42. rész

Sziasztok! :) Megint több hetes késéssel, de itt van a következő rész. El sem hiszem, hogy már 30 feliratkozója van a blognak és jó érzés volt látni a chaten, hogy ennyire várjátok már a folytatást. Kicsit hogy is mondjam fura lett ez a rész, de remélem érthető lesz számotokra. Nem is húznám az időt, jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket. :))


Hanna szemszöge:

Szikrázó napsütés, narancs színű falak és egy teljesen idegen helyiség. Ez a látvány tárult elém, mikor felébredtem. Meg mertem volna esküdni rá , hogy egy kórházban feküdtem alig pár órája törött lábbal. Talán csak egy álom volt? Könnyen előfordulhat. Álmos szemeimet dörzsölgetve keltem ki a puha ágyneműből és magamra vettem az ágy mellett heverő selyemköntöst. Fogalmam nem volt, hogy hol a jó fenében vagyok. Mielőtt kinyitottam volna a hófehér ajtót, kicsit körbenéztem a szobában. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát, ugyanis volt egy másik takaró is az enyém mellett. De akkor mégis miért nem emlékszem semmire? Talán részeg voltam? Nem, az nem vall rám! Vagy mégis? Temérdek kérdés merült fel bennem, amiket szerettem volna feltenni valakinek, aki meg is tudja válaszolni őket, csakhogy egyedül voltam. Legalább is azt hittem egészen addig, míg zajt nem hallottam az ajtón túlról. Elindultam a faszerkezet felé, de közben megakadt a szemem egy fotón. Én voltam rajta és Ricsi, valamint két gyerek. De valami nem stimmelt. Sokkal idősebbnek néztem ki rajta.Mégis mi folyik itt? Döbbenten meredtem a képre, majd kirontottam a szobából, reménykedve, hogy találok egy tükröt, ami bebizonyítja, hogy ez csak valami vicc. Egy hosszú folyosón trappoltam végig, mígnem megtaláltam, amit kerestem. Egyre közelebb és közelebb léptem, majd hangosan felsikoltottam a látványtól. Legalább tíz évvel néztem ki idősebbnek, mint kellett volna. 
-Anya, mi történt? - jelent meg mellettem egy aranyos, barna hajú fiú. Várjunk csak! Azt mondta, hogy anya? Mi az, hogy anyának hívott? Nincs is gyerekem! Te jó ég! Hova kerültem?
-Öhm... Nincsen semmi. - dadogtam zavartan. Nem akartam frászt hozni a gyerekre.
-Szívem, mi a baj?- hallottam egy ismerős hangot, majd megfordultam és Ricsivel találtam szemben magam, aki kérdőn nézett rám. Ő is sokkal idősebbnek tűnt. Már komolyan kezdtem kétségbeesni. Megbolondultam? Vagy mi a fene történik velem?
-Mit keresek itt? És miért nézek ki úgy, mint egy 30 éves? - kérdeztem idegesen.
-Dávid, menj le reggelizni! Beszélnem kell anyával! - szólt a fiúnak, aki szófogadóan magunkra hagyott minket. 
-Ki ez a gyerek? És miért hívtok anyának? Mi folyik itt? - kezdtem el hisztizni.
-Hanna, kicsim, mi van veled? Dávid a fiúnk. A tiéd és az enyém! És nem tetszik, hogy a gyerekek előtt kiabálsz!
-Gyerekek? Több is van? És mi az, hogy a miénk? Nekem nincs gyerekem! Arról azért tudnék! - fakadtam ki.
-Hanna, te megkattantál? - nézett rám furán.
-Ricsi, kérlek magyarázd el, hogy mi történik, mert semmire nem emlékszem! Tegnap még fősulisok voltunk, ma meg már gyerekünk van?
-Tényleg nem emlékszel semmire? - nézett rám komolyan.
-Nem. Az utolsó emlékem, hogy szakítottam Ya Ou-val. Onnantól semmi.
-Te jó ég!  Hogy eshetett ki egyetlen éjszaka alatt tíz évnyi emlék? - kérdezte értetlenül.
-Nem tudom, de mondj valamit, mert kezdek lassan megbolondulni! - sürgettem.
-Jó. Akkor kezdjük a legelején. Miután szakítottatok, nem sokkal később összejöttünk. Fősuli után mindketten dolgozni kezdtünk. Nyolc évvel ezelőtt megkértem a kezed, te igent mondtál, összeházasodtunk és hat éve született meg Dávid, rá két évre pedig Lili.
-Van egy kislányom is?
-Van bizony. Méghozzá a leggyönyörűbb kislány a földön.
-Ez hihetetlen! - néztem magam elé döbbenten.  - És mi lett Ya Ou-val, meg a többiekkel?
-Vele nem találkoztál azóta. A banda pedig még ma is megvan és zenélnek, mint azelőtt.
-És Szabi?
-Ő visszament Németországba egy lánnyal.
-Ez.... Ez nekem túl sok!
-Figyelj! Fogalmam sincs, hogy mi történt veled! Én most elviszem a gyerekeket az állatkertbe, te pedig feküdj le és aludd ki magad! Ha nem lesz jobb, akkor délután elviszlek az orvoshoz! - mondta, mire bólintottam. - Ha bármi van, hívj azonnal! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.
Visszamásztam a szobába és lehuppantam az ágyra. Egyben elképesztő és lehetetlen ez az egész. Nem eshet csak úgy ki egyik napról a másikra tíz év! Nem létezik! Férjem van, gyerekeim és munkám! Más ember egész életében erről álmodik, én pedig egyszer csak belecsöppentem egy idegen életbe. Mi lett Ya Ou-val? MI lett a fiatalságommal? Mi lett az életemmel? Esküdni mertem volna arra, hogy Ya Ou-n kívül soha nem fogok más férfit szeretni, erre tessék!
Könnyes szemmel keltem fel az ágyról, majd körbejártam a lakást. A fürdőtől kezdve a konyháig olyan meseszépen nézett ki minden, mintha egy filmben lennénk. Aztán benyitottam egy újabb helyiségbe. Rózsaszín falak, disney-s függöny és ágynemű. A szekrény tele plüssel, a falon pedig egy újabb fotó. Engem ábrázol és egy kislányt. Egy csodaszép, szőke, göndör hajú, babaarcú királylány ült az ölemben. Mindketten úgy mosolyogtunk, mintha semmi gond nem lenne az életben. Széles mosoly kúszott ajkaimra, miközben a könnyek patakokban mosták az arcom. Van egy lányom. Sőt egy fiam is. Nem tudnám megfogalmazni miféle érzés markolt a szívembe, miközben megismerkedtem a másik gyerekszobával is. Kell lennie valamiféle magyarázatnak arra, hogy mi és miért történik velem. 
A mobilomon megnéztem az időt és ekkor feltűnt egy furcsaság. A dátum. Ha jól vontam le a következtetéseket, akkor 2025-nek kellene lennie, viszont a képernyő 2015-öt mutatott, ahogyan  a nappaliban lévő naptár is. Valami itt nagyon nincs rendben! Egész délután a lakást túrtam valami logikus magyarázat miatt, de fényképeken kívül semmit sem találtam. Aztán az egyiken feltűnt egy ismerős hely. Régen mindig oda jártunk a srácokkal és hirtelen jött ötlettől vezérelve átöltöztem és eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Nem tudom mit reméltem tőle, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. 
Hamar összeszedtem magam, taxiba ültem és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzünk. Fél óra elteltével megpillantottam az autóból az ismerős épületet. Mintha csak tegnap jártam volna itt. Semmi nem változott, szóval még egy furcsaság. Kiszálltam, majd sietősen bementem. A zene szokás szerint vadul dübörgött és az újabb különös dolog, hogy ismertem őket. Mind olyan szám volt, amit kívülről fújtam. Ez már több, mint véletlen! 
A táncoló emberek között kerestem ismerős arcokat, de hiába. Még a mosdóba is benéztem, amikor hirtelen elment az áram. Teljes sötétség mindenhol és kiabáló emberek hangja hallatszott. Aztán két erős kar a csípőmön, amik a falhoz nyomtak. Ismerős illatú parfüm csiklandozta az orrom és még a sötétben is láttam azt a csokoládébarnán csillogó szempárt, ami elrabolta anno a szívemet. Zihálva vettem a levegőt, egészen addig, míg a számra nem tapadtak az ismerős idegen ajkai. Édesen, mohón és egyben szenvedélyesen csókolt, mígnem véget ért a sötétség és újra fény kerített hatalmába mindent.

