8. rész

Halihó!!! Szerencsére ma csak 3 órám volt, ezért előbb tudtam hozni a részt. Először is köszönöm a plusz feliratkozókat, viszont azt szeretném kérni, hogy kicsit bővebben fejtsétek ki a véleményeteket. Szeretném látni, hogy tényleg tetszik-e amit csinálok, vagy nem .Szóval szeretnék sok-sok kommentet és pipát a részhez. Jó olvasást! :))



Ya Ou szemszöge:

Hosszú percekig álltunk a vágány mellett és nem tudta abbahagyni a zokogást.

-Menjünk haza. – fogtam kezeim közé könnyes arcát és homlokon pusziltam. Egyik kezemmel átkaroltam, másikkal pedig megragadtam a bőröndjét és lassan elindultunk az autóhoz. Bedobtam hátra a cuccait, majd beültünk és beindítottam a motort. Szótlanul ült mellettem, csak szipogott és nézett kifelé az ablakon. Gyorsan hazaértünk és fellifteztünk az emeletre. Bementünk a lakásba és letettem a táskát. Hanna egyből a szobámba ment, én pedig utána.

-Manó, ne sírj már! – ültem le mellé az ágyra.

-Miért nem hagytad, hogy elmenjek? – hüppögte.

-Mert itt van a helyed, mellettem. – néztem szomorú arcára.

-Ebből óriási botrány lesz! Ha megtudják, hogy nem mentem haza, biztos, hogy meg fognak keresni!

-Ne aggódj emiatt! Nem fogom hagyni, hogy elvigyenek, azt meg végképp nem, hogy bántsanak. – simogattam meg arcát.

-Köszönöm.

-De mit mondtak, amitől ennyire megijedtél? – kérdeztem.

-Hogyha nem megyek haza, akkor nagyon nagy bajban leszek és be akarnak dugni egy németországi egyetemre. De én ezt nem akarom! Örökre el akarom felejteni azt is, hogy léteznek! – kezdett újra pityeregni.

-Én mindenben segítek, csak ne csinálj többé ilyet, jó? – néztem Rá komolyan, mire bólintott egyet. Zsebemben csipogni kezdett a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Kivettem és Sziki volt az sms feladója. Megnyitottam a borítékot és elolvastam.

„Minden rendben Hannával?”

-Mi az? – kíváncsiskodott mellettem.

-Sziki írt, hogy jól vagy-e. – válaszoltam.

-Honnan tudja, hogy mi történt?

-Épp a kocsiban voltam, mikor hívott, mert délelőtt megbeszéltük, hogy majd szólok Neked is és átmegyünk hozzájuk. De gondolom így már nincs kedved.

-Nem igazán. Majd máskor.

-Rendben. Akkor írok Neki és utána csinálunk valamit. – mondtam, majd bepötyögtem a válaszom és elküldtem.

„Szerencsére utolértem, de most inkább Vele maradok.”

Ezután eltettem a készüléket és minden figyelmem a velem szemben ülő lánynak szenteltem.

-Van egy ötletem, amitől biztosan jobb kedved lesz. – pattant ki egy szuper gondolat a fejemből.

-Mi az? – kíváncsiskodott.

-Öltözz valami kényelmesbe, addig telefonálok egyet. – hagytam magára és kimentem a nappaliba. Kikerestem a szükséges nevet a telefonomban és tárcsáztam.

-Haló. – szólt egy ismerős hang.

-Szia Dávid, Ya Ou vagyok. Dolgozol? – tértem egyből a tárgyra.

-Igen. Miért?

-Mert akkor kimennénk.

-Oké. Én itt vagyok.

-Akkor egy fél óra múlva ott leszünk. – mondtam.

-Rendben. Heló. –köszönt és bontottuk a vonalat. Remélem ezzel a programmal egy kicsit el tudom Vele feledtetni a történteket. A zsebembe csúsztattam a mobilom és visszamentem Manóhoz.

-Kész vagy? – néztem végig Rajta. Egy fekete cicanadrágot viselt, ami tökéletesen kiemelte hibátlan alakját és egy egyszerű fehér felső pompázott Rajta. Természetes volt, mégis gyönyörű.

-Hova megyünk? – zökkentett ki vékony hangja a csodálásából.

