Friendship or love?: 7. rész

Sziasztok. Sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részt, de most már csak így tudom. Itt a suli, végzős vagyok, jövőhéttől pedig táncpróbáim lesznek, szóval csak hétvégente tudok majd részt hozni. Köszönöm a sok szép véleményt, a pipákat és az oldalmegtekintéseket. Nem is húznám az időt, jó olvasást és kérlek komizzatok. :))

Hanna szemszöge:

Reggel kómásan ébredtem és értetlenül néztem az engem ölelő fiúra. Hogy kerültem én ide? Az utolsó emlékem, hogy a kanapén feküdtem, aztán valószínűleg elaludtam. Biztosan Ő hozott be. Annyira aranyos és figyelmes, de a tegnap történtek után lehet, hogy jobb lenne, ha hazamennék. Iszonyatosan hiányozna, viszont nem bírnék ki még egy ócsároló üzenetlavinát. Óvatosan lehámoztam magamról védelmező karját és felkeltem, majd kimentem a konyhába. Töltöttem egy bögrébe teát és leültem egy székre. Nem tudom mit kellene tennem. Nem akarom Őt itt hagyni, mert úgy érezné, hogy én is cserben hagyom, de azt sem szeretném, ha én lennék az ügyeletes liba, akit utálni lehet. Mély elmélkedésemben az ajtó nyitódása zavart meg és egy nyújtózkodó, álmos Ya Ou lépett ki rajta.

-Jó reggelt, Manó. – köszönt rekedtes hangon és egy puszit nyomott arcomra.

-Jó reggelt. Te vittél be a szobádba? – néztem, miközben kávéval töltötte meg bögréjét.

-Igen. Olyan édesen aludtál, hogy nem akartalak felébreszteni. Egyébként köszönöm a vacsorát. Nagyon finom volt. – mosolygott és leült mellém.

-Örülök, hogy ízlett.

-Figyelj Manó! Van itt valami, amiről beszélnünk kéne. – kezdett bele.

-Én is akartam valamit mondani, de akkor kezd Te. – adtam át a szót.

-Rendben. Szóval, tegnap, amikor hazaértem, láttam az arcodon, hogy sírtál és ne légy dühös, de be volt kapcsolva a géped és láttam azokat az üzeneteket. – mondta.

-Én is erről akartam beszélni Veled. Nagyon jól tudod, hogy mennyire boldog vagyok, mióta újra találkoztunk, de az lesz a legjobb, ha hazamegyek. – hajtottam le a fejem.

-Mi? Ezt nem teheted! Az üzeneteket majd én lerendezem, de nem hagyhatsz itt Te is! – szállt le a székről és elém lépett.

-Én nem akarlak magadra hagyni, viszont azt nem bírnám ki, ha mindenki engem gyűlölne. – álltam fel én is.

-Dehogy gyűlölnek! Hisz nem is ismernek. Majd én elsimítok mindent, csak könyörgöm, maradj! – fogta kezei közé arcomat és mélyen a szemembe nézett.

-Rendben. – válaszoltam, mire szorosan magához ölelt. Ujjaim összekulcsoltam hátánál, fejem pedig a mellkasába fúrtam.

-Köszönöm. – suttogta fülembe, majd elengedtük egymást.

-Ma is dolgozol? – kérdeztem.

-Igen, de csak délelőtt. Igaz is, öltöznöm kéne. – kapott észbe és a szobájába sietett. Alig 10 perc múlva már indulásra készen tért vissza hozzám. – Nem akarsz velem jönni? – nézett rám, miközben fekete Converse-ét húzta lábára.

-Aranyos vagy,de nem szeretnék zavarni. Különben is, mit csinálnék én egy stúdióban?

-Néznéd ahogy dolgozunk. – mosolyodott el.

-Köszi, de inkább most kihagyom.

-Hát jó. Nem sokára jövök. – köszönt el és sietősen elhagyta a lakást.

Szinte biztos voltam benne, hogy nem engedi, hogy elmenjek. Őszintén szólva, nem szívesen hagynám itt, de azt sem fogom tűrni, hogy ismeretlen emberek alázzanak porrá. Megint egyedül maradtam, de szerencsére nem sokáig. Készítettem egy könnyű reggelit és a tv előtt elfogyasztottam, majd bementem felöltözni. Levettem a pizsamám és helyette egy rövidnadrágot és egy pántos pólót vettem magamra. Épp ki akartam menni, mikor megszólalt a telefonom. A szekrényhez léptem és kezembe vettem a készüléket. Ismeretlen számot jelzett a kijelző, de végül felvettem.