Ya Ou szemszöge:

 Három napja, hogy Hanna ismét kómába esett és Szabiék csak most szóltak! Azt hiszem jogom van tudni az állapotáról, hiába szakított velem.  Mindennél többet jelent nekem ez a lány és bármit megadnék azért, hogy újra felépüljön. Az sem érdekel jelenleg, ha soha többé nem szól hozzám, csak egészséges legyen. Nagyon nem izgatott, hogy ki mit szól hozzá, bementem a kórházba. Miután Szabival is és Ricsivel is vitatkoztam egy sort, belátták, hogy nem tudnak kidobni és beengedtek hozzá. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, a mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Az arca fehérebb volt, mint a fal, apró keze pedig hidegen és erőtlenül pihent teste mellett. Szörnyű érzés volt tehetetlenül állni az ágya mellett és abban reménykedni, hogy talán egyszer csak felébred. Az orvos nem mondott semmi biztatót. Szerinte nyugodtan beszéljünk hozzá, mert hall minket és ez segíthet abban, hogy hamarabb magához térjen. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Három nappal ezelőtt végleg kizárt az életéből, mindent elmondott, amit akart és még csak nem is hagyta, hogy elmondjam, hogy mennyire is szeretem. Hosszú percekig néztem, ahogy alszik, miközben a kezét fogtam. Aztán úgy gondoltam, hogy énekelek neki, mert azt mindig nagyon szerette. Az Ébredj és élj című dalunk sorait kezdtem el dúdolni neki, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy férfi létemre elsírjam magam. Hiába, nem tudok mit tenni ellene. Belepusztulnék, ha elveszíteném Hannát. Tudom, hogy hatalmasat hibáztam és emiatt fekszik most itt, de szeretném jóvá tenni. És ez csak úgy lehetséges, ha meggyógyul. Soha nem szerettem még így senkit és ha lenne rá mód be is bizonyítanám. De végül is van. Ha az orvos szerint hallja, amit mondunk, akkor éreznie is kell, ha hozzáérünk. Lehet, hogy őrültség, de lehajoltam hozzá és lassan ajkaira tapasztottam a szám és finoman megcsókoltam. Nagyon megijedtem és egyben meglepődtem, mikor reagált a csókomra és visszacsókolt. Utána eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy lássam az arcát. Mosolyogva könyveltem el magamban, hogy sikerrel jártam, amikor szempillái megmozdultak, majd óvatosan kinyitotta mogyoróbarna szemeit és rám pillantott velük.