3. rész

Halihó!! Először is Szétboldogságos Mosolynapot kívánok mindenkinek! :)) Másodszor pedig megérkeztem a következő résszel. Köszönöm az előző részhez kapott kommenteket és pipákat. Nincs sok hozzáfűzni valóm, szóval jó olvasást! Várom a komikat és tessék sokat mosolyogni! :))

A hosszú út alatt sok mindenről beszélgettünk és egyre jobban sikerült megismernem a többi srácot is. Nem kellett csalódnom, hisz mind hárman ugyanolyan barátságosak és közvetlenek, mint Ya Ou. Apropó Ya Ou! Az egész utat végig fecsegte. Be nem állt a szája, de nagyon jól esett hallgatni. Nem igazán hagyott szóhoz jutni, de egy pillanatra sem vettem le Róla a tekintetem. Lassacskán megérkeztünk a következő koncert helyszínére. Bálinttal megvártuk, míg a srácok kiszállnak, mert el akartuk kerülni az esetleges pletykálást és kombinálást. Pár perc múlva mi is a színpadhoz mentünk és vártuk a srácokat. A nézőtér itt is tele volt lelkes rajongóval, de már meg sem lepődtem ezen.

-Jó újra ilyennek látni a bátyám.- nézett rám.

-Ezt hogy érted?

-Mostanában nem egészen volt önmaga. Volt, hogy a legapróbb dolgokon  kiakadt. Gondolom megviselte a szakítás, meg a hiányod is.- mondta, mire kicsit ledöbbentem.

-Én nem vettem észre rajta, pedig minden nap beszéltünk.

-Jól tudja leplezni, ha valami baja van.

-Az biztos, de előttem képtelen, hisz úgyis rájövök, ha valami nem stimmel vele.

-Ezért is jó, hogy végre itt vagy.

-Majd este beszélek a fejével és kifaggatom.- mondtam, mikor megjelentek a színpadon. Újból köszöntötték a közönséget és belecsaptak a buliba. Ismét hatalmas hangulatot csináltak. Elképedve néztem, hogy mennyi energiával tolják le az újabb órás koncertet. Csak csodálni tudom Őket a kitartásukért. A Létezemmel zárták a műsort, majd autogramot osztogattak és fényképezkedtek a rajongókkal. Addig mi visszamentünk a kocsiba és nem sokkal később Ők is csatlakoztak.

-Na, go home!- huppant le Olivér az egyik ülésre.

-Hulla fáradt vagyok!- dőlt le Ya Ou mellém.

-De fogadjunk nem aludni fogsz, ha hazaérsz!- nevetett a Szöszi.

-Örülnék, ha bekussolnál Patocska!- förmedt Rá.

-Már kezdtem azt hinni, hogy Hanna jelenléte jó hatással van rád.

-Ya Ou, mi bajod van?- néztem Rá.

-Semmi. Le lehet rólam akadni! – szólt flegmán.

-Ha ekkora paraszt vagy, haza is mehetek!- mondtam határozottan.

-Nem mész sehová!

-Akkor nyugodj le és kérj bocsánatot Olivértől!

-Dehogy kérek! – makacskodott.

-Tipikus! Haver, nem tudom mi van veled mostanában, de kezdek frászt kapni a kedélyváltozásaidtól! – szólt ismét Oli.

-Nem hagynátok békén? – mondta dühösen.

-Igaza van. Hagyjátok, hagy forrongjon magában.- tanácsoltam és az ablak felé fordultam. Éreztem magamon a pillantását, de direkt nem reagáltam rá. Most egy kicsit elgondolkodik és pár perc múlva megbánja az egészet. Csendben utaztunk tovább, Bence el is aludt.

-Sajnálom Tesó! – fordult a szőke fiú felé, kis idő múlva. Tudtam, hogy megtörik.

-Semmi gáz!- pacsiztak le egymással.

Már rendesen beesteledett és csak a kivilágított város fényeit lehetett látni az ablakból. A mellettem ülő srác egyszer csak egy puszit nyomott az arcomra, majd váratlanul a nyakamba borult és szorosan magához ölelt. Furcsálltam a viselkedését és tudtam, hogy valami bántja. Kis idő múlva elengedett és arcán egy könnycseppet láttam végigfolyni.

-Mi a baj?- suttogtam halkan és letöröltem a nedves folyadékot barna bőréről.