-Haló. – szóltam bele.

-Szia Húgi! – hallottam egy nem kívánt hangot.

-Mit akarsz? És honnan tudod a számom? – mondtam flegmán.

-Én mindent megtudok, amit akarok. Apropó! A madarak azt csiripelték, hogy leléptél otthonról.

-Semmi közöd hozzá!

-Tévedsz, mert nagyon is van! És nem mellesleg anyáéknak sem tetszett ez a dolog.

-Te beszéltél velük? – kérdeztem csodálkozva, mivel soha nem érdekelte mi van a családdal, csak ha pénzre volt szüksége.

-Igen. Mi több, itt vagyok velük. Várj! Apa beszélni szeretne veled. – hallottam valami recsegést és apa szólt a kagylóba.

-Szia Hanna. Fogalmam sincs hol vagy és mit csinálsz, de nem azért kapsz havonta egy csomó pénzt, hogy ide-oda mászkálj!

-Engem baromira nem érdekel a pénzed, mert nagyon jól megvagyok nélküle is! És csak, hogy tudd, elköltöztem! – dörgöltem az orra alá.

-Igen? Akkor tipeghetsz is haza, mert ha nem találunk otthon, mire hazaérünk, nagy bajban leszel. Nem mellesleg, találtam neked egy nagyon jó kis egyetemet itt Németországban, szóval ősztől oda fogsz járni. – mondta.

-Persze. Majd pont te mondod meg, hogy hol lakjak és, hogy mit kezdjek az életemmel. Azt már nem!

-Ne húzd ki a gyufát, Hanna! Nagyon is én fogom megmondani, hogy mit csinálsz, mert az apád vagyok! Most pedig szépen összecsomagolsz és az első járművel hazamész! Azt ajánlom, hogy fogadj szót, mert a bátyád nagyon dühös és te is tudod, mire képes olyankor. – parancsolt rám.

-Gyűlöllek Titeket! – mondtam könnyes szemekkel és kinyomtam a hívást. Elegem van! Még is honnan a francból tudták meg, hogy eljöttem? Nagyon bepánikoltam. Nem tudom, mit tegyek. Tudom, hogy felnőtt ember vagyok és ki kellene állnom magamért, de ez nem ilyen egyszerű. Nagyon félek Szabitól. Bármire képes, hogy elérje, amit akar. Csak azt nem tudom, hogyha soha nem foglalkoztak velem, akkor miért most teszik tönkre az életem. Nincs más választásom, haza kell mennem. Nem akarom, hogy bántson, vagy rám hívja a nem éppen barátságos haverjait. Egyszer már megtette és nem szeretném újra átélni. Az egész úgy történt, hogy azt akarták, hogy lépjek be a bandájukba. De nekem több eszem volt és szerencsére ott volt Ya Ou is. Egyszer azonban összefutottam Danival, Szabi legjobb haverjával és kicsit sem volt kíméletes velem. Kis híján megerőszakolt, de egy járókelőnek hála, nem történt meg. Azóta nagyon félek Tőlük és tudom, hogy mire képesek. Erre a szörnyű dologra visszaemlékezve pakoltam be ruháimat a bőröndbe. Kerestem egy tollat és egy papírt, majd zokogva kezdtem el írni egy pár mondatot Ya Ou-nak. Mikor ezzel

végeztem, az asztalra tettem, hogy észrevegye és cuccaimmal együtt elhagytam a lakást. Fogalmam nem volt, merre van a vasútállomás, ezért hívtam egy taxit. Elgagyogtam a sofőrnek, hogy hova szeretnék menni és elindultunk. A mobilomat kikapcsoltam, hogy véletlenül se keressen senki. Negyed óra elteltével megérkeztünk az állomásra. Kifizettem a fuvart és bőröndömmel a jegypénztárhoz indultam. Kivártam a sorom, majd megvettem a jegyet. A vonatra még nem lehetett felszállni, ezért leültem a váróban és szüntelenül gondolkodtam.