-Nem mondom meg. – mosolyodtam el kíváncsiságán. Meglepődtem, hogy nem kérdezősködött tovább, csak csendben felhúzta a cipőjét. Én is így tettem, majd kocsi kulcsom megkeresése után elhagytuk a házat. Beültünk az autóba és útnak indultunk. A mellettem ülő lány érdeklődve kémlelte a számára idegen környéket az ablakon keresztül.

-Áruld már el, hova viszel! – kérlelt.

-Nem-nem. Mindjárt megtudod. – húztam tovább az agyát. Tekintete ismét az ablakra tapadt és nem faggatott tovább. Még nagyjából 20 percnyi utazást követően leállítottam a motort és kiszálltunk. Nagy szemekkel nézett körbe a csendes és lakatlan helyen.

-Ez egy lovarda? – kérdezte kissé bizonytalanul, mire elmosolyodtam.

-Igen, Manó. Ez egy lovarda. – adtam választ kérdésére.

-De mit csinálunk mi itt?

-Hát nem sakkozni jöttünk, az biztos. – csúsztattam derekára a kezem és elindultunk megkeresni Dávidot, aki épp az egyik karámnál szorgoskodott.

-Heló. – köszöntem messziről, mire felénk fordult.

-Sziasztok.

-Szia. – köszönt Hanna is félénken.

-Manó, Ő itt Dávid, Dávid, Ő pedig Hanna. – mutattam be Őket egymásnak. Mosolyogva kezet fogtak, majd az egyik istállóhoz indultunk.

-Ő itt Csillag. – simogattam meg a barna lovat.

-Kiviszitek? – nézett rám Dávid.

-Igen. – válaszoltam.

-Akkor felnyergelem. Addig nézzetek szét. – ment be a lóhoz, mi pedig megnéztük a többi állatot is. Hanna érdeklődését persze a kis pónik keltették fel  a leginkább. Először kissé bátortalanul nyúlt hozzájuk, aztán úgy összebarátkozott velük, hogy alig tudtam elrángatni tőlük.

-Manó, gyere már! – szóltam Rá, de tovább simogatta a kis fehér jószágot.

-Jó, jövök már. – hagyta ott őket és kimentünk az udvarra, ahol Dávid már ránk várt a felnyergelt Csillag társaságában.

-Kell segítség? – kérdezte, mikor odaértünk.

-Nem, köszi. Megoldjuk.

-Akkor jó mulatást! – adta kezembe a kantárt.

-Meddig vagy bent? – szóltam utána.

-8-ig itt vagyok.

-Oké. Addigra visszaérünk. – mondtam, majd magunkra hagyott. Hanna csendben állt mellettem és tekintetével a nagytestű állatot vizsgálta.

-Ya Ou, én nem tudok lovagolni. – fordult felém.

-Épp itt az ideje, hogy megtanulj. – nyúltam apró kezéért és közelebb húztam. – Tedd a bal lábad a kengyelbe, a jobbat pedig emeld át a másik oldalra. – mondtam, mire megkapaszkodott és lábát a kért helyre helyezte. Csípőjénél kicsit rásegítettem és sikeresen a ló hátára került.

-Ez az! Most pedig kapaszkodj, mert elindulunk! – mondtam és lassan el kezdtem vezetni a lovat.

-Ya Ou, én félek, hogy leesek. – nézett rám.

-Kapaszkodj és akkor nem lesz baj. – sétáltam tovább mellettük. Láttam, hogy ujjaival erősen kapaszkodik és kis idő múlva már egészen hozzászokott a helyzethez. Derült arccal tekintgetett jobbra-balra és néha rám is.

-Na, hogy tetszik odafenn? – néztem Rá.

-Nagyon jó. –válaszolt mosolyogva.

-Akkor mutatok Neked egy helyet, ami biztosan tetszeni fog. – állítottam meg Csillagot. – Most pedig csússz egy picit előrébb. Felülök mögéd. – mondtam, mire arrébb fészkelődött és én is felpattantam.

-Jól kapaszkodj, mert begyorsítunk. – húztam magamhoz és elvettem Tőle a kantárt, majd jeleztem Csillagnak, hogy egy kicsit tempósabban szedje a lábait. A ló eleget tett kérésemnek és nagy iramban kezdett szaladni, amitől Hanna egy kicsit meg is ijedt.

-Lassabban, kérlek. Le fogok esni! – kérlelt rémülten.

