28. rész

Sziasztok! Íme itt a folytatás. Nos, ez egy elég mozgalmas rész lesz, legalább is, szerintem. Bocsánat előre is, hogy megint ott van vége, ahol, de így jött ki. Másodszor pedig köszönöm ismét a több, mint 18000 oldalmegtekintést, a 24 feliratkozót, a komikat és a pipákat is, meg sok minden mást is. Nem is fecsegnék tovább, jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))



Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Annyi minden kavargott a fejemben, de egy hang sem jött ki a torkomon.
-Csak egyet árulj el! Miért? - kérdezte hidegen.
-Sajnálom. - feleltem lehajtott fejjel.
-Nem azt kérdeztem, hogy sajnálod-e, vagy sem, hanem, hogy miért tetted? Miért hazudtál? Miért hagytál cserben? Ennyit jelentettem neked? - emelte fel a hangját.
-Ya Ou, kérlek, hallgass meg! - kérleltem könnyes szemekkel.
-Hallgatlak. Kíváncsian hallgatlak! - vágódott le a kanapéra és összefont karokkal várta a magyarázatomat.
-Én nem így akartam. Nem akartam ezt az egészet, de megfenyegettek, hogy bántani fognak Téged is és Szabit is. - nyökögtem zokogva.
-Szabi. Hát persze! Ő vitt bele az egészbe, igaz?
-Nem így volt. Őt is kényszerítették.
-És ilyenkor mondjuk nem a rendőrségre kellene menni?
-Nem mertem.
-Inkább arcátlanul a képembe hazudtál és felültettél! Tudtad, hogy mennyire fontos lett volna, hogy ott legyél tegnap este, ennek ellenére még délelőtt is képes voltál megjátszani magadat. Pályát tévesztettél, Hanna! Színésznek kellett volna menned! Úgy tűnik, abban nagyon tehetséges vagy! - minden egyes szava felért egy arcul csapással, de igaza volt, megérdemeltem.
-Kérlek szépen, bocsáss meg! Hibát követtem el, de mindennél jobban szeretlek és... - könyörögtem sírva, de félbe szakított.
-Ha igazán szerettél volna, nem teszed ezt velem!
-Ne beszélj múlt időben! Tudod, hogy mindig is szerettelek és szeretni is foglak. Beszéljük, meg kérlek! Helyre tudjuk hozni.
-Helyre hozni? Mit akarsz Te helyrehozni? Vége van, Hanna! Nekem ez túl sok! - állt fel dühösen.
-Ya Ou, kérlek! Nem élem túl, ha szakítasz velem! - zokogtam tovább.
-Gondolkodtál volna előbb! - került ki úgy, hogy még csak rám sem nézett és bevágva maga mögött az ajtót, elviharzott otthonról. "Vége van, Hanna!" Folyamatosan ez a három szó visszhangzott a fejemben.
Elrontottam! Gyűlöl engem és szakított velem. Nem bírom ki nélküle. Nekem Ő az életem! Ha elveszítem, nincs miért tovább élnem. 
Sírástól remegő testtel rogytam le a kanapéra, majd hirtelen zajt hallottam az ajtó felől, mire egyből oda kaptam a tekintetem. Ő volt az. Visszajött. Azonnal felálltam és megindultam felé, de Ő csak megvetően rám pillantott és annyit mondott:
-Csak a kulcsaimért jöttem vissza.
-Ne hagyj itt, kérlek! - könyörögtem. Már nem tudtam mit kitalálni, letérdeltem elé és megalázkodtam előtte, de ez sem hatotta meg.
-Állj fel a földről és ne csinálj hülyét magadból! - nézett le rám.
-Maradj velem, könyörgöm!
-Ne kérj ilyet tőlem! Látni sem bírlak! Óriásit csalódtam benned! Fogd fel, hogy nincs közös jövőnk ezentúl! - köpködte a szavakat, majd leemelte kulcsait a tartóról és ismét magamra hagyott. Nem kellek Neki. Világosan közölte velem, hogy nem tart igényt a továbbiakban a társaságomra. Soha nem gondoltam volna, hogy így végezzük. Mit fogok nélküle csinálni? Kicsi korom óta az életem része és a legfontosabb személy az életemben. Viszont ez most nem számít semmit sem, ugyanis elhagyott. 
Erőt vettem magamon, felkeltem és a konyhába mentem. A hűtőben találtam egy üveg vörösbort. Némi kínlódás után sikerült kinyitnom és bánatosan ültem le a pulthoz az alkohol társaságában. Abszolút nem szoktam inni, csak nagyon ritkán, de jelen pillanatban nem érdekelt semmi sem. Nem tudom meddig ülhettem ott, de egy idő után kiürült az üvegem és csalódottan vettem tudomásul, hogy még a pia sem segít rajtam. Így hát nem jutott jobb eszembe a fájdalmam kifejezésére, csak egyetlen dolog. Valahogy a fürdőbe támolyogtam, előkutattam egy pengét és néhány percig csak forgattam az ujjaim közt azon gondolkodva, hogy néhány húzás ezzel a vacakkal és minden sokkal könnyebb lesz, legalább is nekem biztosan. Döntöttem! Érezni akarom a fájdalmat nem csak lélekben, de fizikailag is. Ezért megfogtam a pengét, felhúztam a felsőmet, majd végighúztam a csuklómon egyszer, majd még egyszer és még egyszer, egészen addig, míg nem éreztem elegendő fájdalmat. A vörös vércseppek csermelyként folytak végig a kezemen le a földre, vagy a ruhámra. Megszédültem. Hogy az alkoholtól-e, vagy a vér látványától, azt nem tudom, de a falnak dőltem és lecsúszva azon a földre rogytam. Ennyit ér hát egy élet? Az én életem? Az életem szerelem nélkül, az életem Ya Ou nélkül! Egy nagy nulla az egész! Semminek nincs már értelme! Semminek!

