13. rész

Sziasztok. Meghoztam az újabb részt, bár az kell, hogy mondjam, kicsit szomorú vagyok a vélemények száma miatt. Kevés a visszajelzés, de mindenesetre folytatni fogom, hisz nem akarom cserben hagyni azokat, akik rendszeresen olvassák a történetet. Kérlek titeket, írjatok pár szót, hogy legalább tudjam, van értelme annak amit csinálok, vagy sem. Jó olvasást. :))



Ya Ou szemszöge:

Reggel az ébresztőóra éles hangja ébresztett. Manó persze átaludta ezt is, de már meg sem lepődöm rajta. Csodálatos volt a tegnapi nap és azt érzem, hogy fülig szerelmes vagyok Belé. Apró puszikkal halmoztam el arcát, hátha felébred. Féloldalasan elmosolyodott, majd kinyitotta gyönyörű szemeit és rám nézett.
-Jó reggelt. - szólt halkan.
-Neked is. - öleltem magamhoz. - Lassan fel kéne kelnünk, mert nemsokára itt lesznek a többiek. - néztem Rá.
-Jól van. - nyomott egy puszit az arcomra, majd nyújtózkodva felült. - Elárulod hová megyünk? - nézett rám aranyosan.
-Nem. Legyen meglepetés.
-Te meg a meglepetéseid. Akkor legalább azt mondd meg, hogy mit vegyek fel!
-Nők! - sóhajtottam és felkeltem. A szobájába mentem és szétnéztem a szekrényében. Egy halványkék rövidnadrágot és egy fehér felsőt vettem ki belőle és visszamentem a szobámba.
-Tessék. - nyomtam a kezébe.
-Köszönöm. Öhm... Mondjuk kimennél? - nézett rám kérdőn.
-Miért is? Ez az én szobám tudtommal. - mosolyodtam el.
-Akkor majd én kimegyek. - került volna ki, de nem hagytam.
-Nem sértődnék meg, ha előttem öltöznél fel. - suttogtam.
-Azt rögtön gondoltam. - húzta mosolyra ajkait. Kivettem kezéből az előbb odaadott ruhadarabokat és az ágyamra dobtam. Derekánál közelebb húztam magamhoz és mélyen a szemébe néztem. Füle mögé tűrtem egy kósza hajtincsét és lassan megcsókoltam. Puha ajkai hagyták, hogy az enyémek rátapadjanak és egy forró csókban forrtak össze. Mindössze egyetlen csók csattant el közöttünk, mégis szebbé varázsolta a reggelemet. Végigsimítottam mosolygós arcán, majd magára hagytam, hogy felöltözhessen. Addig a tegnap elkészített szendvicseket kivettem a hűtőből és egy táskába raktam őket. Közben Ő is kijött és elbűvölően nézett ki még kissé kócosan is.
-Gyönyörű vagy. - léptem elé és homlokon pusziltam, majd én is felöltöztem. Nem vittem túlzásba, csak egy egyszerű rövid nadrág és egy póló került testemre, majd a fürdőszobába vettem az irányt, ahol Manó fésülte hosszú tincseit. Hátulról átöleltem és nyakára nyomtam egy puszit. A tükörből láttam, hogy szélesen elmosolyodik, majd szembe fordult velem és megölelt. Magamba szívtam különleges illatát és végigsimítottam hátán. Elengedtük egymást, majd én is megfésülködtem és elhagytuk a helyiséget. Cipőnk felvétele után vállamra vettem a táskát és bezártuk az ajtót. Összekulcsoltam ujjaimat az övékkel és a lépcső segítségével lementünk. Épp akkor parkolt le Bence a ház előtt, mikor kiléptünk az ajtón. Gyors léptekkel az autóhoz mentünk és beszálltunk.
-Sziasztok. - köszöntünk egyszerre.
-Halihó. - viszonozták gesztusunkat. Leültünk egymás mellé, a nehéz táskát pedig egyel hátrébb dobtam.
-Mi a helyzet, gerlepár? - nézett ránk Bence a visszapillantóból.
-Nincs semmi. - válaszoltam.
-Összejöttetek? - fordult hátra barátnője.
-Igen. - feleltem boldogan.
-Na végre! - szólt Zsófi.
-Indulhatunk? - kérdezte sofőrünk.
-Igen. - mondtuk, majd beindította az autót és elindultunk.
-Valaki elmondaná, hogy hová megyünk? - szólalt meg mellettem az eddig csendben lévő Hanna.
-Te nem tudod? - nézett Rá meglepetten Panni.
-Nem. - válaszolta, mire kinevettük, de nem mondtuk el Neki.  Lassacskán elcsendesedtünk és az utat kémleltük. Bal kezemet Manó csupasz combjára csúsztattam, mire rám emelte tekintetét.
-Szóval ezért akartad, hogy ezt a nadrágot vegyem fel. - mosolyodott el.
-Nem csak ezért. - húztam magamhoz és egy puszit nyomtam arcára.
