugodtan az életem. Éreztem arcomon végigcsordogáló könnycseppjeimet, de most ez érdekelt a legkevésbé. A csengő megszólalt, az ajtó csapódott, Ricsi pedig végigsimított hátamon, jelezve, hogy keljek fel. Lassan felemeltem a fejem és igyekeztem eltüntetni sírásom összes nyomát, de padtársamnak sikerült észrevennie. Felálltunk, üdvözöltük a tanárt, majd helyet foglaltunk és kezdetét vette az óra.  Nem igazán tudtam a tananyagra figyelni, mert máshol jártak a gondolataim. Céltalanul firkálgattam a füzetem, mikor Ricsi az orrom elé csúsztatott egy papírlapot.

"Mi a gond? Látom, hogy magad alatt vagy és nagyon szeretnék segíteni, de ha magadban őrlődsz, nem lesz könnyebb."

 Igaza volt, de valahogy nem tudnék beszélni róla. Neki meg még nehezebb lenne, hisz nem tud semmit az előzményekről. Végül összeszedtem magam és írtam pár sort válaszként, majd visszatoltam elé.

"Nagyon kedves Tőled, hogy próbálsz segíteni, de nem ilyen egyszerű a dolog. Félek, hogy ezen senki nem tud segíteni."

Láttam, hogy végigvezeti szemeit a sorokon, majd kék színű tollával írni kezdett és újra visszakaptam a levelet.

"Tudom, hogy nem ismerjük olyan régóta egymást, de bennem megbízhatsz és talán ki tudunk találni valamit."

Mosolyra húzódtak ajkaim, miután elolvastam kedves szavait, majd pár szót írtam még válaszul.

"Köszönöm. Szünetben elmesélem."

Rápillantottam és egy bólintással jelezte, hogy rendben, majd próbáltam az órára koncentrálni, bár mivel az elejéről lemaradtam, nem igazán értettem semmit. Alig vártam, hogy vége legyen. Fogalmam sincs miért, de azt érzem, hogy megbízhatok Ricsiben, annak ellenére, hogy alig pár hete ismerjük egymást. Szükségem van egy barátra és bízom benne, hogy nem fogok csalódni Benne. Végre megszólalt az a nyavalyás csengő és elhagyhattuk a termet. Második óránk nincs, ezért nem kellett sietnünk sehová.
-Na, hová menjünk? - nézett rám kérdőn.
-Nem tudom, valami nyugis helyre.
-Gyere. - fogta meg a kezem és húzott maga után. Egyenesen az iskola udvarra vitt, ahol most járok életemben másodszor. Nem túl érdekes, csak egy egyszerű sportpálya. Megkerülve a hatalmas területet, az épület mögé jutottunk, ahol egy pár fokos lépcső volt és egy ráccsal védett ajtó. Jól ismerheti a sulit, ha rátalált erre a helyre. Csendes volt az egész, sehol egy diák, vagy egy tanár. Táskánkat letettük, majd leültünk egymás mellé az egyik lépcsőfokra.
-Mesélj, mi a baj? - nézett rám kíváncsian.
-Jól van, de készülj fel, hosszú lesz!
-Ráérünk. Van egy teljes óránk. - mondta. Összeszedtem minden gondolatomat és egy nagy sóhaj után, nem könnyen, de elmondtam Neki részletesen mindent, töviről-hegyire, kezdve a gyerekkorunkkal egészen a ma reggel történtekig. Csendben hallgatta végig a történetem, néha kikerekedett szemekkel figyelt, nekem pedig olykor elcsuklott a hangom, de igyekeztem visszafojtani a sírást.
-Huhhh, Csajszi! Te aztán rendesen belekeveredtél a pácba! - nézett rám komoly tekintettel.
-Tudom és fogalmam sincs hogy mihez kezdjek. - feleltem lesütött fejjel.
-Konkrét ötletem még nekem sincs, de ha bármi van, azonnal szólj és együtt megoldjuk.
-Köszönöm. - néztem Rá hálásan, majd megöleltem. - Kérlek, ezt ne mondd el senkinek!
-Bízhatsz bennem. - simított végig a hátamon. - A barátod tudja?
-Nem. És gőzöm nincs hogy mondjam el Neki. Ha megtudja, tuti kicsinálja a bátyámat.
-Szerintem mondd el Neki. Ő mégis csak jobban tud Rád vigyázni.
-Megpróbálkozok vele. - sóhajtottam, mikor megszólalt a csengő. Feltápászkodtunk, majd indultunk is a következő órára. Egész nap figyelmetlen és használhatatlan voltam, így nagyon megkönnyebbültem, mikor végre az utolsó órámnak is vége lett. A kapunál elköszöntem Ricsitől és az ismerős fekete BMW felé vettem az irányt, aminek a sofőrje Ya Ou volt. Kinyitottam az ajtót, bedobtam hátra a táskám, majd beültem mellé.
-Szia, Szépségem. - húzott magához és egy finom csókot hagyott ajkaimon. Nagyon hiányzott már és elképesztően jól esett csókja.
-Milyen napod volt? - érdeklődött.
-Átlagos. - válaszoltam. Leszámítva, hogy egy bűnöző bandának fáj rám a foga, egész jó kis nap ez. Próbáltam kitörölni ezt az egészet a fejemből, de nem ment.
-Mi a baj, Babám? Olyan szótlan vagy. - nézett rám egy pillanatra, majd ismét az utat kémlelte.
-Nincs semmi, csak fáradt vagyok. - találtam ki valami hihetőt.
-Akkor majd otthon főzök Neked valami finomat. - villantotta meg ezerwattos mosolyát, amitől az én arcomra is halvány mosoly kúszott. Telefonom váratlanul rezegni kezdett a zsebemben. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, ki van a vonal túlsó végén. Remek Hanna! Már a telefont sem mered felvenni! Gratulálok! - szitkozódtam magamban, miközben a készülék még mindig rezgett. Végül rászántam magam és kivettem a zsebemből. Ismeretlen szám volt megint, de végül felvettem.
-Haló.
-Jó napot! A központi kórházból hívom. Ön Szentesi Szabolcs hozzátartozója? - kérdezett egy női hang.
-Igen, a húga vagyok. Mi történt? - kérdeztem vissza ijedten.
- A testvérét kisebb-nagyobb zúzódásokkal hozták be az imént. Valószínűleg elesett, vagy verekedésbe keveredett. - közölte.
-Úristen! De ugye nincs komoly baja?
-Sajnálom, többet nem mondhatok, csak személyesen.
-Rendben. Azonnal indulok. - tettem le idegesen.
-Mi a baj? kérdezte Ya Ou.
-Szabi kórházban van!
-És én ezen miért nem lepődök meg? - mondta cinikusan.
-Ya Ou, hagyjuk ezt most! Oda kell mennem!
-Te tényleg be akarsz menni hozzá?
-Igen! Ő a testvérem! Elviszel, vagy hívjak taxit?
-Elviszlek. - sóhajtott dühösen és a kórház felé vettük az irányt. Ha tényleg megverték, már pedig ez nagyon valószínű, akkor veszélyesebb a helyzet, mint gondoltam. Ha Szabit nem kímélték, akkor egy gyenge lánnyal miért tennének kivételt? Nagyon félek. Elmondani nem tudom, mennyire!