Ya Ou szemszöge:

Nagyon megrémültem, mikor Hanna azt mondta, hogy hazamegy, de végül sikerült maradásra bírnom. Nem fogom hagyni, hogy bántsák, ezért világosan és kulturáltan kiírtam, hogy szálljanak le Róla. Hála Istennek, ma csak délig stúdiózunk és délután együtt tölthetek Vele egy kis időt.

-Föld hívja Ya Ou-t! Jelentkezz! – hadonászott előttem Bence.

-Mi az? – néztem Rá.

-Sziki azt kérdezte, hogy van-e kedved átjönni ma?

-Hannát is hozhatod. Legalább megismerkedik a csajokkal. – szólt Sziki.

-Beszélek Vele és ha szeretne, akkor megyünk. – válaszoltam.

-Oké.

-Akkor én megyek is. – pacsiztam le Velük és haza indultam. Alig 10 perc alatt megérkeztem és kinyitottam az ajtót.

-Manó! Megjöttem! – kiáltottam, de nem jött válasz. Beljebb mentem és benéztem a szobámba, a fürdőbe és a konyhába is, de nem volt sehol. Aztán a nappaliban az asztalon megpillantottam egy lapot, amin az én nevem szerepelt. Szétnyitottam a papírt és olvasni kezdtem a Hanna kézírásával írt mondatokat.

„ Drága Ya Ou-m!

Tudom, hogy reggel megígértem, hogy nem hagylak itt ,de azóta változtak a dolgok. Felhívott a bátyám és a szüleim és követelték, hogy azonnal menjek haza, különben baj lesz. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna engednem Nekik, de mint mindig, most is félek. Kérlek ne haragudj rám emiatt, és ne érezd úgy, hogy cserben hagytalak, mert ez nem így van! Nagyon nagyon szeretlek és fontos vagy nekem, de sajnos nem volt más választásom. Kérlek ne gyere utánam, mert nem szeretnélek Téged is bajba keverni. Vigyázz magadra! Elképesztően fogsz hiányozni.

Hatalmas ölelés,

A Te Manód!”

Ahogy a levél végére értem, a könnyem is kicsordult. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy csak így elment, ahelyett, hogy felhívott volna. Tudom, hogy azért tette, mert fél a bátyjától, de nem fogom hagyni, hogy rettegésben tartsa! Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a lakást és bepattantam a kocsimba. Beindítottam és az állomás felé igyekeztem. Pechemre egy kisebb dugóba keveredtem és eszeveszetten nyomtam a dudát, mintha attól haladna a sor. Közben a telefonom is megszólalt. Hirtelen azt hittem, hogy Hanna az, de csak Sziki volt.

-Mondjad! – vettem fel.

-Nem jöttök? – kérdezte.

-Hagyjál most ezzel! Hanna elment és csak remélni tudom, hogy még idejében utolérem!

-Mi? De nem azt mondtad, hogy megbeszéltétek? - kérdezősködött.

-De igen, de más miatt ment el.

-Nem értelek. Magyarázd már el! – értetlenkedett.

-Majd később. Most le kell tennem. Csá. – nyomtam ki, meg sem várva válaszát. Végre elindult a sor és nagy nehezen megérkeztem. Kiugrottam az autóból és egyenesen az állomásra rohantam. Megnéztem a jegypénztárnál, a váróban is, de nem láttam sehol. Ugye még nem késtem el? Kétségbeesetten néztem fel a kijelzőre, ahol láttam, hogy 5 perc múlva indul a vonat a 7-es vágányról. Azonnal a vágány irányába indultam és úgy szaladtam, mintha kergetnének. Néhány embernek neki is mentem, de csak az érdekelt, hogy leszedjem Manót arról a vonatról. Már a közepe felé jártam, mikor megpillantottam a kicsi lányt, ahogy cipeli fel bőröndjét a lépcsőn. Odasiettem és a nevét kezdtem kiabálni, hogy eszébe se jusson felszállni.

-Manó!!! – kiabáltam, mire egy pillanatra megállt és kikukucskált az ajtóból.

-Ya Ou, Te mit csinálsz itt? – nézett rám könnyes szemekkel.

-Nem hagyom, hogy elmenj, érted? – álltam meg előtte és levettem a csomagját.

-Add vissza, kérlek. Haza kell mennem.

-Nem! Gyere le és otthon mindent megbeszélünk!

-De Ya Ou!