-De édesek vagytok. - nézett ránk Zsófi. Fülig érő vigyorral megköszöntük, Hanna pedig szorosan hozzám bújt. Derekánál átkaroltam és oldalát kezdtem simogatni. Egy jó órás utazásnak néztünk elébe, de elég csendesen telt el. Amikor  a szerpentinen mentünk fel, az ölemben fekvő lány felkelt és az ablakra tapasztotta tekintetét.
-Fogadjunk, hogy bobozni megyünk. - csillant fel a szeme.
-Honnan jöttél rá? - néztünk Rá.
-Onnan, hogy már voltam itt. - mosolygott.
-Ennyit a meglepiről. - mondtam.
-A kedvedért majd meglepődök, jó? - pillantott rám. Pár perccel később leparkoltunk, majd szép sorjában kiszálltunk.
-Eléggé elborult. Remélem nem lesz eső. - jegyezte meg Sziki.
-Hát azt én is. - Állt mellém Hanna. Apró kezéért nyúltam és ujjait összefontam sajátjaimmal és a pálya felé indultunk. Ahhoz képest, hogy hétköznap volt, elég sok ember megfordult erre. A pénztár, ahol a jegyeket lehetett megvenni, egy fedett helyen volt, mellette büfék, padok és asztalok helyezkedtek el.
-Jössz velem? - néztem gyönyörű barátnőmre. Bólintott egyet és a pénztárhoz mentünk. Türelmesen kivártuk a sorunkat, majd két jegyet kértem. Kifizettem őket és indultunk is tovább. Sokan várakoztak a bobokra, így mi is csatlakoztunk közéjük. Végül ránk került a sor és egy piros színű járgányt kaptunk. Én ültem elöl, Hanna pedig szorosan mögöttem. Bekötöttük magunkat, aztán pedig elindult a felvonó.
-Ya Ou, meg ne próbálj gyorsan menni! - szólt rám.
-Pedig azt terveztem.
-Akkor kiszállok!
-Már késő, Szépségem! Kapaszkodj! - mondtam, mikor felértünk és erősen nyomtam lefelé az oldalt elhelyezkedő botkormányt, amivel a sebességet lehetett szabályozni.
-Lassíts már! - ölelt át hátulról és erősen összefonta ujjait hasamnál.
-Ne félj már! - mosolyodtam el Rajta. Néha kicsit azért lassítottam, főleg, mikor oldalra dőltünk. Hanna olyan erősen szorított, hogy még a szuszt is kinyomta belőlem. Nem sokára a pálya végére értünk, ahol egyre lassultunk, végül megálltunk és kiszálltunk a bobból.
-Soha többé nem ülök be mögéd! - nézett rám morcosan.
-Ülhetsz elém is, ha gondolod. - nevettem, mire fogta magát és ott hagyott. Követtem és utunk a többiekhez vezetett.
-Mi az, Hanna? - nézett Rá Bence.
-Ez egy állat! - szólt mérgesen, de a végén elnevette magát.
-Feng Ya Ou a becsületes nevem és nem vagyok állat! - léptem mögé és átöleltem.
-De az vagy. - fordult felém.
-Olyan aranyos vagy, mikor mérgelődsz. - néztem Rá, mire egy nagyot beleboxolt a vállamba, majd váratlanul egy finom csókot lehelt ajkaimra.
-De szeretlek. - pusziltam homlokon.
-Na, ha ez a bobozás ilyen jó hatással van rátok, akkor mi is kipróbáljuk! - húzta fel Bence a barátnőjét és elmentek.
-Megyünk mi is? - nézett Zsófi Szikire.
-Naná! - fogták meg egymás kezét és Ők is elviharoztak.
-Nem vagy éhes? - kérdeztem Tőle.
-Nem. - csóválta a fejét. Leültem a padra, Ő pedig az ölembe mászott.
-Látom jól érzed magad. - néztem barna íriszeibe.
-Nagyon. Itt mindig olyan kényelmes.
-Örülök neki, de legközelebb cserélünk. - mondtam.
-Na persze. Azt lesheted! - nyújtotta ki a nyelvét, majd hozzám bújt. Annyira jó érzéssel tölt el, mikor átölelem törékeny testét. Csendben élveztük egymás közelségét egy ideig, majd Manó elengedett és kiszállt az ölemből.
-Mi a baj? - néztem Rá.
-Ott egy síró kislány. - mutatott a hátam mögé és elindult felé. Én is felálltam és követtem. Odasétáltunk az 5 év körüli, szőke, göndör hajú, szomorú lánykához és leguggoltunk elé.
-Mi a baj? - nézett Rá Hanna.
-Nem találom az anyukámat. - hüppögte.
-Jaj, szegénykém. Mi a neved?
-Barbi.
-És hol láttad utoljára?
-Azt mondta, hogy itt vár a homokozónál, de nincs itt. - törölte meg könnyes szemét.