-Nyugi már. Foglak. Lazulj el és dőlj hátra! – mormoltam fülébe, majd óvatosan a mellkasomnak dőlt. A továbbiakban csendben nézelődtünk és mikor közeledtünk a helyhez, lassítottunk a tempón. Pár perc múlva megállítottam a lovat és először leszálltam, aztán segítettem Hannának is. Egy közeli fához kötöttem ki Csillagot, nehogy itt hagyjon minket és megragadva Hanna kezét, a dombtetőre vittem.

-Hűűű! Ez meseszép! – ámuldozott, miközben szétnézett.

-Mondtam én, hogy tetszeni fog. – néztem csillogó szemeibe.

-Gyakran jársz ki ide?

-Mostanában sajnos nem volt időm, de régebben szinte minden hétvégén kijöttem. – adtam választ kérdésére.

-Annyira gyönyörű és csendes. Teljesen ellentéte a zajos nagy városnak.

-Ezért is szeretem.

-Megnézzük a naplementét? – nézett rám boci szemekkel.

-Szeretnéd? – kérdeztem, mire aranyosan bólogatott. – Akkor maradjunk.  – egyeztem bele és leültünk a földre. Közelebb csúszott hozzám, én pedig átkarolva, magamhoz öleltem és néztük a lemenő nap sugarait. Úgy érzem, valóban sikerült elterelnem a figyelmét a reggel történtekről és elértem, hogy egy kicsit megnyugodjon. Időközben vállamra hajtotta a fejét és onnan fürkészte tovább az eget. Nagyon fura érzéseim vannak Vele kapcsolatban, mióta újra visszakaptam. Teljesen más, mint azelőtt. A barátságunk szorosabb, mint eddig volt, de valami viszont megváltozott. Hogy mi, azt nem tudnám megfogalmazni, de valahogy más szemmel tekintek Rá, mint eddig.

-Mennyi az idő? – emelte rám kis idő múlva tekintetét.

-Fél 7. – pillantottam a karomon levő órára. – Lassan vissza kéne mennünk.

-Rendben. – bújt ki ölelésemből és felkelt. Én is így tettem és elindultunk Csillaghoz, aki a fa mellett legelészett. Odamentem hozzá és megpróbáltam eloldozni a kötelet, de egy gödörbe léptem és sikeresen elestem, egyenesen a csalános közepébe.

-Ya Ou, mit csinálsz? – nevetett ki.

-Megbotlottam és pont a csalánbokor közepébe zuhantam.

-Nem is Te lettél volna. – kuncogott tovább.

-Örülök, hogy jól mulatsz, de nem segítenél? – néztem Rá.

-Ja, de. – lépett elém és segített kikászálódni a bokorból. Szerencsésen összemarta az összes csupasz bőrfelületemet a növény és iszonyúan égett.

-Szszszsz! – szisszentem fel.

-Nagyon fáj? – váltott komoly arckifejezésre.

-Nem túl kellemes.

-Majd otthon bekenem, jó? – nézett rám.

-Oké. De most már tényleg induljunk. – mondtam és sikeresen eloldoztam a lovat. Először én ültem fel, majd felsegítettem Manót is és visszaindultunk Dávidhoz. Úgy vettem észre, hogy elmúlt a félelme, de azért még erősen fogtam. Csendesen visszavágtáztunk a lovardához, majd leszálltunk. Visszavezettük Csillagot a helyére és közben Dávidot is megtaláltuk.

-Na, milyen volt? – kérdezte inkább Hannától.

-Nagyszerű! – válaszolt lelkesen.

-Egyébként szép pár vagytok. – váltogatta köztünk a tekintetét.

-De mi nem járunk együtt. – szólt Manó.

-Legjobb barátok vagyunk. – mondtam én is.

-Aha. És ezzel csak magatokat áltatjátok, vagy a környezeteteknek is próbáljátok beadni? – nézett Ránk, Mi pedig köpni-nyelni nem tudtunk. Legalább is én nem.

-Öhm…. Köszönjük, hogy kivihettük Csillagot. – szólt zavartan a mellettem álló lány.

-Igazán nincs mit. Gyertek máskor is. – mosolygott Dávid.

-Akkor mi megyünk is. – fogtam Vele kezet.

-Sziasztok.

-Szia. – köszöntünk és a kocsihoz igyekeztünk. Még mindig nem értettem, mit akart ezzel mondani és ahogy elnéztem, Hanna sem. Beszálltunk az autóba és hazaindultunk. Nem nagyon szóltunk egymáshoz az út alatt és egy kicsit kínosan éreztem magam Dávid mondata miatt.