33. rész

Üdv ismét, drága olvasóim. Meghoztam az újabb fejezetet, amiben történik egy-két érdekes dolog. elöljáróban csak ennyit szeretnék elárulni. Viszont lenne egy kérésem hozzátok, mégpedig az, hogy írjátok le a véleményeteket, vagy legalább egy pipával jelezzétek felém, hogy tetszett-e a rész, vagy sem. Nekem ez nagyon sokat jelentene. Még annyit mondanék, hogy jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))



Hanna szemszöge:
Eléggé meglepődtem, mikor Kristófba botlottunk Szabinál, mondjuk azt álmomban sem gondoltam volna, hogy összeszólalkoznak Ya Ou-val és hogy annyira elfajul a dolog, hogy még verekednek is. Nagyon megijedtem, mikor Ya Ou egyszer csak a földre zuhant.
-Jézusom! Ya Ou, jól vagy? - guggoltam le mellé. - Kristóf te nem vagy magadnál? - néztem Rá dühösen.
-Szerintem a pasid az, aki nincs magánál, kis szívem! - vigyorgott, mire Ya Ou felkelt a földről és kezdődött minden elölről.
-Fiúk hagyjátok már abba! - szóltam rájuk, de rám sem figyeltek.
-Ha még egyszer meglátlak a barátnőm közelében, esküszöm, hogy kicsinállak! - fenyegette Ya Ou, de Kristóf csak öntelten kinevette.
-Ugyan már, kis gyerek!
-Na most volt elég! - csattant fel Szabi. - Kristóf húzzál innen, de nagyon gyorsan! - nézett Rá.
-Jól van már, Szabika! - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Mi pedig még találkozunk. - kacsintott rám, amitől még a gyomrom is felfordult, majd elment.
-Elárulnád, hogy mégis mire volt jó ez az egész? - kérdezte testvérem Ya Ou-t.
-De hát Ő ütött meg!
-De neked meg eleve le sem kellett volna állni vele vitatkozni! Ha elmentek, ahogy mondom, akkor elrendeztem volna a dolgokat! Most viszont várhatjuk, hogy mikor fog újra rászállni Hannára! - járkált fel-alá a szobában.
-Sajnálom! De nem hagyhattam annyiban, hogy zaklatja a barátnőmet!
-Fejezzétek már be, légy szíves! Legalább Ti ne veszekedjetek! - szóltam közbe.
-Hannának igaza van. Majd lesz valahogy. Reméljük, hogy csak a szája járt. - mondta Szabi.
-Nagyon fáj? - néztem barátomra, akinek lett egy szép monokli a szeme alatt.
-Van jég a hűtőben. - mondta Szabi.
-Mindjárt hozok. - feleltem és kimentem a konyhába. A mélyhűtőből vettem elő jeget, egy ruhába csavartam és visszamentem a fiúkhoz. - Tessék, nyomd rá! - adtam át Ya Ou-nak, majd a puklijára nyomta és egyből fel is szisszent a hidegtől, vagy a fájdalomtól, vagy mindkettőtől.
-Húgi, pakold össze a cuccaid, addig elbeszélgetek a barátoddal! - nézett rám bátyám.
-Szabi, ne veszekedjetek, kérlek!
-Ki mondta, hogy veszekedni fogunk? Azt mondtam beszélgetünk.
-Jó, de sietek! - mondtam és bementem a szobába, de résnyire nyitva hagytam az ajtót, hogy halljam, ha vitáznak. A lehető legcsendesebben kezdtem el bepakolni a holmimat a bőröndbe és közben igyekeztem fülelni, hogy miről is folyik kint a beszélgetés. Szerencsére jó fülem van, így sikerült elkapnom néhány mondatot.
-Ya Ou, ígérd meg, hogy kimaradsz ebből az egészből! - hallottam testvérem hangját.
-Mégis hogy maradhatnék ki belőle, mikor a barátnőmről van szó?
-Én értem, hogy szereted Őt és hogy félted, de azzal tudod a legjobban megvédeni, ha nem keveredsz bele a dologba és mellette maradsz!
-De nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy egy ilyen patkány, mint ez a Kristóf zaklatja Hannát! - szólt Ya Ou kicsit ingerülten.
-Nem mondom el többször, hogy ne avatkozz ebbe bele! Nem ismered Kristófot! Amit láttál, az semmi ahhoz képest, amire képes és hidd el, hogy egyikünk se akarja megtapasztalni milyen, ha igazán dühös! Maradj Hanna mellett és vigyázz Rá! Ez a legtöbb, amit tehetsz érte! - magyarázta Szabi.
-Rendben. - válaszolt kurtán. Kicsit azért megrémített, amit Szabi mondott Kristófról. Jó, tudom, hogy egy állat, de ez azért durvábbnak hangzott, mint amiket eddig tett. Gyorsan bedobáltam mindenemet a táskámba és mentem is ki hozzájuk.
-Kész vagy? - néztek rám.
-Igen. - bólintottam.
-Akkor mehetünk? - kérdezte Ya Ou.