Ya Ou szemszöge:

Egy hazugság! Egy átkozott hazugság miatt veszítettem el Hannát! A lányt, aki mindennél többet jelentett nekem! A szemebe hazudott. Ezek után mégis hogy tudnék megbízni benne? Ha kényszerítették volna erre  az egész baromságra, akkor is el kellett volna mondania. Meg tudtam volna védeni. Borzalmas volt látni, hogy mennyire összetört, de képtelen voltam Vele maradni. Az lesz a legjobb, ha véget vetünk a kapcsolatunknak, így nem bántjuk egymást még jobban. Részben persze az én hibám is, mert észre kellett volna vennem rajta, hogy valami nincs rendben. De azokból az apró jelekből soha nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. 
Miután elrohantam otthonról, felhívtam Szikit, hogy találkozzunk. Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek a történtekről. A parkban vártam Rá és nagyjából negyed óra múlva meg is érkezett.
-Na, mi a helyzet? - ült le mellém.
-Vége van.
-Mi az, hogy vége? Mondd már mi történt!
-Mindent bevallott, érted? Még csak nem is tagadta.
-De legalább őszinte volt. - mondta.
-Előbb kellett volna őszintének lennie!
-Most nem mondod komolyan, hogy emiatt szakítasz Vele?
-De igen. Ezek után mégis hogy bízzak meg benne?
-Azt hittem, ennél azért jobban szereted.
-Az életemnél is jobban szeretem, de jelen pillanatban látni sem bírom!
-Szép Karácsonyotok lesz, úgy látom. - nézett rám, mire sóhajtottam.
-Bár elmondta volna!
-És akkor nem akadtál volna ki? Nézd, ez már megtörtént. Visszacsinálni nem lehet! Menj szépen haza és békülj ki Vele, még mielőtt késő lenne! - mondta komolyan.
-Nem tudom, Sziki. Képtelen vagyok nem haragudni Rá, de egyszerűen borzalmas volt látni mennyire kiborult.
-Épp ezért menj már! Nyomás! - utasított. Elköszöntem Tőle, mert beláttam, hogy igaza lehet és hazaindultam. Az biztos, hogy egyik percről a másikra nem tudom elfelejteni amit tett, de el kell mondanom Neki, hogy szeretem. Már a lépcsőházban jártam, mikor megpillantottam Szabit mögöttem.
-Te meg mi a francot keresel itt? Nem okoztál még így is elég problémát? - förmedtem Rá.
-Hol van Hanna? - kérdezte ingerülten.
-Nem tudom. Nyilván odafenn. - válaszoltam.
-De nem nyit ajtót senki és a telefont sem veszi fel!
-Gyerünk! - biccentettem a lépcső felé és villámgyorsan felmentünk. Kinyitottam az ajtót, majd bementünk.
-Hanna! - kiáltottam, de nem jött válasz. - Itt kell lennie, itt van a kabátja és a cipője is!
-Húgi! - szólt Szabi is, majd benéztem a konyhába, a szobájába, még az enyémbe is, de ott sem volt.
-Ya Ou, gyere gyorsan! - hallottam a fiú hangját a fürdőből, mire berohantam a helyiségbe, de a látványtól hirtelen még a szívem is megállt.
-Jézusom! Hanna! - guggoltam le az eszméletlen lány elé. A csuklója és az egész ruhája tiszta vér volt és nem reagált semmire sem.
-Húgi! Hallasz engem? - próbálta testvére magához téríteni.
-Szabi, most mi lesz? - kezdtem pánikolni.
-Ne hisztizz, hanem hozz kötszert! - utasított, mire leemeltem az elsősegélydobozt és kiszedtem belőle mindent, ami kell.
-Hanna, az Isten szerelmére, térj már magadhoz! - ráztam meg egy picit, mire kinyitotta a szemét és halkan nyöszörgött.
-Mi a franc van már? - szólt halkan.
-Na végre! - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Miért csináltad? - néztem Rá kétségbeesetten és belegondoltam abba, hogy mi lett volna, ha nem ébred fel. Az én hibám ez az egész! Ha nem hagyom magára, akkor talán nem teszi meg!