-Gyere, visszamegyünk Veled a homokozóhoz. Anyukád is biztosan ott lesz. - fogta meg Hanna a kezét. Elkísértük a játszó gyerekekhez, de nem találtuk sehol az anyukáját. Manó bement Vele játszani, én pedig kintről csodáltam, milyen jól bánik a gyerekekkel. Annyira aranyosak voltak, hogy öröm volt nézni Őket. Fél órával később egy 30 év körüli nő csatlakozott hozzánk, a kislány pedig ott hagyva Hannát, a nő nyakába ugrott.
-Anyuci!!! - kiáltotta, mire elmosolyodtam.
-Végre megvagy. Már mindenhol kerestelek. - szólt az anya. Manó is kimászott a homokozóból és odajött hozzám, Barbi pedig visszajött és egy nagy puszit nyomott barátnőm arcára.
-Köszönöm, hogy vigyáztatok Rá. - nézett ránk hálásan az anyuka.
-Igazán nincs mit. - mosolygott Hanna. Elköszöntünk Tőlük, majd visszamentünk a padunkhoz.
-Nagyon jól bánsz a gyerekekkel. - csúsztattam kezem a derekára.
-Köszönöm. - nézett rám fülig érő szájjal.
-Úgy látszik nagyon belejöttek a srácok a bobozásba. - mondtam.
-Szerintem haza se akarnak majd jönni. - sétáltunk tovább, mikor el kezdett dörögni és eleredt az eső is.
-Menjünk innen! - nézett rám félve.
-Gyere. - markoltam meg apró kezét és a fedett helyre mentünk. Hirtelen mindenki oda menekült a viharossá fokozódott eső elől. Villámlott is rendesen, amitől Hanna néha összerezzent. Tudom, hogy nagyon fél a vihartól, de most ijedtebb volt, mint általában.
-Mi a baj? - néztem arcára.
-Félek. - motyogta, majd mellkasomba fúrta a fejét. Szorosan magamhoz öleltem és nyugtatásképp hátát simogattam. Közben előkerültek Szikiék is és csurom vizesen jöttek mellénk.
-Mi a gond? - nézett ránk Bence.
-Fél a vihartól. - válaszoltam.
-Nyugi, mindjárt elmúlik. - szólt Sziki, mire Manó felemelte a fejét és lassan elengedett.
-Elmegyünk büfézni. Kértek valamit? - kérdezte Zsófi.
-Nem, köszi. - mondtam, majd elmentek. Az eddig velem szemben álló lány fogta magát és otthagyva engem, beállt az egyik sarokba. Nem értettem mi lelte, ezért utána mentem.
-Mi a baj Babám? - néztem Rá.
-Semmi. - hajtotta le a fejét.
-Manó ismerlek.
-Nincs semmi, csak már biztosan unod, hogy folyton van valami bajom, vagy épp félek valamitől.
-Hogy mondhatsz ilyet? Miért unnálak? És különben is, nekem nagyon tetszik benned, hogy ilyen kis törékeny vagy. - emeltem fel fejét, hogy találkozzon a tekintetünk.
-Ezt komolyan mondod?
-Igen. Szeretem, mikor szorosan hozzám bújsz, mert olyankor mindig azt érzem, hogy szükséged van rám és ez nekem nagyon sokat jelent. - néztem végig ártatlan szemeibe.
-Ilyet még soha nem mondtak nekem. - mosolyodott el.
-Én sem mondtam még ilyet rajtad kívül egyetlen lánynak sem. - simogattam meg puha arcát, majd ajkaimmal közelíteni kezdtem felé

és lassan megcsókoltam. Igyekeztem visszafogni magam és inkább arra törekedtem, hogy éreztessem Vele, mennyire is szeretem. Gyengéden kényeztettük egymást, közben pedig a lehető legközelebb húztam magamhoz. Kezei nyakam körül fonódtak össze, enyéim pedig karcsú derekát ölelték védelmezően. Nyelvünk érzelmes csatát vívott egymással, szívem pedig egyre hevesebben pumpálta a vért testemben. Mindig megszűnik számomra a külvilág, mikor a közelemben van. Most is ez történt, egészen addig, míg Bencéék vissza nem értek.
-Azért ne egyétek meg egymást! - röhögtek, mire lassan elváltunk egymástól.
-Nem is Te lettél volna, ha nem szólsz be! - kapott tőlem egy szemforgatást. Ahogy elnéztem, idő közben az eső is elállt, Hanna pedig apró ujjait a kezembe csúsztatta.
-Szeretnétek még bobozni, vagy indulhatunk tovább? - nézett Ránk Sziki.
-Szerintem mehetünk. - mondtam, mire bólintottak és a kocsihoz indultunk.
-Még nem haza megyünk? - nézett rám édesen Manó.
-Nem ám. - válaszoltam. Meglepő módon nem kérdezett többet, hanem csendesen lépkedett mellettem. Beültünk az autóba, majd folytattuk tovább az utazást. Bence bekapcsolta a rádiót és néha egy-egy ismerős dalt meghallva, dalra fakadtunk, a lányok pedig kíváncsian hallgattak minket. Hannával egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét, mikor találkozott tekintetünk, levakarhatatlan mosoly ült ki arcunkra és folyamatosan azt éreztem, hogy ennél nem is lehetne szebb az életem.