-Persze. - feleltem és bőröndömet magam után húzva az ajtó felé mentünk. Megöleltem testvéremet, majd elindultunk hazafelé.
-És miről beszélgettetek? - kíváncsiskodtam.
-Erről-arról. Semmi érdekesről tulajdonképpen. - válaszolt úgy, hogy rám sem nézett. Ismerem már annyira, hogy tudjam, akkor nem szokott a szemembe nézni, mikor valami vaj van a füle mögött. És jelen pillanatban tudtam is, hogy mi az.
-Értem. - mondtam. Nem fogom tudatni Vele, hogy mindent hallottam. Értékelem, hogy ennyire ügyelnek a biztonságomra, de azért felnőtt ember vagyok és nincs szükségem felügyeletre. Meg tudom magam védeni, ha úgy adódik.
Mikor hazaértünk, viszonylag csendesek voltunk. Kipakoltam a ruháim a szekrénybe, aztán csináltunk vacsit és beszéltem Ricsivel, mivel holnaptól ismét suli és még valószínűleg a Street's -es kis kalandunk miatt is kapni fogunk. Remélem azért nem fognak kicsapni.
-Manó! Hahó! - integetett az orrom előtt Ya Ou.
-Ó, bocsi csak elgondolkodtam.
-És min töröd a buksid?
-Csak a sulin. Nem szeretném, ha kirúgnának.
-Ugyan már! Erre ne is gondolj! Lehet, hogy nem volt épp legális az a verseny, de azt ők sem tagadhatják, hogy nyertetek. És ez is azt bizonyítja, mennyire jó vagy. Ezen ne aggódj, nem lesz baj. - mondta kedvesen.
-Úgy szeretem, hogy mindig meg tudsz nyugtatni. - bújtam hozzá.
-Én meg téged szeretlek. - suttogta a fülembe, amin elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a szájára, de egy igen szenvedélyes csók kerekedett ki belőle. Még nem szoktam meg teljesen, hogy újra visszakaphattam Őt, még azután a csodálatos reggel után sem. Egyszerűen minden tökéletes Vele. A sok rossz után, mondjuk ránk is fér a boldogság, de valami azt súgja, hogy nem lesz mindig minden ilyen felhőtlen. Valami úgyis elcseszi a dolgokat.
Vacsi után elmentünk fürödni, aztán viszonylag hamar ágyba bújtunk és egymás karjaiban ért minket az édes álom. Reggel az ébresztő fülsüketítő hangjára riadtam fel. Ya Ou is épp olyan kómásan ült fel az ágyban, mint én. Megtöröltem álmos szemeimet, egy pici puszit adtam barátom arcára, majd kikászálódtam az ágyból. A fürdőben hideg vízzel arcot mostam és megpróbáltam felébredni, de még egy kávé után sem sikerült teljesen. Miután felöltöztem, némi sminkkel javítottam a kinézetemen, aztán elköszöntem Ya Ou-tól és elindultam. Felajánlotta, hogy elvisz, de nem akartam ugráltatni. Ma amúgy is később megy dolgozni, úgyhogy had pihenjen otthon. Jól esett a friss levegőn sétálni, legalább egy kicsit beindult az agyam. Szükségem is lesz rá az órákon, főleg, hogy két hete már nem is voltak óráim, mivel szünet volt. Egész idő alatt, míg gyalogoltam, úgy éreztem, mintha valaki követne, de mikor hátranéztem nem láttam senkit. Lehet, hogy már üldözési mániám van a tegnap hallottak miatt. Mindenesetre kapkodtam magam után a lábam és viszonylag hamar beértem az iskolába. Mondjuk Ricsit nem sikerült megelőznöm, Ő már előttem bent volt.
-Szia. - köszöntem Neki.
-Hali.
-Mi a helyzet? - ültem le mellé.
-Nyolckor jelenésünk van a dirinél. - mondta.
-Úúú. Az nem jó. - sóhajtottam.
-Nyugi, majd csak kimagyarázzuk magunkat a mutyiból.
-Neked legyen igazad! - feleltem, majd még beszéltünk néhány szót, legfőképpen arról, hogy mi történt a buli után. Persze a részletekbe nem avattam bele, de úgy vettem észre, hogy őszintén örült a boldogságomnak. Mikor becsöngettek, egy hatalmas gombóc nőtt a torkomba és minél jobban közeledtünk az igazgató irodájához, annál nagyobbra dagadt. Ricsi határozottan bekopogott, aztán jött a hang,  hogy menjünk be, én pedig remegő lábakkal léptem be a helyiségbe. Illedelmesen köszöntünk és leültünk a dirivel szemben. Nem tűnt túl jó kedvűnek és a megérzéseim azt súgták, hogy oltári nagy pácban vagyunk.
-Nos, azt gondolom tudják, hogy hatalmasat csalódtam magukban! Az iskola történetében még soha, egyetlen egyszer sem fordult elő ilyesmi. Ezzel a kis kihágásukkal az intézmény jó hírét is veszélybe sodorták. Mérhetetlenül dühös voltam, amikor tudomást szereztem a dologról. Ki kellene önöket rúgnom! - nézett ránk szigorúan és nagyon reménykedtem benne, hogy egy "de" szócskával fog folytatódni a mondat.
-Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy büszke voltam magukra! Mint táncos, tisztában vagyok a versenyekkel, még ha illegálisak is. Két ilyen fiatal táncostól óriási eredmény egy ehhez hasonló győzelem. De mint tudják, nem hunyhatok szemet efelett, úgyhogy két hét felfüggesztést kapnak mindketten. - közölte, mire egy óriási szikla darab hullott le a szívemről.
-Köszönjük szépen, hogy nem rúgott ki minket! - hálálkodtunk.
-Most menjenek haza és többé ne halljak semmi ilyesmiről! Két hét múlva találkozunk. - mondta és azért egy nagyon pici mosolyt véltem felfedezni az arcán. Gyorsan kimentünk a szobából, nehogy meggondolja magát, aztán el is indultunk haza. Egész úton azon beszélgettünk, hogy mekkora mázlisták vagyunk, hogy ennyivel megúsztuk a dolgot, de azért bennem volt a para, hogy vége a táncos karrieremnek. Megfogadtam, hogy soha nem fogok ilyenbe keveredni többé. Főleg nem egy Kristófhoz hasonló ember miatt. Rövid idő alatt hazaértem, de Ya Ou-t már nem találtam otthon, úgyhogy eldöntöttem, hogy csinálok valami ebédet. Épp a konyhában sertepertéltem, mikor megszólalt a csengő. Nem tudtam ki lehet az, ezért gyanútlanul ajtót nyitottam, de ahogy megpillantottam a túloldalt álló személyt, egyből rá akartam csapni az ajtót, de nem engedte.
-Ejnye, Hannácska! Hát így kell engem fogadni? - nyomta be az ajtót.
-Kristóf, mi a fenét keresel itt? - kérdeztem dühösen.
-Hozzád jöttem. - vigyorgott.
-Mit akarsz?
-Téged!
-Mi van? - néztem Rá értetlenül.
-A verseny után már kifejtettem, de ha szeretnéd, felfrissítem a memóriád! Hagyd itt ezt a "zenészt" és gyere velem!
-Előbb halnék meg, mint hogy elmenjek Veled bárhová is!
-Vigyázz mit kívánsz, kicsi lány!
-Most fenyegetsz?
-Eszemben sincs! Minek nézel Te engem? Csak figyelmeztettelek. - kacsintott sejtelmesen.
-Menj el, Kristóf! - szóltam Rá.
-Gyere velem és elmegyek.
-Nem fogod fel, hogy hagyj békén? Menj el most, vagy hívom a rendőrséget!
-Most aztán megijedtem! De csak, hogy lásd milyen úriember vagyok, elmegyek. De ugye azt mondanom sem kell, hogy még látjuk egymást! - nyúlt az arcomhoz, de mérgemben ellöktem magamtól és felpofoztam.
-Ez azért már sok lesz, kis szívem! - megragadta a kezem és a falhoz szorított. Próbáltam szabadulni, de olyan erősen fogott le, hogy esélyem sem volt.
-Eressz el! - követeltem.
-Ezt még megbánod! Kértem szépen, de nem volt jó. Akkor majd kérem máshogy. De nem mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - nézett a szemembe, majd elengedett, pontosabban ellökött és végre kiment az ajtón. Még tíz perccel később is remegett mindenem és most már megértettem, hogy mire célzott Szabi tegnap, amikor Ya Ou-val beszélt. Ez az ember nem normális és nem adja fel azt, amit a fejébe vesz. El kell mondanom a fiúknak, mert most már tényleg komolyan kezdek félni Tőle. Nem akartam felhívni őket, mert úgy gondolom ez nem telefon téma, de alig hogy visszamentem a konyhába és kicsit lenyugodtam, ismét megszólalt a csengő. Mondanom sem kell mennyire megrémültem. Nem mertem kinyitni, mert tartottam tőle, hogy Kristóf jött vissza, de mikor meghallottam Szabi hangját, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és kinyitottam. Viszont testvérem láttán ismét a félelem kerülgetett. A szemei vörösek voltak és arcán kövér könnycseppek csorogtak végig. Nem sűrűn láttam Őt sírni és csak arra tudtam gondolni, hogy hatalmas gond lehet a háttérben.
-Jézusom! Szabi, mi történt? - húztam be az ajtón.
-Húgi, nagy baj van! - kezdte.
-Mondd már mi van! - sürgettem.
-Apa... - hüppögte.
-Mi van apával? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Balesete volt. - felelte szaggatottan.
-Úristen! Ugye jól van? Mi van Vele? - faggattam könnyes szemekkel.
-Meghalt, Hanna! - bökte ki nagy nehezen, aztán kitört belőle a zokogás.
-Nem! Az nem lehet! - hitetlenkedtem. Ez lehetetlen. Nem történhet meg! Nem most és nem velünk! Ez képtelenség!