-Otthon elmondom.- mormolta halkan, majd újra hozzám bújt és lehunyta szemét. Komolyan kezdtem aggódni érte. Nem sokszor láttam ilyennek. Egész délután olyan vidám volt, most pedig mintha kicserélték volna. Nem akartam a többiek előtt faggatni, ezért inkább magamhoz  öleltem és gyengéden simogattam arcát, míg el nem aludt. Időközben Olivér kiszállt, mert hazaért, majd Bálint szólt, hogy nemsokára mi is megérkezünk.

-Ya Ou! Ébresztő!- próbáltam felkelteni. Mozgolódni kezdett, majd rám emelte álmos tekintetét.

-Hazaértünk!- szólt testvére, majd jó éjszakát kívánva a srácoknak, elhagytuk az autót. Csendben sétáltunk át a zebrán és a fiúk vezetésével bementünk egy nagy épületbe. A lift segítségével a 3. emeletre jutottunk és egy kis lakásba mentünk be. Egész takaros kis lak volt, ízlésesen berendezve.

-Ákos nincs itthon, úgyhogy miénk a ház.- szólt Ya Ou.- Érezd otthon magad.- simított végig hátamon, majd helyet foglaltam a kanapén.

-Én éhes vagyok!- kordult fel Bálint gyomra.

-Akkor csináljunk valami kaját. – kutakodott Ya Ou a hűtőben. – Meleg szendvics jó lesz?- nézett ránk.

-Naná!- szólt a legkisebb.

-Manó?

-Tökéletes. Jövök, segítek. – álltam fel és odaballagtam mellé. Ő megkente a kenyereket, én pedig sajtot reszeltem. Miután előkészítettük, betettük a sütőbe és leültünk beszélgetni.

-Nos, lehet választani  a kanapé és az ágyam között. Ki hol szeretne aludni?- váltogatta köztünk a tekintetét.

-Bocsi Hanna, de a kanapé az enyém.- jelentette ki Bálint.

-Akkor Manó, velem alszol. – mosolygott rám.

-Nekem mindegy.- mondtam.

-Ugye eljössz velünk holnap focizni?- kérlelt Bálint.

-Öhm… Nem tudom.

-Légyszi. Olyan rég játszottunk már együtt és még nem is ismered a barátaimat.

-Jó. Legyen. Tőlem hozhatod a haverjaidat, úgyis elgyepálom őket.- mentem bele.

-Ez az!- ugrott a nyakamba.

-Ennyire azért ne örülj!- nevettem, miközben Ya Ou kivette az elkészült szendvicseket a sütőből.

-Asztalhoz!- szólt hangosan és helyet foglaltunk. Mindenki tett a tányérjára egy szeletet és csendben elfogyasztottuk. Miután végeztünk, kivittük a tányérokat a mosogatóba.

-Öcsi, elmosogatsz? Addig keresek Manónak valami ruhát.- nézett testvérére.

-Persze.

-Köszi. Gyere.- ragadott kézen és behúzott a szobájába. Le se tagadhatta volna, hogy az övé. Míg Ő a szekrényében kutakodott, én szétnéztem és az egyik polcon megpillantottam a kedvenc közös képünket.

-Ez még megvan?- mutattam felé mosolyogva a bekeretezett fotót.

-Már hogy ne lenne! Ez a legféltettebb kincsem. – lépett elém és a kezembe nyomott egy nadrágot, egy pólót és egy törölközőt. – A fürdő itt van jobbra.

-Okés. – nyomtam egy puszit arcára, majd elhagytam a szobáját és a mellette levő helyiségbe mentem. Levettem a ruháim és beálltam a zuhany alá. Alaposan megmosakodtam, majd törölközés után felvettem Ya ou két számmal nagyobb ruháit. Kellemes és egyben ismerős illat csapta meg orromat. Miután alaposan megszaglásztam a rajtam levő ruhadarabot, visszamentem Ferihez.  Mosolyogva nézett rám ágyából, ahogy beléptem az ajtón.

-Megyek én is ,aztán beszélünk, oké? – kelt fel. – Addig foglald le magad. Sietek. – hagyta el sietősen a szobát. Nem igazán tudtam mit csinálni, úgyhogy lefeküdtem. Még mindig nem fogtam fel, hogy újra Vele lehetek. Olyan hosszú ideje vártam erre a pillanatra és most azt kívánom, bár soha ne érne véget ez az éjszaka. Elmélkedésemből a visszaérkező fiú zökkentett ki, aki mindössze egy pólót és egy boxert viselt. Máskor is aludtunk már együtt és akkor sem volt több ruha rajta, de ez mégis valahogy más volt. Kissé zavarba jöttem a látványtól, de igyekeztem leplezni. Letelepedett mellém és egymás felé fordultunk. Percekig fürkészte mélybarna szemeivel a tekintetem, végül én törtem meg a csendet.

-Ya Ou, mi van veled mostanában? – néztem Rá komolyan, mire Ő is elkomorodott.

-Ezt hogy érted?

-Pontosan tudod hogy értem, úgyhogy ne kertelj! Tesód is mondta, hogy nincs minden rendben veled mostanság, és ahogy ráförmedtél Olivérre, az is ezt tükrözi.

-Lehetetlenség valamit is eltitkolni előled.

-Túl jól ismerlek. Szóval ki vele! Mi a baj? – néztem Rá kíváncsian.

-Ugye említettem, hogy nem rég szakítottunk Letivel.

-Igen. – bólintottam.

-Nem egészen úgy történt ez a dolog, ahogy mondtam. Nem azért szakítottunk, mert nem volt időnk egymásra, hanem mert megcsalt. – közölte szomorúan.

-Úristen. Nagyon sajnálom. De miért nem mondtad el? Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz.

-Igen tudom, de ez annyira megalázó. És még Ő tett nekem szívességet azzal, hogy így adtuk elő a médiának. Nagyon padlóra kerültem miatta és azért vagyok néha bunkóbb a kelleténél. – mesélte lehajtott fejjel.

-Elhiszem, hogy megviselt, de akkor sem a barátaidon kéne ezt megbosszulnod!

-Tudom. És mindig megbánom abban a pillanatban, amint kimondom, de sokszor előbb jár a szám, mint az eszem.

-Ezt tapasztaltam.

-Na de beszéljünk valami vidámabb témáról. Akartam is kérdezni valamit.

-Mit? – érdeklődtem.

-Tudod mondtad, hogy végeztél a sulival és nem tudod, hogy mihez kezdj, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha felköltöznél Pestre? – közölte ötletét, mire sóhajtottam.

-Ti összebeszéltetek az öcséddel?

-Miért?

-Mert Ő is ezt mondta nekem délután.

-Csak szeretnénk, ha a közelben lennél. És itt azért mégis több lehetőség van az álmaid megvalósítására.

-Igazad van, de nem hagyhatok ott csapot-papot. Ha a szüleim megtudnák, egy életre bezárnának. Tudod milyenek.

-De felnőtt nő vagy! Nem irányíthatják az életed!

-Igen, de félek. – vallottam be.

-Mégis mitől?

-Attól, hogy ha hazajönnek, minden a régi lesz. Attól, hogy a bátyám egyszer csak újra betoppan, hogy ismét a falhoz nyom és felpofoz. Félek feljönni Pestre, mert egyedül nem tudnék mit kezdeni. Egy szóval mindentől. – zúdítottam Rá mindent, a végét már sírva.

-Jaj, Manó! Gyere ide! – húzott magához és megölelt. – Először is, mondtam, hogy ne hagyd, hogy Ők uralkodjanak feletted! Másodszor pedig, nem hagyom, hogy az őrült bátyád kezet emeljen Rád. És végül, mi az, hogy egyedül lennél? Én mindig itt vagyok Neked és akár ide is költözhetnél. Nagyon szívesen megosztom Veled a szobám. Nekem csak az a lényeg, hogy itt legyél. – nyugtatott meg. Mindig tudja mit kell mondania.

-Nagyon aranyos vagy, de nem szeretnék a terhedre lenni.

-Te normális vagy? Egy éven keresztül, minden nap arra vártam, hogy bár megölelhetnélek és, hogy itt legyél mellettem. Szerinted mondanám, ha a terhemre lennél? – szólt határozottan.

-Nem tudom. – markoltam meg pólóját.

-Gondolt át, jó? – nézett a szemembe.

-Rendben. – bólintottam. Mivel már éjfél is elmúlt és fáradtak voltunk, jobbnak láttuk, ha lefekszünk aludni. Leoltotta a lámpát, majd bebújtunk a takaró alá és szorosan megölelt. Régóta vágytam már erre a pillanatra és nagyon elgondolkodtatott, amit mondott. Megfordult már a fejemben, hogy felköltözzek, de a félelmeim mindig megakadályoztak benne. Abban viszont igaza van, hogy nem szabad hagynom, hogy a szüleim beleszóljanak az életembe. Soha nem törődtek velem, de mindig megmondták, hogy mit és hogyan csináljak. Át kell még rágnom ezt a témát, de hajlok afelé, hogy elhagyom a családi fészket. A mellettem fekvő fiú már békésen szuszogott és én is álomra hajtottam a fejem.